A helyesen végzett és kitartó gyakorlás hatására egy teljes strukturális változáson megy keresztül a testünk, ami szükségszerűen magában hordoz bizonyos kellemetlen helyzeteket. Sok gyakorló nem érti ezeknek a kellemetlenségeknek a jelentőségét a gyakorlásban. Ahelyett, hogy elfogadnák és tovább gyakorolnának türelmesen, néhányan azonnal külső segítségért folyamodnak, hogy megszüntessék a fájdalmat, amilyen gyorsan csak lehetséges. Szerencsére ritkán fordulnak olyan módszerekhez, amelyek tényleges orvosi beavatkozással járnak, azonban így is sok astangi van, akik Indiába mennek, akár sebészekhez, mert gyors és egyszerű diagnózist és kezelési megoldást szeretnének a térdfájdalmaikra.
Ha egy gyakorló fájdalomról számol be nekem, általában csak annyit mondok, hogy folytassa a gyakorlást. Talán szükségszerű lehet, hogy ideiglenesen módosítsuk a gyakorlatsort, hogy elkerüljük a fájdalmasabb helyzeteket, de mindenképp gyakoroljon tovább. Természetesen vannak speciálisabb esetek, amelyekre később ki fogok térni, de általában csak ennyiről van szó. A rendszeres gyakorlás hatására a fájdalom elkezd szétterjedni, vagy elmozdulni a test más területeire. A gyakorlónak nincs más dolga, nincsen szükség mozgásterápiára vagy orvosi konzultációra. A folyamatos, tudatos gyakorlás hatására a fájdalom lassan, de biztosan fel fogja oldani magát.
Ez a fájdalom, ami a napi rendszerességgel végzett hosszútávú gyakorlás hatására alakul ki, gyakran egy mélyebb újrarendeződést, újrakalibrálódást jelez. A gyakorlás a csontok strukturális mintázatára, a szövetekre, az inakra és az idegrendszerre is hatással van. Ezeknek az újrarendeződése és az ezzel járó fájdalom igazából csak egy visszacsatolás, hogy helyesen gyakorlunk. Azok, akik nem szeretnének egy ilyen jelentőségteljes, belső változáson keresztül menni, azok számára nem ajánlott a jógagyakorlás ezen rendszere.
A feszültség az emberi szervezet, sőt, minden stabil, az univerzumban megtalálható struktúra természetes velejárója. A feszültség az élethez is nélkülözhetetlen. A rendetlenség és a káosz a legkisebb ellenállás (és így legkisebb feszültség) útjai az univerzumban. Ahhoz, hogy egy összetett struktúra (legyen az egy molekula, egy ember, egy társadalom, vagy egy naprendszer) stabil maradjon, kénytelen rendet teremteni a káoszban, ami szükségszerűen feszültséggel jár. Éppen ezért a mi gyakorlásunkban nem az a cél, hogy megszabaduljunk minden feszültségtől.
Csak az lehet mentes minden feszültségtől, aki megtapasztalta a teljes szétesést és a halált. Egy halott test részei szabadon feloldódnak a káoszban, amíg más rendszerek fel nem szívják, le nem bontják őket. Éppen ezért a halál az élet egyetlen, minden feszültségtől mentes állapota.
A gyakorlásunk célja, hogy újrarendezzük a feszültségek mintázatát a test és elme szintjén egyaránt, amelynek hatására egy kiegyensúlyozottabb és fenntarthatóbb kapcsolatot ápolhatunk a környezetünkkel.
A bandhák (izomzárak) tartására tekinthetünk úgy, mint az emberi lény optimális feszültségi állapotára. Amikor a bandhák tartásakor az ellentétes izomerők (izomzárak) kiegyensúlyozódnak, a feszültség a testünk legmélyebb rétegeibe vándorol, a medencefenékbe és az ízületeink kulcsfontosságú izmaiba, amelyek eleve olyan felépítésűek, hogy szilárdan és stabilan tartsanak, a Földdel és annak gravitációs mezőjével való viszonyunkban. A izomzárak aktiválásával a feszültség nagymértékben kiáramlik az ínhüvelyekből, amelyek olyan szerkezetűek, hogy az inak mozgását megkönnyítsék, szabaddá, súrlódásmentessé tegyék. A bandha egy dinamikus egyensúlyi állapot a feszültség és elengedettség (kötöttség és szabadság) erői között. Én úgy gondolom, hogy az astanga gyakorlás célja a testünk feszültségeinek újramintázódása és így az ideális belső egyensúly megteremtése.
Tekinthetünk magunkra úgy, hogy két időben elkülönülő, de egymással összefüggő testtartással rendelkezünk. Az egyik az átmeneti testhelyzet, amelyet mindennapi életünk egy-egy adott pillanatában élünk át. Ez egy viszonylag felületes állapot, ami a testünk izmainak és szöveteinek átmeneti állapotát és az adott pillanatban fennálló érzelmeket tükrözi. A másik testtartás leginkább a hosszútávú, mélyebb tendenciákat és szokásokat tükrözi, amelyeket életünk során vettünk magunkra. Ezek a mintázatok olyan szokásoknak a halmozott eredményei, amelyeket életünkben az átmeneti testhelyzeteink során generálunk, valamint olyan genetikai beállítottságból adódnak, amelyre születésünktől fogva hajlamosak vagyunk. Ez a hosszútávú testtartási tendencia mélyebb, kikristályosodottabb feszültségmintázatoknak az eredménye, amelyet nem könnyű, de nem is lehetetlen megváltoztatni.
Testtartási szokásaink jól tükrözik a testünk és elménk struktúrájának elengedési és feszültségi mintázatait. A pillanatnyi (átmeneti) és a hosszútávú testtartási állapotok folyamatos kommunikációban állnak egymással. Minden pillanatnyi, átmeneti testtartási állapot elraktározódik az emberi szervezetrendszerben, és befolyásolja, hatással van a hosszútávú testtartási tendencia kikristályosodottabb formájára. Ha a pillanatnyi testhelyzet összhangban van a hosszútávúval, akkor erősítik és támogatják egymást. Ha azonban a pillanatnyi testhelyzetek nem rezonálnak a hosszútávúakkal, akkor ez képes eltolódást és változást indukálni a hosszútávú tendenciákban. Ez az ok-okozati összefüggés fordítva is fennáll. A hosszútávú tendenciák nagyban megszabják, hogy milyen a pillanatnyi testtartásunk.
Véleményem szerint az ászana - vinyásza gyakorlás szerepe, hogy a rendszeres napi gyakorlásunk során a figyelmünk tudatosságának alkalmazásával olyan pillanatnyi testhelyzeteket vegyünk fel, amelyek segítik a hosszútávú mintázatainkat működőképesebbé és egészségesebbé alakítani.
Hogyha nap mint nap, izomerőnket, rugalmasságunkat és tudatosságunkat használva ugyanolyan feszültségi mintázatokat veszünk fel az astanga gyakorlás révén, a mélyebb mintáink és testtartási szokásaink elkezdenek átalakulni, támogatva az új átmeneti testhelyzeteket (mozgásmintákat is), amelyeket rendszeresen felveszünk.
Ha a bandháink a megfelelő energetikai állapotban vannak az ászana és vinyásza gyakorlás során, idővel a hosszútávú tendenciáink is természetesebben és könnyebben tükrözik a bandháink tulajdonságait. A bandhák tartásakor harmonikusabb és funkcionálisabb kapcsolatban vagyunk a gravitációval. Például szamaszthitiben valamivel magasabbak vagyunk és stabilabban állunk, mint amikor csak valahol álldogálunk, anélkül hogy tudatában lennénk a testtartásunknak. Azok a gyakorlók, akik megfelelően használják a bandháikat a mindennapi gyakorlásuk során felvett ászanákban és a vinyászákban, idővel ténylegesen magasabbak lesznek. Ezt saját magamon is tapasztaltam. A jelenlegi természetes testtartásom pár centiméterrel magasabb, mint a napi jógagyakorlás megkezdése előtt volt. Ez számos, rendszeresen jógázó tanítványommal is megtörtént.
A fájdalom a hosszútávú feszültségi mintázatok megváltoztatásának a természetes mellékterméke. Akik rendszeresen gyakorolnak, időről időre tapasztalnak fájdalmat, ha valami elkezd mélyen átalakulni a testükben. Ezek az átmintázódások hosszútávon rendkívül előnyösek és egészségesek, azonban rövidtávon meglehetősen kellemetlenek lehetnek. Gondolj bele, mi mindennek kell megváltoznia a tested struktúrájában, ahhoz, hogy magasabbra nőjj. Nem valószínű, hogy ez a folyamat minden fájdalomtól és kényelmetlenségtől mentes volna.
A folyamatos gyakorlás során felmerülő fájdalmak a legjobb és gyakran az egyetlen módjai a kényelmetlenségek feloldásának. A mindennapos gyakorlás hatására olyan benyomások érik a hosszútávú mintázatainkat, amelyek elősegítik azok fejlődését, és hogy ezáltal új stabilitási állapotokat érjünk el. Van egy „intelligencia” és egy funkcionalitás abban a fájdalomban, amelyet ebben az átmeneti időszakban tapasztalunk.
Ha felhagyunk a gyakorlással, vagy összezavarjuk a folyamatot egy műtéttel, mozgásterápiával vagy egy másféle edzés beiktatásával, akkor szabotáljuk a fejlődési folyamatot és bizonyos esetekben súlyosbíthatjuk a fájdalmunkat. Ha azonban folytatjuk a megszokott gyakorlatsort, a testünk tovább fog fejlődni a saját tempójában, mígnem lassan a hosszútávú testtartási szokásaink egy újabb stabilitási szintre lépnek. Amint elértük ezt a szintet, az átalakulással járó fájdalom is automatikusan megszűnik. Bizonyos esetekben a fájdalom fokozatosan enyhül, és amint új szintre érünk, teljesen feloldódik. Más esetekben azonnal eltűnik, akár gyakorlás közben, de feloldódhat a napközbeni pihenés során is.
Akár azonnal, akár fokozatosan tűnik el a fájdalom, az a folyamatos, kitartó gyakorlásnak lesz az eredménye. Ez a tanács ellentmondásos lehet azzal amit sokan hisznek, hogy amikor valami fáj, pihentetni kell, vagy azonnal orvoshoz kell fordulni.
Egy orvos szinte minden esetben azt fogja tanácsolni, hogy pihenjünk és kerüljük a jógagyakorlást, amíg nem javulnak a dolgok. Akár röntgenfelvételeket készíthetnek rólunk, amelyek talán megerősítik, igazolják egy porckorong vagy egy ínszalag degenerációját, sérvet vagy egy ínszalag-, illetve ínszakadást, esetleg porckopást, azonban ezzel soha nem fognak tudni hosszútávú megoldást nyújtani a problémára. Ahogy a fenti videóban is kiemelik, a lakosság nagy része amúgy is rendelkezik ilyen és hasonló tünetekkel és ennek sokszor nincsenek is a tudatában, mivel nem tapasztalják meg az ezzel járó fájdalmat. Az ilyen kórképek általánosak és normálisak. Sok astanga gyakorló azonban hajlamos egy sor pszichológiai és fiziológiai címkét aggatni a probléma köré. Ezzel ellenállás alakulhat ki bennük a gyakorlással szemben, korlátozva annak intenzitását, mindezt csupán intellektuális elképzelésekre alapozva, ahelyett hogy inkább fenomenológiai tapasztalatokból (azaz a korábbi ismereteket mellőzve, csak a látható dolgok alapján) közelítenék meg a problémát.
Az astanga egy rendszerorientált gyakorlatsor. Éppen ezért fontos, hogy ennek a rendszernek a perspektívájából értsük meg, hogyan működik és hogyan hat ránk a gyakorlás. A természet és az univerzum rendszeralapú vizsgálata egy relatív friss megközelítés. Lassan egyre nagyobb teret hódít a tudományos körökben, aminek én személy szerint örülök, mert úgy gondolom ez a reális és pontos módja az univerzum megértésének. Úgy gondolom, hogy ez felülmúlja azt a redukcionista szemléletmódot, amely az elmúlt pár ezer évben a valóság megértése megközelítésének átható jellemzője volt Nyugaton és Keleten egyaránt.
A redukcionista szemléletmód minden dolgot különálló objektumként értelmez és vizsgál. A különálló részek tulajdonságaiból következtet az egészre és nem fordítva. Ezen szemléletmód szerint működik a nyugati tudomány és olyan keleti vallások és filozófiák is, mint a buddhizmus. Mind a nyugati tudománynak, mind a buddhizmusnak számtalan pontos, hasznos és értékes meglátása van a valóságról, azonban nem magyaráztak el hatékonyan mindent, amit a valóságról tapasztalhatunk.
Az ászanagyakorlást és hatásait gyakran vizsgálják és értelmezik redukcionista módon. Az egyik legismertebb ászana redukcionista BKS Iyengar volt. Iyengar az astanga rendszeréből indult ki, amit Krishnamacharyától tanult, és analitikusan részekre bontotta. A sorozatban lévő ászanákat kiemelte a vinyászaszámolással meghatározott szisztematikus rendszerből, és minden ászanát a saját rendszerévé alakított. Ezután minden egyes ászanát lebontott az egyes izmok, csontok stb. működésének alkotórészeire. Ezt követően feljegyezte az egyes ászanák testrészekre kifejtett hatásait, és hogy hogyan járulnak hozzá ezek a hatások az emberi szervezet működéséhez és egészségéhez. Nem meglepő, hogy Iyengar megközelítése és munkássága nagy érdeklődést váltott ki a modern orvostársadalom körében ahol már korábban is a redukcionista paradigma volt az irányadó.
Iyengar egy nagy újító volt, munkája minden bizonnyal értékes eredményeket és meglátásokat hozott. Azonban útközben sok minden elveszett, ami az astanga gyakorlásnak esszenciális része. Én személy szerint Iyengar gyakorlóként és tanárként kezdtem a pályafutásom, majd astanga gyakorlóvá és tanárrá váltam és a személyes tapasztalataim alapján, az astanga gyakorlás rendszerszintű szemlélete és tapasztalata mélyebb, gazdagabb és átfogóbb, mint a redukcionista Iyengar technika. Nagyra értékelem a Iyengar jóga gyakorlása által szerzett tapasztalataimat. Boldog és hálás vagyok, hogy az első négy évben ezen a rendszeren keresztül ismerkedhettem meg a jógával, azonban szerintem az sok mindent elárul, hogy az utóbbi 14 évben már csak astangát gyakoroltam.
Az igazítás minden bizonnyal az astanga rendszer sajátossága, de ez egy egészen más perspektívája (megközelítése) az igazításnak. Az astanga jógában a tanító igazítása a rendszerszemléletbe és a tapasztalatba integrálódik.
Visszatérve a fájdalomhoz és a tünetekhez, amikor egy astanga gyakorló fájdalmat érez és egy orvos által diagnosztizáltatja a tüneteket, akkor ennek a fájdalomnak a megközelítését redukcionista nézőpontra alapozza. Amikor tapasztalunk valamilyen lokalizált fájdalmat, az ászanagyakorlásban, ez úgy értelmezhető, hogy azt közvetlenül az észlelt tünet okozza. Ezután a következő lépés a tünet enyhítése, megszüntetése, akár műtéttel, akár kevésbé dramatikus módon, valamilyen mélyszöveti kezeléssel, vagy célzott manuálterápia útján. Ezek a beavatkozások és diagnózisok gyakran megelőzhetőek lennének, ha nem redukcionista módon közelítenék meg a problémát az emberek. Ezenkívül a gyakorlónak sok felesleges és jelentős változás állhat be a gyakorlásában, ha a fájdalmát és a tüneteit ilyen módon közelíti meg.
Egy másik példa a redukcionista megközelítés buktatóira, amikor egy tanár például azt mondja egy gyakorlójának, hogy a térdfájdalmát a merev csípője okozza, majd előírja számára kiegészítő csípőnyitó gyakorlatok sorozatát, amelyet a rendszeres ászanagyakorlás mellett kell elvégeznie. Számos gyakorlót láttam, aki ettől úgy gondolta, hogy a csípőnyitás, illetve a vállnyitás gyógyír lesz minden olyan problémájára, amellyel a gyakorlás során szembesül. Sok gyakorló - aki valamilyen ászanával küszködik - gyakran kérdezi tőlem, hogy ez betudható-e egy-egy „beragadt”, merev (nyújtásra szoruló) testrésznek.
A redukcionizmus keletiesebb megközelítése az lenne, ha a testi fájdalom, feszültség vagy „elzáródás” minden aspektusát pszichológiai eredetűnek minősítenék. Ebben a felfogásban az elmét tekintik minden fizikai tapasztalat kiváltó okának, és a testben fellépő fájdalom pszichológiai értelemben valamilyen diszfunkcióra redukálódik. A szegény tanítvány ilyenkor azt hiheti, hogy minden testi gyötrelmét valamilyen mentális probléma okozza, amelyet nem tudnak igazán kezelni.
A fenti példákban igyekeztem kiemelni, hogy mik a hátrányai annak, ha a test és elme nehézségeit csupán egyetlen kiváltó okra redukáljuk, majd feltételezzük, hogy ennek a problémának a feloldásával a holisztikus állapot “rögzíthető”. Ez a redukcionista megközelítés lényege.
Az emberi lény egy elképesztően összetett rendszer. 11 szervrendszer található a szervezetünkben (váz-, izom-, ideg-, bőr-, endokrin-, keringési rendszer, nyirokrendszer, emésztőrendszer, légzőrendszer, vizeletkiválasztó rendszer, szaporodási rendszer), valamint a nem fizikai tapasztalások különböző rétegei, mint például a kognitív, érzelmi és energetikai rendszerek, stb. Ezek a rendszerek és rétegek, hihetetlenül összetetten és dinamikusan, visszacsatolási rendszerek kifürkészhetetlen h álózatában, egymásba fonódva építenek fel bennünket, embereket.
Amikor az emberi test-elme rendszer különböző vinyászák és ászanák átmeneti testtarttásaiba kerül, ez hatással lesz az emberi lény összes fizikai és nem fizikai rendszerére, valamint mindezen rendszerek közötti kapcsolatokra, és kapcsolati hálózatokra. Az összhatás az emberi lény állapotának teljes elmozdulása. Az emberi lénynek ezt az elmozdulását „kialakuló tulajdonságnak” nevezik, és ez nem magyarázható meg az egyes testi-lelki tényezők tulajdonságainak vizsgálatával, vagy hogyha megnézzük, hogy az ászana hogyan hat ezekre az egyes alkotóelemekre. A válasz az egészben van. Egy dinamikus és összetett rendszer kialakuló tulajdonságai szó szerint „kirajzolódnak” az egyes alkotóelemek közötti összetett kapcsolatokból. A legfontosabb, hogy megértsük, hogy az egész rendszer kialakuló jellemzői a részek közötti kapcsolatok tulajdonságainak és dinamikájának az eredménye.
Az astanga sorozatot a Napüdvözlet "A" első mozdulatától az utpluthiig egyetlen rendszernek kell tekinteni. Az astanga sorozatok bármelyikének gyakorlása bizonyos hatásokat és funkciókat eredményez, amelyeket nem lehet megmagyarázni az adott sorozatban szereplő egyes ászanák jellemzőinek megvizsgálásával. Még a sorozat összes ászanájával sem lehet megmagyarázni. Azok a hatások, amelyeket az ember egy adott astanga sorozat gyakorlása során tapasztal, olyan kialakuló tulajdonságok, amelyek a sorozat összes ászanája és vinyászája közötti kapcsolatokból származnak, és csak akkor érthetők meg, ha a sorozatot összetett és dinamikus rendszernek tekintjük, amely önmagában egy egész.
Egy rendszer relatív stabilitása változhat. Amikor a rendszer részei közti dinamikus kapcsolatok jelentősen megváltoznak vagy eltolódnak, például amikor a hosszútávú testtartási tendenciáink jelentős változáson mennek keresztül, a rendszer instabilnak, átmeneti állapotúnak tekinthető. Amikor olyan átmeneti tünetet tapasztalunk, mint a fájdalom, akkor azt az egész rendszer tulajdonságának kell tekinteni. A fájdalom nem a rendszer egyetlen eleme diszfunkciójának tünete.
Véleményem szerint, ennek a perspektívának a megértése, valamint a hosszú távú astanga gyakorlás során megtapasztalt kellemetlenségek és fájdalom ezen megértésből fakadó elfogadása a leghelyesebb módja annak, hogy megfelelően állhassunk a testünkben történő változásokhoz. Az astanga rendszerének gyakorlása olyan hatást fejt ki a az emberi lény egészére, amely a szervezetének egyes részei közötti kapcsolatok dinamikájában eltolódást vagy változást idéz elő. A fájdalom e bonyolult és dinamikus kapcsolatrendszer eltolódásából fakad. A fájdalom nem egyetlen résznek a sajátja, hanem a részek közti kapcsolatok változásaiból ered, így nem szabad azt csupán ok-okozati síkon kezelni.
Mindez visszavezet bennünket ahhoz az Alf Nachemson idézethez, amellyel ez a cikk kezdődött. Nem számít, mennyire képzett valaki az élettan, anatómia területén, és nem hiszem, hogy bárki határozottan állíthatja, hogy pontosan érti, honnan ered az ember fájdalma – különösen ilyen helyzetben. Ennek az az egyszerű oka, hogy a fájdalmat nem a test bármely részének egyetlen alapvető tünete okozza. A fájdalom az egész emberi szervezet egyes részei közötti dinamikus és változó kapcsolatrendszer tükörképe. Az, ahogyan ezek a minták változnak és felépülnek, egyszerűen túl bonyolult ahhoz, hogy az emberi elmével meg lehessen érteni őket.
A fájdalom végleges feloldása szükségszerűen magába foglalja a rendszerszintű gondolkodást. Amikor a test strukturális átalakulása miatt fájdalom lép fel, az astanga gyakorlást továbbra is folytatni kell, a sorozat dinamikájának lehető legkevesebb módosításával. Ily módon a testünkre gyakorolt hatások folyamatosak maradnak és a gyakorlás által kiváltott tudatos átalakulási folyamat, amivel a fájdalom jár, stabilan és kiegyensúlyozottan fog történni.Az emberi test-elme rendszer a rendszeres gyakorlás által magába szívja és megtestesíti az astanga sorozat átmeneti napi hatásait abban a stabilabb, hosszútávú testtartási állapotban, amely felé halad. A rendszeres, tudatos gyakorlás feloldja a fájdalmat. A korlátozás és a redukcionista jellegű beavatkozás pedig valószínűleg nem segít a fájdalom megszüntetésében.
A 18 éves napi szintű jógagyakorlásom során (amelyből 14 év astanga), sok fájdalmas időszakon mentem keresztül, amelyek közül volt ami csak pár napig, volt ami akár egy évig is kitartott. A fájdalmak egy része súlyosabb volt, és bizonyos szintű mozgásbeli korlátozással is járt. A legtöbb esetben ezek a fájdalmas időszakok a melléktermékei voltak a testem és a gravitáció közötti kapcsolat mélyebb átstrukturálásának, ahogy ezt ebben a cikkben már leírtam. A legtöbb esetben be tudtam azonosítani a fájdalom helyét, de konkrétan egy bizonyos izomhoz, ínhez, csonthoz, ízülethez stb. nem volt köthető.
Az én módszerem mindig ugyanaz ezeknek az időszakoknak az átvészelésére: visszatérni a napi gyakorlás legalapvetőbb változatához. Annyit gyakorlok, amennyi az energiáimból kitelik, még akkor is, ha közben érzem a fájdalmat. Gyakran a megérzéseimre hagyatkozom, hogy melyik sorozatot alkalmazzam „terápiásan", és hogy mennyit gyakoroljak belőle. Úgy gondolom, hogy a rendszerszintű gondolkodáson alapuló döntések gyakran ösztönösek, megérzéseken alapulnak mert a megismerésen alapuló megértés más formájára van szükség, mint amilyen az analitikusabb redukcionista megközelítés, amelyhez a világ legtöbb modern társadalmában hozzászoktunk.
Általában, ha egy vagy kettőnél több pózt vagy vinyászát kellett módosítanom abban a sorozatban, amelyet gyakorlásra választottam, akkor abbahagytam a gyakorlást ezen a ponton, és elkezdtem a levezető sorozatot. Bármikor használtam ezt a módszert, napról napra, hétről hétre mindig, fokozatosan javult az állapotom. A javulás a testem mobilisabbá válásában és a fájdalom fokozatos csökkenésében valamint a mentális és energetikai stabilitásomban, továbbá magabiztosságomban mutatkozott meg.
Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a javulás tulajdonképpen a test és az elme stabilizálására irányuló gyakorlással érhető el. Ahogy az állapotom javult, elkezdtem hozzáadni a sorozathoz az ideiglenesen elhagyott gyakorlatokat, amíg vissza nem tértem a szokásos, normál gyakorlásomhoz. A fájdalom gyakran vándorolt, a testem különböző részeire tolódott, szétterült, míg végül teljesen eltűnt. Voltak olyan tapasztalataim, amikor az aznapi gyakorlásom során egy bizonyos ászana vagy vinyásza után a nagyon súlyos fájdalom azonnal és teljesen megszűnt. Akár fokozatosan, akár hirtelen történt a „gyógyulás”, a módszer ugyanaz volt: óvatos, tudatos, folyamatos gyakorlás, és annak megértése, hogy csak ez vezethet a fájdalom végleges feloldásához.
Egy különösen érdekes élményben volt részem 2004-ben, amikor még csak pár hónapja kezdtem el astangát gyakorolni. Nagyon energikus és lelkes voltam életem akkori szakaszában és egy olyan "old school" tanárral gyakoroltam, aki általában nem állította meg a gyakorlókat azoknál az ászanáknál, amelyeket még nem tudtak maradéktalanul kivitelezni. A Iyengar jógás múltamnak köszönhetően már sok ászanát meg tudtam csinálni és pár hónappal, miután elkezdtem astangázni az első és a második sorozatot is végiggyakoroltam, ami napi három és fél órás gyakorlást jelentett. Mondanom sem kell, hogy jelentős fájdalmaim voltak, és a testemben hihetetlen szerkezeti változásokat tapasztaltam. A különböző fájdalmak csak jöttek-mentek, nagy változásokat előidézve bennem, illetve a testemben, amit nagy érdeklődéssel és kiváncsisággal figyeltem.
Amikor nagyjából 4-5 évvel ezt megelőzően elkezdtem gyakorolni a Iyengar jógát, egy észak-goai strandon tanultam meg a dropbacket, azaz állásból lemenni hídba. Nem álltam még készen erre a mozdulatra, de láttam, ahogy egy hajlékony lány csinálja a jógaórán és én is ki akartam próbálni. A tanárom is bátorított, hogy próbáljam meg. Végül sikerült végrehajtanom, a puszta akaraterőmnek köszönhetően. Felpezsdítő élmény volt. Két nappal később, amikor órán a hátrahajlítással foglalkoztunk, meg akartam próbálni újra a dropbacket. Sikeresen hátrahajoltam, de ez alkalommal odajött a tanárom és visszasegített álló pozícióba. Ezután a gyakorlást álló ászanákkal folytattuk, de közben elkezdtem érezni egy kellemetlen fájdalmat az ágyéktáji gerincem két csigolyája között. A fájdalom a nap folyamán egyre erősebbé és intenzívebbé vált, és a 4 hónapos goai tartózkodásom hátralévő részében velem is maradt. Sok negatív érzelmet is felhozott bennem. Végül azonban teljesen feloldódott magától, mind fizikai, mind érzelmi szinten.
2004-ben, az első astangás hónapjaim során a legnagyobb kihívást jelentő ászana számomra a kapotászana volt. Nehezemre esett megfogni a sarkam, és minden nap, amikor éppen kapotászanába akartam hátrahajolni, a tanárom megjelent előttem, és a levegőből közvetlenül a sarkamhoz húzta a kezem. Minden alkalommal ijesztő volt, de miután megcsináltam, egyenesen felüdülve éreztem magam. Ez minden nap így volt. Ha a tanárom a terem másik végében is volt, amikor elkezdtem hátrahajolni, mintegy varázsütésre előttem termett és már húzta is a kezeimet a sarkaimhoz. Ebben az időszakban a gyakorlás az egész lényemre felkavaró hatással volt és úgy tűnt, hogy mindennek a középpontjában a kapotászana áll. Néha, a nap folyamán később, ülve, csukott szemmel 1 órát meditáltam a kapotászana során átélt élményeimen. Újra és újra lejátszottam a testemben, az elmémben és az idegeimben, hogy milyen érzés, mikor az egyik kezem, majd a másik kezem a sarkamon, a könyököm lefelé, aztán...... bummm.......... és tovatűnt.... Mint egy szalag, amit újra és újra megismételnek. Ez mind része volt annak, hogy a kapotászana során átélt tapasztalatom mélyebben belémivódjon és segítse az elsöprő erejű átalakulásom folyamatát.
Végül újra hátfájdalmat kezdtem érezni, ugyanazon csigolyák között, ahol korábban, a lyengar jógás tengerparti dropback gyakorlás során már éreztem. A hátfájás napról napra erősödött. Kezdtem újra ugyanazokat az érzelmeket átélni, amelyeket akkor éreztem, amikor megsérült a hátam Goában és egyre jobban szorongtam, minden nap, amikor a kapotászanára gondoltam. Egyik reggel arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hátam. Pontosan olyan érzés volt, mint a goai sérülés után, és nagyon lehangoltnak éreztem magam. Kezdhetem elölről. Ez legalább négy hónapig tartó hátfájás lesz. Nagy nehezen rávettem magam, hogy elmenjek gyakorolni, de elhatároztam, hogy nem fogom egy darabig gyakorolni a kapotászanát. „Amikor odajön hozzám a tanárom, megmondom neki, hogy ez most nem fog menni.....".
A szemem sarkából figyeltem a tanáromat, amikor a kapotászanára rávezető gyakorlatokat csináltam. Aztán, amikor eljött az ideje, odajött hozzám. „Nem, nem, ma nem fog menni”, mondtam határozottan. „Csak csináld. Figyeld a légzésed.” válaszolta. „Nem, a hátam, nagyon fáj.” „Csináld” parancsolt rám türelmetlenül. Sóhajtottam és elkezdtem hátrahajolni. Elkezdtem érezni azt az ismerős fájdalmat a csigolyáim között, amikor megfogta a kezem, hogy a sarkamhoz húzza. Teljesen pánikba estem és elkezdtem kiabálni: „Ne!” Ellenálltam a húzásnak, próbáltam visszajönni. “Fogd be, lélegezz és ne sírj” sziszegte felettem. Folyamatosan húzta a kezem, én pedig még jobban pánikba estem és elkezdtem csapkodni, amíg kiszabadítottam magam a szorításából kijöttem az ászanából, majd magatehetetlenül összerogytam a földön. Ez egy olyan jelenet volt, aminek hatására a teremben mindenki abbahagyta a gyakorlást, hogy megnézze mi történik. A tanárom kiábrándultan csóválta a fejét. Egy másik tanár, aki a közelemben gyakorolt, odahívott és a következőt tanácsolta: „Jobban kell szorítanod a lábad, hogy ne fájjon a hátad.” A tanárom felnézett, és hangosan mondta, hogy mindenki hallja: „Nyugalom, semmi baj nincs a lábával és a hátával, csak gyenge elmével kelt ma, ennyi.”
Működött a terve. Erőtlen testemből és összeomlott lelkiállapotomból, hirtelen éreztem, ahogy düh és energia árad szét bennem. Hogy merészel engem gyengeelméjűnek nevezni! Majd megmutatom én neki! Felpattantam és azt motyogtam: „Rendben, megcsinálom!” Elmosolyodott és hátralépett, hogy engem figyeljen. Felvettem az előkészítő pozíciót és habozás nélkül elkezdtem hátrahajolni kapotászanába. Ezúttal azonban félelem és rettegés helyett nagyfokú büszkeséget és magabiztosságot éreztem. Nem éreztem semmi fájdalmat a hátamban, hátranyúltam, és az egyik kezemmel sikerült megfognom a sarkam, életemben először segítség nélkül. A tanárom ekkor odalépett hozzám, és a másik kezemnél adott egy kis igazítást. Letettem a könyökömet is a talajra. „Látod?" Mondta. „Mi volt ez a sírás és izgulás?" A csigolyáim közti fájdalom azóta teljesen elmúlt és soha többet nem tért vissza.
A fenti példa nem mindennapi és egyáltalán nem ajánlom vagy alkalmazom az ilyen módszereket általában. Mindazonáltal azt mutatja, hogy a szervezetünk feszültségi állapota milyen gyorsan és hirtelen tud eltolódni és megváltozni, és hány különböző tényező van, amely hozzájárulhat a belső kapcsolati mintákhoz egy adott testi-lelki állapotban. Ebben a konkrét esetben a mentális és energetikai nézőpont eltolódása erősen hozzájárult egy új és egészségesebb testi állapot (minta) kialakulásához.
A mozgás gyógyít. A félelem és a lekorlátozódás nem. Mindezt a jógagyakorlásomon kívül is megtapasztaltam már. A húszas éveim elején, mielőtt elkezdtem jógázni, egyszer lesérült az ágyékom egy többnapos hátizsákos túra során. Egy barátommal egy végtelen nagynak tűnő távolságot próbáltunk megtenni egy különösen nagy kihívást jelentő terepszakaszon Kanada nyugati partjainál. A vártnál jóval több óra kellett a következő úticélunk eléréséhez szükséges távolság megtételéhez. A végén már csak úgy tudtam rávenni a testem, hogy továbbmenjen, hogy azt képzeltem, hogy a lábaim olyanok mint két dugattyú, amit folyamatosan pumpálok bele a földbe. Ez a kép segített átlendülni azon a mérhetetlen izomfáradtságon, amit már órák óta éreztem a lábaimban. Alkonyodott már, mikor elértük a kijelölt tengerparti táborhelyünket. Ledobtuk a csomagjainkat és magatehetetlen testként rogytunk a földre. Ezután csak feküdtünk és élveztük a jól megérdemelt pihenést és az ezzel járó, testünkön átszáguldó endorfináradatot. A következő nap, amikor felkeltem, mélyreható fájdalmat éreztem a bal ágyékomnál. A fájdalom az est előrehaladtával fokozódott, és másnap reggel is ott volt. Nem volt azonban más választásunk, mint felcsatolni a hátizsákot és menni, ugyanis ez volt az egyetlen módja annak, hogy visszajussunk a civilizációba.
A sérülés nem múlt el, ezért elkezdtem aggódni. Azt terveztem, hogy hamarosan nekivágok az első Kanadán kívüli utamnak, és néhány héttel később le is foglaltam egy repülőjegyet Indonéziába. Soha nem tapasztaltam azelőtt ilyen tartós fájdalmat. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek orvoshoz. Nem kaptam semmilyen kezelést, még csak meg se röntgeneztek, mindössze azt a tanácsot kaptam, hogy pihentessem és 6-8 héten belül rendben leszek. Kifejeztem aggodalmamat a közelgő ázsiai utazásommal kapcsolatban, mivel azt terveztem, hogy fizikailag nagyon aktív leszek. Hangosan töprengtem, hogy vajon ki kellene-e hagynom az utazást, korlátozzam-e magam és pihenjek-e. Az orvos széles mosollyal rámnézett és ennyit mondott: „Iain, soha ne korlátozza magát, minden rendben lesz!”
Ezeknek a szavaknak gyógyító erejük volt és önbizalommal töltött el. Jó hangulatban indultam haza, és boldogan tervezgettem tovább az utazásomat. Bár továbbra is fájt az ágyékom, már nem koncentráltam rá, és nem gondoltam arra, hogy emiatt korlátozzam magam. Néhány héttel később Balin landoltam, és a fájdalom az ágyékomban teljesen elmúlt.
A következő hónapokban több indonéz szigetet is beutaztam, majd továbbrepültem Indiába és elkezdtem körbeutazni a szubkontinenst. Megtartottam szokásomat, az erős fizikai aktivitást, és úgy tűnt, hogy az ágyéksérülés a múlté. Nem is gondoltam már rá. Nemsokára Hampiban kötöttem ki. Egyik nap késő délután feküdtem egy óriási sziklatömbön és élveztem a meleget, pedig már lement a nap, de a napközbeni erős napsütéstől a szikla még mindig jól át volt melegedve. Teljes nyugalommal és békével feküdtem. Hirtelen erős fájdalom nyilallt az ágyékomba, a fájdalom visszatért, csak úgy. Meg voltam döbbenve. Egyáltalán nem voltam túl aktív aznap, és abban a pillanatban, amikor a fájdalom visszatért, teljesen ellazulva feküdtem, és élveztem a szikláról érkező kellemesen sugárzó meleget. Aggódva sétáltam vissza a vendégházba és az aggodalmam később csak fokozódott, ahogy a fájdalom a következő napokban is megmaradt.
Azonnal elvetettem azt a tanácsot, hogy ne korlátozzam magam, és arra gondoltam, hogy a pihentetés lenne a legbölcsebb dolog. Úgy döntöttem, hogy a következő úticélom egy strand lesz, ahol igazán pihenhetek. Azt terveztem, hogy rövid idő múlva elmegyek a Himalájába, ahol, reméltem, hogy sokat tudok majd túrázni a hegyekben. A másik tervem az volt, hogy ezt követően visszatérek Kanadába, ahol faültetőként dolgozom majd több hónapig, hogy pénzt gyűjtsek és újra utazhassak. A faültetés volt az elsődleges bevételi forrásom az ezt megelőző 3-4 évben. Kanadában a faültetés különösen intenzív és megerőltető munka, mind fizikailag, mind szellemileg. Hónapokig egy sátorban él az ember az észak-kanadai vadonban, ahol naponta 10-12 órát is eltölt faültetéssel, olyan területeken, ahol korábban fakitermelés történt. Egy jó ültető akár 3000 fát is elültet egy nap és igen jó pénzt tud ebből keresni. Természetesen ehhez egészséges és erős testre volt szükség. Egy sérült láb nagyban keresztülhúzta volna a számításaimat.
Nagyon komolyan vettem a parton való relaxálást, egy hónapig csak feküdtem a homokban és néha úsztam egy kicsit. A lábam állapota ebben az időszakban alig változott. Egyre jobban aggódtam. Elképzeltem ahogy hazatérek pénz nélkül, és képtelen vagyok a tervezett munkahelyen dolgozni, ami szükséges ahhoz, hogy folytathassam azt az életstílust, amit élni akartam. Nem volt egy boldog jövőkép. Egyre jobban eluralkodott rajtam a szorongás a sérülésemet illetően.
Végül úgy határoztam, hogy elutazok a Himalájához, annak ellenére, hogy nem sokat javult az állapotom. Beköszöntött a forró évszak, és egy kellemesebb klímára vágytam. Útközben megálltam Új-Delhiben megnézetni a lábam egy orvossal. Mindössze annyi tanácsot kaptam, hogy pihenjek és szedjek fájdalomcsillapítót, ha szükséges. Amikor megkérdőjeleztem a javaslatát, igen hajthatatlannak mutatkozott és rossz érzéssel hagytam el a rendelőt. Figyelmen kívül hagytam a tanácsát, felmentem Dharamsalába, és eljutottam Dharamkot faluba, ahol végül a következő két év nagyobb részét töltöttem.
Dharamkot egy meredek hegyoldalban fekvő kis falu, amit akkoriban csak gyalogszerrel lehetett megközelíteni. Ha A-ból B-be akart menni az ember, az gyakorlatilag hegyoldal meredek lejtőjén való fel-alá sétálást jelentette. Boldogan nyugtáztam magamban, hogy a lábam állapota egyáltalán nem romlott, az igen jelentősen megnőtt fizikai aktivitásom ellenére. A hegyi környezet friss és üde volt, tele voltam életerővel és energiával, valamint vágyakozással, hogy kiránduljak és felfedezhessem a hegyek mélyét. Elkezdtem információkat gyűjteni néhány közeli túraútvonalról, de közben csalódottan emlékeztettem magam, hogy még nem vagyok olyan formában, hogy megbirkózzam velük.
Telt az idő, míg egy napon hallottam valakitől egy híres tibeti orvoslóról, aki Dharamsalában élt és Yeshi Dhondennek hívták. Kiváncsian és bizakodva mentem el a klinikájára, húztam egy sorszámot, és beültem a zsúfolt váróterembe. Amikor rám került a sor, bementem hozzá. Elmondtam neki a lágyéksérülésem történetét a tolmácsa segítségével, ő pedig megfogta a pulzusomat, majd ujjait az ágyékomra helyezte. „A doktor egy csomót talált”-mondta a tolmács. „Egy csomót?” Kérdeztem vissza. „Igen, egy energiacsomót. Ezáltal valami blokkolva van. Válaszolta a fordító.
Ezután felírt receptként mindenféle tibeti gyógynövényt, amelyeket ki kellett szárítani és kis pirula alakú golyókká összegyúrni, majd elmondta, hogyan szedjem őket, és visszarendelt két héttel később egy kontrollra. Ezenkívűl határozottan kifejtette: “És – NAGYON AKTÍVNAK kell maradnia, amíg ezt a gyógyszert szedi!” „Aktívnak?” kérdeztem vissza. „Például sétálni?" "Igen!" válaszolta: „Sokat kell sétálnod. Ezáltal az energia folyamatosan áramlik a sérült testrészben, és a gyógyszer sokkal jobban fog hatni.” Alig akartam elhinni ezt a csodálatos hírt. „Elmehetek a hegyekbe is túrázni?” kérdeztem vissza lelkesen. „Ó, igen”- válaszolta “az nagyon jó lenne.”
Csakúgy, mint amikor a kanadai orvos azt mondta, hogy soha ne korlátozzam magam, most is csodálatos hangulatban hagytam el Yeshi Dhonden rendelőjét. Erősnek és magabiztosnak éreztem magam. Amint meglettek a tibeti gyógynövénykapszuláim, már terveztem is azonnal, hogy nekivágok a hegyeknek. A következő hat hetet Dharamsalában töltöttem, túráztam, hegyet másztam, kipróbáltam életemben először a jógát. Kéthetente meglátogattam az orvost, kaptam egy újabb adag gyógynövényes kapszulát. Az orvos nagyon elégedett volt a gyógyulásom folyamatával és úgy látta, hogy már nem sok választ el a végső gyógyulástól. Mire visszarepültem Kanadába, még egy hónapig elegendő gyógynövénytablettával felszerelkezve, a fájdalom elmúlt. Amikor nem sokkal később elkezdtem a faültetéssel járó nehéz munkát, a fájdalom rövid időre újra előjött, a bal ágyékomról a jobb csípőmre vándorolt át egy napig, de aztán eltűnt, és többé nem tért vissza, így folytathattam az életemet a tervek szerint.
Az írás szerzője: Iain Grysak, Spacious Yoga, Bali
Az írás eredeti címe: A systems thinking perspective on the resolution of pain in Ashtanga Yoga practice – by Iain Grysak
Szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa