Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011 (részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen A fáklya meggyullad

Ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Jóga Rahaszját. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Jóga Rahaszja (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Jógaga Rahaszját Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Jóga Rahaszja Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Jóga Rahaszja örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

Ezernyolcszáznyolcvannyolc(1888.) november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampraday a életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük:

Így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Jóga Rahaszjáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Jóga Rahaszját. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Jóga Rahaszját.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én¹, aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Jóga Rahaszja ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.