Néhány hónappal ezelőtt e-mailben beszélgettem Andy Davisszel, a nashville-i Belmont Egyetem filozófiai docensével, aki astanga gyakorló is egyben. A gondolkodás témáját jártuk körül az ászanagyakorlás során. Sok gyakorló fenntartja azt a téves feltételezést, hogy a jóga és a meditáció célja a gondolkodás kikapcsolása. Andy és én megvitattuk ezt a feltevést és néhány ezzel kapcsolatos alternatív nézőpontomat (- amelyek a reaktivitáson alapulnak):
Andy: Kíváncsi vagyok a gyakorlás során felmerülő kósza gondolataimra. „Kósza gondolatok” alatt azokat a gondolatokat értem, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az adott ászanához. A jógatanárok gyakran a „citta vrtti nirodha” [az elme gondolathullámainak uralása, lecsendesítése] által határozzák meg vagy írják le az ászanagyakorlást, ami Patandzsali szerint a jóga kimondott célja. A citta vrtti nirodha egyik értelmezése szerint minden kósza gondolatom annak a jele, hogy nem tudok igazán elmélyülni abban, amit csinálok. Tapasztalataim szerint a kósza gondolatok néha akadályozzák a gyakorlást, néha viszont nem. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány kérdést feltenni.
Hogyan írnád le a gondolkodás és az ászanagyakorlás közötti általános kapcsolatot? A gyakorlás esetleg a gondolkodás egy formája? Vagy inkább ellentétes a gondolkodással?
Iain: Feltételezem, hogy erre a válasz a „gondolkodás” fogalmának pontos meghatározásától függ. Tekinthetjük-e például a fizikai test mozgásaiban a cselekvéseket és a válaszreakciókat a „gondolkodás” egy formájának? A mentális fogalomalkotás absztrakt folyamata, amelyet általában „gondolkodásként” emlegetünk, az idők során fokozatosan fejlődött ki homo sapiens őseinknél és más ősfajainknál. Melyek voltak a tapasztalati előfutárai azoknak az elvont és testileg nem megnyilvánuló gondolkodási folyamatoknak, amelyek ma megélt tapasztalataink nagy részét jellemzik? Érezhetjük-e még a gondolkodás effajta ősi előfutárait organikus, megtestesült szinten, ahol a fiziológia és a pszichológia közötti határok elmosódnak? Nevezhetjük-e ezeket a jelenségeket „gondolkodásnak”? Lehet-e / kell-e így gondolkodnunk ászanagyakorlásunk során?
Ha inkább ragaszkodsz a gondolkodás olyan definíciójához, ami eredendően elvonatkoztatott a fenomenális (közvetlenül észlelhető) tapasztalati szintünktől (élményeinktől), akkor megállapíthatjuk, hogy az ászanagyakorlás egy olyan módszer, amelynek segítségével objektíven megfigyelhetjük azokat a szokásos viselkedési mintáinkat (szamszkárákat), amelyek rendszerint megnyilvánulnak a gyakorlás során. Azaz, ha az absztrakt gondolkodás az egyik felmerülő mintázat, akkor elfogadjuk és megfigyeljük. Tehát nem mondanám, hogy az ászanagyakorlás elfogult volna ezen gondolkodási forma iránt vagy ellene szólna.
Andy: Az absztrakt gondolatok egyik típusa az, amit néha „belső monológnak” vagy a múlt és a jövő eseményei ego alapú elbeszélésének neveznek. Will Johnson könyvében azt sugallja, hogy amikor teljes mértékben jelen vagyunk megélt, és folyamatosan feltörő érzéseinkben, a „belső monológ” teljesen kikapcsol (Aligned Relaxed Resilient című könyv, 19-20. o.). Tegyünk-e azért, hogy csökkentsük ezt a gondolkodási formát?
Iain:
A felesleges vagy szükségtelen gondolatok általában a reaktivitáson alapulnak.
A cél a gondolkodás teljes kikapcsolása? Nem. A gondolkodás hasznos, és elengedhetetlen a mai emberi világ működéséhez.
Andy: Hasznosnak találom, hogy a reakciókra helyezzük a hangsúlyt. Ahelyett, hogy a gondolatokat osztályoznánk, jó és rossz, hasznos vagy káros kategóriákba sorolnánk, inkább odafigyelhetünk arra, hogy hogyan, milyen módon viszonyulunk a gondolatainkhoz. Egy egyébként „jó” gondolat gyötrővé válhat. És még valami, ami megtestesült tudatosságként indul, és reaktív gondolathullámot idézhet elő. Néha az ászanában való igazítás iránti aggodalom olyan gondolatokat generálhat, amely az elvont, ideális test képzete felé viszi el a figyelmet a test megélt körülményeiről, tapasztalásairól. Minden bizonnyal nehezebb volt a testemnek, hogy ma egy pózt úgy csináltam meg, ahogyan az tegnap sikerült - a határaimat megtapasztalva, és nem úgy, ahogy ma kényelmes lett volna számomra (és itt olyan dolgokra gondolok, mint például, hogy az állam idáig vagy odáig ér, amikor a lábamra hajolok). Ezzel szemben egy teljesen jógán kívüli (jógától független) gondolat is felmerülhet, és aztán eloszlik minden problémás reakció nélkül. A reaktív hullámok a tudatosításuk, illetőleg megfigyelésük által idővel természetesen csökkennek (feloldódnak), vagy további lépésekre van szükség?
Iain: Az „egykedvűségre” törekvés (azaz megingathatatlannak, semlegesnek maradni a megpróbáltatásokkal szemben) központi szerepet játszik Buddha tanításában, és megfogalmazódik Patandzsali Jóga-szútráiban is. Az „Upekkha” / „Upeksha” páli, szanszkrit kifejezés, amely a nem-reaktivitás ezen minőségére utal. Kiműveléséhez bizonyos fokú erőfeszítésre és tudatosságra van szükség. Valójában a megnövekedett érzékenység, ha nem összpontosítunk az „egykedvűség” elérésére, káros lehet, mivel a reaktivitás természetesen az érzékenységgel együtt fokozódik. Néhány astanga gyakorló igen érzékennyé válik az energetikailag stimuláló gyakorlásban megtestesülő koncentráció eredményeként. Ez az érzékenység érzelmi és energetikai egyensúlyhiányhoz vezethet, ha nem fejlesztik ki azt a képességet, hogy megnövekedett érzékenységükhöz viszonylag objektíven (tárgyilagosan) viszonyuljanak; érzéseik, gondolataik lehetőleg ne generáljanak válaszreakciót.
Nehéz dolog, amikor megpróbálunk nem reagálni egy gondolatra. A vipasszaná meditációs technikában, az érzet helye a testben ott van, ahol a reakció ténylegesen végbemegy. Úgy érezhetjük, hogy egy gondolatra, egy érzelemre vagy egy külső tárgyra reagálunk, de gyakran nem vesszük észre, hogy minden átélt tapasztalatunknak megfelelő érzése és érzete van a testben. A szamszkára a test által erre az érzésre adott reakció révén jön létre. Tehát a vipasszaná technika központi eleme az a tudatos kísérlet, hogy csökkentsük a test érzeteivel szembeni reakciókészséget. Ezt a technikát alkalmazom minden gyakorlásomban, beleértve az ászanagyakorlást és a pránájámát is, és rendkívül fontosnak érzem, hogy ezekben fejlődjek.
Andy: Vannak-e a gondolatoknak olyan módozatai/típusai, amelyeket hasznosnak találtál az ászanagyakorlás szempontjából?
Iain: Bármilyen gondolatminta, amely az ászanagyakorlás során felmerül, lehetőséget teremt egy reakció vagy szamszkára minta megnyilvánulására.
Felmerül a kérdés: Mit tegyünk, ha ez a gondolatminta megjelenik a gyakorlásunkban? Megengedjük, hogy elvonja a figyelmünket az önmagunkba, érzéseinkbe való elmélyülés élményéről? Vagy hagyhatjuk-e, hogy a gondolat a háttérben, az ászanagyakorlás során az elmélyülésünket minimálisan megzavarja? Ez a második lehetőség az, ahol az igazi átalakulás megtörténhet.
Andy: Vannak olyan gondolatok, vagy gondolatfajták, amelyek szerinted akadályozzák az ászanagyakorlást?
Iain: Mivel a buddhista gyakorlatokban nagy tapasztalattal rendelkezem, én minden gyakorlatot olyan módszernek tekintek, amely a valóságot úgy nézi, ahogy van. Bármilyen gondolat, amely a gyakorlásunk során felmerül, hasznos, mert egy olyan folyamatot képvisel, amelyben épp vagyunk. Más szóval, ha megfigyeljük azokat a gondolatokat, amelyek természetesen felmerülnek bennünk, azáltal megfigyeljük azt is, hogy kik és mik vagyunk, akár tetszik nekünk, akár nem.
Ami ellentmondásos – sőt veszélyes is egyben – és keveredhet a fent leírt folyamattal, azok a szándékosan előidézett gondolatok, mert úgy érezzük, jót tesz, ha megpróbálunk egy bizonyos módon gondolkodni. Ha „megpróbálunk gondolni” bizonyos dolgokra, vagy akár „megpróbálunk egyáltalán nem gondolkodni”, akkor nem természetes módon figyeljük meg önmagunkat, és gyakran elnyomjuk vagy elkerüljük azt, ami valójában van. Egy „kényszerű befolyásolással, illetve késztetéssel” elrejtjük magunk elől a valóságot, úgy ahogy van. Ezt nem tartom hiteles gyakorlatnak. Sajnos ezt a folyamatot széles körben tanítják és népszerűsítik a „spiritualitás” jegyében.
Andy: Lehet, hogy egy számomra természetes gondolatot erőltetek rád, és fordítva. Ez azt sugallja, hogy a jóga tanítása nagyon nehéz, mert egy adott tanítás valószínűleg azt eredményezi, hogy a diák máshogy „próbál meg” gyakorolni, mint ahogy magától gyakorolna, azaz olyan gyakorlást próbál végezni, amely úgy néz ki, mint amit tanítanak neki. Úgy tűnik, hogy az általad azonosított „spiritualitás” probléma egy általánosabb tanítási probléma. Ha inkább a tanár megérzéseire/meglátásaira figyelünk és nem a sajátunkra, akkor elveszíthetjük önmagunkat, illetőleg elhihetjük, hogy egyben megtaláltuk igazi önmagunkat!
Iain: Abszolút. A dogma bármely formáját elfogadni anélkül, hogy mi magunk tapasztaltuk volna annak igazságát – a megtestesült érzés szintjén – téves dolog.
Andy: Az ászanagyakorlás során bizonyos típusú ingerek vagy gondolatok csökkentése érdekében teszel-e, javasolsz-e speciális „intézkedéseket”?
Iain:
Andy: Kifejtenéd kicsit bővebben, hogy mit értesz „semleges” tér alatt?
Iain: A semleges tér alatt azt értem, hogy törekedjünk a reakciókészséget elősegítő ingerek eltávolítására. A legtöbb ember számára ez olyan dolgok eltávolítását jelenti, mint például a telefon, vagy bármilyen külső tárgy, amely alkalmas arra, hogy elvonja a figyelmet attól, hogy a gyakorlás alatt a fizikai teste a lélegzettel és az érzésekkel együtt jelen legyen. Például Délkelet-Ázsiában gyakori, hogy a jóga shalák lenyűgöző tengerparti helyeken vannak. Én ezt zavarónak találom.
Andy: Kijelenthető-e szerinted, hogy a tudatosságnak vannak elválasztható „fokozatai” (például a buddhizmus 4 dzshánája vagy Patandzsali dhárana-dhjána-szamádhija), amelyeken az ember - az ászanagyakorlása elmélyülésével - úgy halad végig, mint egy létra lépcsőfokain?
Iain: Nem igazán. Nem érzem úgy, hogy a jógagyakorlásnak konkrét végcélja lenne, és ezért nem gondolom, hogy létezik lineáris út egy cél eléréséhez. Patandzsali jógájának mind a nyolc ágát együtt lehet és kell is megtapasztalni. Nem igazán tartom őket különálló részeknek. Mindegyik ág támogatja egymást, illetőleg visszacsatolódnak egymásba, és nem szabad szekvenciálisnak vagy lineárisnak tekinteni őket. Az a képesség, hogy saját magunkat és saját szamszkára mintánkat egyre kevésbé reaktivitással figyeljük meg, idővel fokozatosan kialakul, de ez a tudatosság minden formájában megnyilvánul, a hétköznapit tevékenységeinktől a magasztosig.
Andy: Tudnál tanácsolni valamit azoknak a diákoknak, akiknek az erősebb természetű „kósza gondolatoktól” könnyen elterelődik a figyelmük, és emiatt kiesnek a gyakorlás folyamából, illetve elveszítik a gyakorlás ritmusát, dinamizmusát?
Iain: A vinyászaszámolást, minden erejével és szépségével.
Ha valakinek nincs lehetősége gyakorolni Mysore-órán (egy Mysore-programban), akkor otthon hasznos lehet egy semleges teret kialakítani – ahonnan eltávolítjuk azokat a külső zavaró tényezőket, amelyek arra késztethetnek, hogy elterelődjön a figyelmünk a gyakorlás lényegéről.
Andy: Elgondolkodtató, amiket mondtál a vezetett órákat illetően. Minden bizonnyal segítenek megtanulni a pontos vinyászaszámolást, de el is vonhatják a gyakorló figyelmét a saját légzésének ritmusáról. Vegyes áldásként él(t)em meg őket, bizonyos vonatkozásban elősegítik az összpontosítást, míg másokban megzavarják a figyelmemet. Szerinted milyen szerepet játszanak a vezetett órák a nem-reaktív, valódi tudatosság kialakításában?
Iain: Egyetértek Veled, a vezetett órák valóban érdekesek. Gyakran kénytelenek vagyunk olyan módon gyakorolni, amely nincs összhangban a természetes légzési vagy számolási ritmusunkkal. De ez jó is lehet. Ragaszkodhatunk a Mysore-stílusú gyakorlás során kialakított szokásainkhoz, hogy nem vagyunk hajlandóak másképp gyakorolni. A vezetett óra felrázza ezeket a kötődéseket (reakciókat) azáltal, hogy arra kényszerít bennünket, hogy a sorozatban engedjük el a saját tempónkat és szokásos mozgásmintáinkat. Ha megengedjük magunknak, hogy nyitottak legyünk az ezzel együtt járó tapasztalatokra, akkor annak mélyreható hatása lehet a Mysore-stílusú gyakorlásunkra. A Sharath Jois által tartott vezetett 1. és 2. sorozatok lényegesen befolyásolták azt, ahogy a vinyászaszámoláson keresztül elmélyülök a saját önálló gyakorlásomban. Amikor egyedül gyakorlok, nem feltétlenül haladok ugyanabban a tempóban, mint ahogy Sharathjivel a vezetett órákon, de azt tapasztalom, hogy sokkal jobban követem a vinyászaszámolást, ami neki köszönhető. Tanárként úgy látom, hogy azok a tanulók, akik nem vesznek részt rendszeresen a vezetett órákon, gyakran kizökkennek a gyakorlás áramló folyamából, ez pedig a vinyászaszámolás integritásával függ össze.
Andy: Ellenpontként kérdezem: szerinted egyes diákok valóban nem gondolkodnak eleget gyakorlás közben?
Iain: Vannak olyan gyakorlók, akik hatékonyan tudnak gyakorolni a vinyászaszámolás keretei között, de nem merülnek el a belső érzéseikre való koncentrálásban, úgymond robotpilóta üzemmódban gyakorolnak. A tanár ezt akkor érzékeli, ha a diák gyakorlásában semmi sem változik – még hosszú idő után sem. Nincs érdeklődés, nincs fogékonyság azokra az információkra, amelyek a gyakorlás megtestesült tapasztalataiból erednek. A gyakorlásnak elő kell segítenie az „én” fejlődését (evolúcióját), és ez csak akkor történhet meg, ha odafigyelünk az érzeteink által közvetített információra. Idővel a gyakorlás struktúráján belül finom, illetőleg durva változásoknak kell bekövetkezniük, ha odafigyelünk a visszajelzésekre és „gondolkozunk” azokon. Ez a gondolkodásmód hasonló ahhoz, amit az első kérdésedre adott válaszomban leírtam. Ez éppúgy a test környezetére adott reakcióinak a sajátossága, mint egy absztrakt, testetlen folyamaté.
Andy: Szerinted van ellentét a testi folyamataink (a megtestesülés) és a gondolkodás bizonyos formái között, vagy minden gondolkodás a test része és ezért a megtestesülés része (azaz a kognitiv folyamatok testbe ágyazottsága érvényesül)?
Iain: Több tízezer év alatt egy olyan emberi világot teremtettünk az absztrakció koncepcionális síkján, amelynek semmi köze a sziklák, a szél, a víz, a fák, az állati testek stb. fizikai valóságához. A legtöbb modern ember a tudatossággal töltött óráinak nagy részét ebben az absztrakt, fogalmi világban elmerülve tölti. Úgy kezeljük, mintha saját objektív valósággal rendelkezne, függetlenül az emberektől. Ahogy az emberi társadalom egyre összetettebbé válik, úgy tűnik, egyre fokozódik az absztrakt, fogalmi emberi világban való elmélyülésünk, olyannyira, hogy valóságosabbnak tűnik, mint a sziklák, a fák, a szél, a víz és az állati testek fizikai világa. Nagyrészt ez az oka annak, hogy Földünk ma olyan kritikus egészségi állapotban van.
Az az érdekes, hogy ha holnap az összes ember meghalna, az elvont, fogalmi emberi világ velünk együtt eltűnne. Nincs saját objektív léte, és semmit sem jelent a szikláknak, a szélnek, fáknak, víznek és az állati testeknek. Az elvont, fogalmi emberi gondolkodás és gondolatvilág valósága teljes mértékben az állati testek világától függ. Az állati testek, a sziklák, szél, víz stb. valósága azonban egyáltalán nem függ az emberi gondolkodás elvont fogalmi világától. Sajnálatos, hogy Descartes dualizmusának tévedése ennyire erős és tartós. Az elme és az anyag elválaszthatatlanok, és bármilyen különbségtétel közöttük illuzórikus. Úgy vélem, hogy a jóga „egyesítése” az, hogy lebontsa a test és az elme elválasztásának illúzióját. Az összes gondolatot testi állapotunkban tapasztalhatjuk meg, és sokkal kevésbé valószínű, hogy elveszünk vagy eltévedünk a gondolatainkban, ha azokat tudatos, jelenségalapú (észlelhető), testi tapasztalatokra alapozzuk. Ezen segíthet, ha jobban odafigyelünk a minket körülvevő természetre: a sziklákra, a vízre, a szélre, a fákra és az állati lényekre.
Andy: Ha elutasítjuk a dualizmust, mit jelent az, hogy egy bizonyos fajta gondolkodás „testetlen” vagy „absztrakt” tevékenység? Úgy tűnik, bizonyos emberi tevékenységeket a természettel szinkronban lévőnek minősítesz, másokat pedig természetellenesnek. Ezt ki tudnád bővebben fejteni? Illetőleg elmondanád, hogy Te miért nem sugallod a természet / kultúra dualizmusának valamely formáját, ami a test / elme dualizmusából következik?
Iain: Nem gondolom, hogy a természet és a kultúra elválasztható, mint ahogyan a test és az elme sem választható el egymástól. A kultúra az emberi természet velejárója. Társas lények vagyunk, és a kultúra egyszerűen a mi társas interakciónkat képviseli, csakúgy, mint más társas lények, az állatok, például főemlősök, farkasok, hangyák stb. esetében. Úgy gondolom, hogy a „szinkronitás hiányának” problémája arra utal, hogy túl nagy hangsúlyt fektetünk társadalmi interakcióinkra saját fajtársainkkal, különösen az absztrakt elképzeléseink révén. Olyannyira leszűkítettük társas interakcióink szféráját, hogy szinte teljesen elfelejtettük kapcsolatainkat mindazzal, ami a túllép az ember lényegén. Elfelejtjük, hogy környezetünk a biológiai evolúció évmilliói során alakította ki azt, amivé lettünk. A környezetünk az emberi lét szerves része (ezért is gondolom, hogy más bolygók gyarmatosításának gondolata az őrület egy formája). A mezőgazdasági, ipari és technológiai forradalmak fokozatosan csökkentették a tudatosságot e tény iránt, olyan mértékben, hogy most tönkretesszük környezetünket és örökségünket. Így elveszítjük a kapcsolatot velük és elpusztítjuk emberi létezésünk egy fontos aspektusát, hogy fajként kik és mik vagyunk. Azt a személyt, aki levágja a saját lábát, őrültnek tartanák, de ez lényegében megegyezik azzal, amit mi teszünk, azáltal hogy elpusztítjuk a világ embereken kívüli fajait és aspektusait, amelyekhez strukturálisan kapcsolódunk. Ez az alapvető oka a modern emberi kultúrát és társadalmat oly sokszor átszövő „ürességnek” és értelmetlenségnek, valamint a vallás kialakulása szükségességének, mint egy eszköznek az ürességből fakadó kellemetlenség érzésének elnyomására. Elhagytunk valamit, ami évmilliók óta elkísért bennünket. Nem hiszem, hogy ez a természet/kultúra dualizmusának kérdése, inkább azt gondolom, hogy ez a hiányosság az őseink társadalmi interakciói szférájának befogadásában, a „kultúránkban” rejlik.
Andy: Leírnád a bandhát úgy, mint amely szükségszerűen magával hoz egyfajta fókuszt, figyelmet, gondolati egyensúlyt, vagy lehetséges-e „összehangolt áramlás” a testben anélkül, hogy ez a figyelemmel és a gondolkodással párosulna?
Iain: A megtestesülés (a testünkkel való kapcsolódás) és az intuitív, közvetlenül észlelhető tudatosság szükségesek a bandha valódi megtapasztalásához. Nehéz lehet ezt a elgondolást megtanítani azoknak a diákoknak, akik a bandha jelentésének biomechanikai elemzéséhez ragaszkodnak. A bandha egy mélyen átélt folytonosság önmagunk és a környezetünk között, amikor elmosódnak a határok ott, ahol az egyik véget ér és a másik kezdődik. Ez kétségkívül bizonyos fokú koncentrációt és összpontosítást igényel. A test és az elme közötti folytonosság illúzióját az önmagunk és a környezet közötti folytonosság illúziója érdekében felül kell írni. Tehát azt mondanám, hogy a bandha valódi megtapasztalásának eléréséhez a test és az elme egyesülését egy lépéssel tovább kell vinni úgy, hogy egy folytonos egységet hozzunk létre a test, az elme és a környezet között (lásd erről részletesebben A bandha "fája” című cikkemet).
Andy: Szeretném megköszönni, hogy időt szántál ezekre a kérdésekre. Ahogy folytattam a gyakorlásomat, azt tapasztaltam, hogy a válaszaid segítettek elvezetni az önkritikától, amely állandósította a reaktív gondolkodási mintákat. Számomra hasznos beszélgetés volt.
Iain: Köszönöm én is. Kérdéseid értékes lehetőséget jelentenek számomra, hogy megvizsgáljam és tisztázzam saját nézeteimet és meggyőződéseimet. Várom a következő beszélgetésünket!
Az írás szerzője: Iain Grysak, Spacious Yoga, Bali Az írás eredeti címe: The Role of Thinking in Ashtanga Yoga Practice – A Conversation between Andy Davis and Iain Grysak Fordította: Dr. Kővári Zsuzsa