Hamish Hendry az Ashtanga Yoga London alapítója, bár magát mindössze a “reggeli tanárnak” tartja. Rengeteg Londonban élő fiatalabb astanga jóga tanár tartja őt a mentorának, akihez mindig fordulhat tanácsért. Hamish szerint a tapasztalat és a tudás felhalmozódásával a hatalom is felhalmozódik, így nagyon fontosnak tartja, hogy megossza ezeket a diákjaival és a fiatalabb tanárokkal. Hamish szerint a fiatal tanárok is lehetnek bölcsek, kedvesek, és együttérzők a diákjaikkal, így örömmel osztja meg velük tapasztalatát. Többek között erről is beszélt Harmony Slaterrel és Russell Case-szel a Finding Harmony podcastben.
Hamish: Azért is nézek fel a fiatal tanárokra, mert én egészen más voltam a kora huszas éveimben. Sokkal beképzeltebb és önzőbb voltam, azt hiszem. Amióta idősebb lettem, rájöttem, hogy más emberek is vannak a világon, nemcsak én.
Russell: Érdekes, említetted a hatalmat is. Emlékszem, egyszer az egyik japán astanga tanár megkérdezte Gurujitól, hogy “övé lehet-e Japán?” amire valószínűleg Guruji azt válaszolta, hogy persze. Így amikor ez a tanár visszament Japánba, azt gondolta, hogy minden astangásnak fizetnie kell neki, aki Japánban tanítani akar. Te nem csináltál ilyesmit Angliában, ugye?
Hamish: Istenem, dehogy! Ismerem ezt a sztorit, és a japán tanár védelmében annyit mindenképp el lehet mondani, hogy kulturális különbség van Japán és Anglia között. Én nem szerettem volna ilyesmit, hiszen mi voltunk az első olyan astanga jógaiskola, amelyik megfizette az asszisztenseit. Előtte az asszisztensek fizettek azért mindenhol, hogy megtanulhatták, hogyan tanítsanak. De azt gondoltam, hogy persze, sok mindent megtanul egy asszisztens, ugyanakkor ha a helyében lennék, akkor szeretném, hogy megfizessenek, úgyhogy így is tettünk.
Amikor elkezdtük, mi voltunk az első olyan jógaiskola, ahol a nőknek kevesebbet kellett fizetni, mint a férfiaknak.
Russell: Ezt a női napok miatt vezettétek be? Mivel minden hónapban bizonyos napokon a női gyakorlók várhatóan pihennek?
Hamish: Amiatt is, és persze, legyünk realisták, a nők még mindig nem keresnek annyit, mint a férfiak.
Harmony: Ebben valószínűleg még mindig elsők vagytok, nem túl gyakori, hogy ez bármilyen más jógaiskolában így lenne.
Hamish: Pedig teljesen logikus, főleg, hogy a legtöbb diákunk nő.
Russell: Mennyire ideális így ez a “business-modell”, tekintve, hogy Londonban rengeteg jógaiskola van?
Hamish: Nem igazán szeretnék birtoklásvágyat gyakorolni a diákjaim fölött, és azt sem, hogyha a diákjaim ragaszkodnának a jógaiskolához. Szabadságra szeretném tanítani őket ebben az értelemben, ez az ő gyakorlásuk. Tanárként azt hiszem az a fontos, hogy olyan diákokat vonzz magadhoz, akikkel szeretnél együtt dolgozni, és ők is szeretnének együtt dolgozni veled.
Russell: Szeretnélek egy kicsit a szvádhjájáról kérdezni. Az önvaló tanulmányozását jelenti számodra az intézményesített tanulás is? Például az, hogy Pattabhi Jois-szal tanultál?
Hamish: Általában az önvaló tanulmányozásaként értjük a szvádhjáját, és én is azt gondoltam, hogy az a lényege, hogy fekszel a kanapén és beszélgetsz a pszichológusoddal. De egyszer, mikor Sharath-tal Londonban együtt vacsoráztunk, erről beszélgettünk és azt mondta, hogy nem, ez nem azt jelenti, ahogy mi értjük, hanem azt, hogy meg kell találnunk Istent. A spirituális utunkat. Nagyon egyszerű elvesznünk abban, hogy “megtaláljuk magunkat”, de a spirituális útra kellene rátérnünk eközben. És ezt persze nagyon nehéz megítélni, hogy “ki találta meg”, hiszen vannak olyanok, akik nagyon régóta tanítanak astanga jógát, és nem találták meg a spirituális útjukat és vannak fiatal tanárok, akik meg igen.
Természetesen attól még, hogy van egy papírod arról, hogy astanga jóga tanár vagy, nem jelenti azt, hogy jó tanár leszel.
Rengeteg oktatóképzés (TTC) érhető el ma már a világban, de ezek nem tesznek téged tanárrá, főleg nem jó tanárrá.
A gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy mindenhol a fekete-fehér válaszokat keressék: 2 + 2 az 4, igen vagy nem? Az akadémiai sikert mérjük, ami sok ajtót megnyit a világban számunkra, de a valóságban az, ahogy megtörténnek velünk a dolgok, ahogy alakítjuk és történetté formáljuk ezeket az eseményeket, azt mutatják, hogy ahogyan élünk, az nem ítélhető meg feketén-fehéren.
Például, ha a járványhelyzetet vesszük, abból sincs egyenes kiút. Ha lenne, akkor már az összes ország azt követné, és tudnánk, hogy merre tartunk.
Nem ugyanaz a válasz minden egyes embernek az élet nehézségeire, az egyes szituációkra.
A jógában pedig nagyon intuitívnek, és egyénre szabottnak kell lennünk és kell lennie a tanításnak, éppen ezért, mert tudjuk, hogy a válaszok nem fekete-fehérek.
Russell: Amikor Angliában tanítottam, azt tapasztaltam, hogy a diákjaim nagyon is kritikusak a módszereimmel kapcsolatban, aztán, amikor elmentem Taiwanba, nagyon meglepődtem, hogy az ottaniak milyen könnyen “behódoltak a hatalmamnak”, annak, ahogyan tanítok. Milyen szerinted az ideális diák?
Hamish: Taiwanban, Kínában és Japánban tanítottam eddig Ázsiában, és úgy gondolom, az a szokás, hogy nem kérdőjelezed meg a tanárodat. A tanárnak mindig igaza van és ez a kultúrából fakad. Persze, nagyon könnyű lenne egy olyan felosztást csinálni, hogy a nyugati ember mindent megkérdőjelez, míg a keleti elfogadja a tekintélyt, és ez az általánosítás azért nem igaz. Vannak olyan amerikai tanítványaim, akik soha nem kérdőjelezik meg, amit mondok, és tanítottam olyanokat Kínában, akiknek pedig mindig sok kérdésük volt.
Szóval azt hiszem, annyira ideális egy diák, amennyire ideális egy tanár hozzáállása a különböző diákokhoz.
Harmony: Mikor mentél először Mysore-ba?
Hamish: 1995-ben.
Harmony: És mi volt az indíttatás?
Hamish: Az indíttatás az volt, ami miatt bárki elmegy bárhová, vagyis egy lány miatt mentem először Mysore-ba.
Harmony: A feleséged, Anna miatt?
Hamish: Nem, akkor őt még nem ismertem. De emiatt is romantikával gondolok vissza az első utamra. Mostmár húsz alkalommal voltam Mysore-ban, és emiatt az első és az utolsó utamra emlékszem a legjobban.
Harmony: Milyen volt Pattabhi Jois-szal először gyakorolni?
Hamish: Más volt, mint amit addig valaha csináltam. Soha nem éreztem egészen addig, hogy valaki ennyire tüzetesen megfigyelt volna. És ijesztő is volt persze, egyrészt, mivel hajnalban Guruji egy fáklyával járkált a diákok között, ezért néha csak elképzelni tudtad a sötétben, hogy épp hol vannak a testrészeid, aztán hirtelen megjelent fölötted a fáklyával, és máris a fény és a figyelem középpontjában voltál. Azt hiszem, amikor ötödszörre mentem vissza Mysore-ba, akkora léptem túl a félelmeimen.
Harmony: És akkor hol ismerted meg a feleségedet, Annát?
Hamish: Skóciában tartottam egy workshopot, és ott. Azt tettem, amit általában nem annyira ideális, randira hívtam az egyik tanítványom. De nagyon örülök neki, mert összeházasodtunk, szóval jól sült el.
Russell: Az igaz, hogy Anna volt az első nő, aki meg tudta csinálni a karandavászanát?
Hamish: Az első volt, akit én láttam, hogy meg tudja csinálni, de biztos vagyok benne, hogy számtalan női gyakorló képes volt már rá előtte is!
Az elménk az, ami az útjába áll annak, hogy képesek legyünk megcsinálni egy ászanát. Számtalan féleképpen elmondjuk magunknak, hogy miért nem vagyunk képesek megcsinálni egy-egy ászanát, és aztán nagyon nehéz ezeket a leblokkolásokat feloldani.
Russell: Mikor kezdtél el Londonban tanítani?
Hamish: 1999-ben. Edinburgh-ban tanítottam abban az időben, és John Scott-tól vettem át a tanítást Londonban, mikor ő visszaköltözött a szülőföldjére, Új-Zélandra. Egy nagyon kicsi hely volt, amit átadott, és nagyon öreg. Az ablakok nem záródtak rendesen és kannákat tettünk a diákok matraca mellé, hogy felfogják a vakolatot és a csöpögést a helyiségben.
Russell: Emlékszem, nálad láttam először, hogy kis talp-alakú ragacsokat helyezel a földre, hogy hova tegyék az emberek a matracukat.
Hamish: Igen, minél több embert próbáltunk mindig bezsúfolni a helyiségbe, úgyhogy be kellett osztanunk a helyet! A mostani stúdiónkban is így csináljuk. Ezért is két talp a stúdiónk logója.
Russell: Amikor gyakoroltam nálad, sérült volt a hátam, és emlékszem, hogy fészkelődtem dwi pada sirsászanában és megkérdezted, hogy mit csinálok, mire elmagyaráztam a sérülésem, te pedig azt mondta, hogy mindenfajta sérülésed volt már. Emlékszel erre?
Hamish: Őszintén, nem emlékszem, de az igaz, hogy sokfajta sérülésem volt már! Csodálatos a testnek az a képessége, ahogy újra és újra meggyógyítja magát.
Harmony: Gyakorlás közben, vagy gyakorláson kívül sérültél ennyiszer?
Hamish: A legtöbbet a gyakorláson kívül, és a legtöbbször azért, mert hülye voltam. Próbáltam lenyűgözni valakit, elfelejtettem, hogy létezik gravitáció, ilyesmik miatt.
Harmony: Amikor megsérülsz, tovább gyakorolsz, vagy módosítasz a gyakorláson? Hogyan kezeled?
Hamish: Nem hagyom ki a gyakorlást, persze nincs egyetlen gyógymód mindegyik sérülésre. Legtöbbször kísérleteztem azzal, hogyan tudok mozogni, amikor megsérültem. Csinálom az ászanákat, figyelem, mit reagál a testem és adaptálom, de próbálom a lehető legkevesebb eltéréssel az eredeti póztól. A légzést jól lehet használni egyfajta mérőeszközként. Ha át tudom lélegezni, bármiféle mozdulat legyen az, és kevésbé fáj a légzésnek köszönhetően, vagy nem fáj jobban, az egy jó jel. Nem hagyok ki egy ászanát sem. Lehet, hogy épp akkor csak egyetlen légzésig tudok az ászanában maradni, de két héttel később mondjuk már két légzésig, és így tovább.
Russell: Amikor fölhívtalak, azt mondtad, ma jó volt a gyakorlásod.
Hamish: Igen!
Russell: Milyen a jó gyakorlás most, 2021-ben, és milyen volt 1995-ben?
Hamish: A gyakorlás utáni érzés ugyanolyan. Az elme tisztasága, a mosoly, a nyugalom, amit a gyakorlás hoz, ugyanolyan. Azt hiszem, amikor fiatalabb voltam, akkor több energiát adott a gyakorlás, mint most. Mostmár kevésbé vagyok energikus, de még nagyobb nyugalmat ad és a mosolyom is szélesebb.
Russell: Valaki mondta nekem egyszer, hogy látott téged gyakorolni reggel, tanítás előtt, és hogy még soha nem látott valakit, aki ennyire hatékonyan és tisztán gyakorolt volna, a lehető legkevesebb fölösleges mozgást alkalmazva. Tudom, hogy ez egyébként hatalmas koncentrációt igényel, de mégis úgy tűnik, mintha folyó víz lenne a gyakorlásod, mintha erőfeszítés nélküli lenne.
Hamish: Úgy vagyunk összerakva, mint emberi lények, hogy hatékonyak legyünk a mozgásunkkal, takarékosak az energiánkkal. Amikor az ősemberek vadásztak és gyűjtögettek, arra kellett használják az energiájukat, ami a feladat volt. Ez a légzés-mozgás kapcsolata. Velünk van már egy ideje. Az emberek fölhúzták az íjjukat, és visszatartották a levegőt a koncentráció érdekében, ilyesmi dolgok…igen hosszú az emberiség története a fizikai gyakorlással. Úgyhogy a hatékonyság rendkívül fontos, mivel egy bizonyos mennyiségű energiánk van per nap, ha belegondolunk, annyi, amennyi kalóriát elfogyasztunk.
Szóval képesek vagyunk arra, hogy a gyakorlásunkat is hatékonyan és energiatakarékosan végezzük, képesek vagyunk arra, hogy megbízzunk annyira a testünkben, hogy tudja, hogy mi a feladat, hogyan ossza be az energiát. Hogy minél nagyobb feladatokat gyakorlatilag minél kevesebb erőfeszítéssel tudjunk végrehajtani.
Harmony: Akkor az biztos nagy segítségedre van, hogy próbálod a mindennapi gyakorlásodban tartani magad a struktúrához, az ászanák és a vinyászák egymást követéséhez, magához a sorozat felépítéséhez.
Hamish: Igen, az astanga jógában ez a jó, hogy intellektuálisan keveset kell gondolnunk a gyakorlás közben arra, hogy most épp melyik ízület aktiválódik…
Persze minden napunk más, és talán pont ez az izgalmas, hogy egyik nap jobban érzem magam bizonyos ászanákban, mint a másik nap, és ezt az elmémnek el kell fogadnia.
A teljes interjú elérhető Harmony Slater weboldalán: https://www.harmonyslater.com/finding-harmony-podcast/2021/2/12/hamish-hendry Fordította: Horváth Eszter.