Amikor az elmélyülés és a pránájáma című kurzusaimon bemutatom a légzés és a bandha témaköreit, a belső érzések és tapasztalatok három különböző rétegének leírásával kezdem, amelyekhez a gyakorlás során eljuthatunk, és onnan továbbfejlődhetünk. A testtartások és mozgásminták megtapasztalásának e három rétege: a fizikai test, a légzés és a bandha. Ezek a rétegek az egész szervezet tapasztalatán belül funkcionálisan összefonódnak és szerepüket tekintve elválaszthatatlanok, ezért ahelyett hogy külön „dolgoknak” tekinteném őket, inkább különböző perspektívákként írom le, ahonnan - a testtartásokból és mozgásmintákból származó - tapasztalataink egészét szemlélhetjük.
A különböző ászanákat és mozgásmintákat tekinthetjük dinamikus „formáknak”, amelyeket igyekszünk felvenni. A hátrahajlítás, az előrehajlítás, a csavarás, a fordított testhelyzetek stb. mindegyikének különböző típusú mozgásformája van. Amikor egy új diák először kezd ászanákat gyakorolni, akkor ösztönösen próbálja lemásolni a látott mozgásformákat saját testének mozdulataival. Akinek kevés tapasztalata van a testtudat, a tudatos mozgás terén, annál ez a külső formaréteg lesz a tudatosság fő eszköze, amelyből ösztönösen megkísérli az ászanák felvételét. Az ászana külső formája a legfelszínesebb rétegnek tekinthető, amely által megvalósul a gyakorlás.
Ha egy ászanát egy épülethez hasonlítunk, ez a külső, felületi réteg az épület alakjával és formájával egyezik meg - legyen az alacsony és lapos, mint egy bevásárlóközpont; magas és keskeny, mint egy torony; vagy hosszúkás és íves, mint egy híd; stb. Megjegyezhetünk olyan részleteket is, hogy az épület fából, betonból, fémből készült, és így tovább.
A kezdő gyakorlók ászanái általában pontatlannak és sutának tűnhetnek, ha összehasonlítjuk egy haladó gyakorló ászanáival. A kezdők testtartása hasonlíthat egy adott ászana általános formájára, azonban feszültnek, instabilnak tűnhet (és így is érezheti magát a gyakorló); hiányzik belőle a stabilitás és a kényelem - azaz a szukha és a szthira - alapvető tulajdonságai, amelyek egy haladó gyakorló ugyanazon ászanájában viszont megtalálhatók. Egy kezdő gyakorlóból hiányzik a kifinomultság, az állóképesség és a rugalmasság is. Előfordulhat, hogy gyorsan elfárad és képtelen kivitelezni az ászanában még a kisebb módosításokat is anélkül, hogy ne veszítené el az egyensúlyát.
Ezzel szemben, a tapasztalt gyakorló ászanái ugyanolyan általános formát öltenek, mint a kezdő gyakorló ászanái, viszont a kifinomultság, stabilitás és a könnyedség tulajdonságait mutatják, (illetőleg ezek érződnek belőlük). Egy haladó gyakorló képes hosszabb ideig gyakorolni vagy bizonyos ászanákat hosszabb ideig kitartani, anélkül hogy túlzottan kifáradna. Ha arra kérik, könnyedén képes módosítani a testtartás bizonyos jellemzőit vagy részleteit, anélkül hogy kiesne az ászanából (elveszítené a testtartás alapvető lényegét). A haladó gyakorló testtartása „kiegyensúlyozott, ellazult és rugalmas lesz”, ahogyan ezt Will Johnson is leírja, azonos című könyvében.
Hogyan történik a fejlődés, az előrehaladás a kezdő gyakorló instabil és feszült testtartásaiból a tapasztalt és ügyes gyakorló kiegyensúlyozott, ellazult és rugalmas testtartásai felé?
Amikor egy kezdő rendszeresen elkezdi alkalmazni az astanga gyakorlás technikáit (különösen a vinyásza rendszert, azaz hogy minden egyes ki- és belégzéshez meghatározott mozdulatot végzünk és ezáltal a test mozgása és a légzés egy koordinált és koncentrált áramlásban van), akkor előbb-utóbb egy mélyebb rétegből fogja megtapasztalni az ászanákat. Idővel elkezdheti úgy érezni, hogy van valami, ami belülről (mélyebbről) támogatja a testének ezen külső formáit és mozgásait. Így már nem arra kell helyeznie a hangsúlyt, hogy a külső utasítások és instrukciók alapján vegye fel a testtartás megfelelő formáját, hanem elkezdheti előnyben részesíteni a megérzéseit, amelyek belülről irányítják, mozgatják.
Egyes tapasztalt gyakorlók azt mondják, hogy ez a belső erő vagy intelligencia a lélegzet, és hogy az astanga jóga gyakorlásában az ászanákon és a vinyászákon keresztül egy idő után a légzés válik a test mozdulatainak és átalakításának elsődleges erejévé. Minden bizonnyal van némi igazság ebben az állításban, és a légzés a második réteg, amely által végre tudjuk hajtani és meg tudjuk tapasztalni az ászanákat és a vinyászákat. A légzés rétege mélyebb és finomabb, mint a külső felületi réteg. Egy tapasztalt gyakorlót a hosszantartó, puha és mély légzés folyamatos áramlásának hangja és érzése segíti, hogy még mélyebbre merüljön önmagában, és ez lesz az astanga gyakorlás tapasztalatának legszembetűnőbb jellemzője. A gyakorlás ezen szintjén a fizikai test csont-hús-bőrből álló felületi szerkezeti rétegei a légzés élményének kiegészítőivé válnak.
Néhány gyakorló a tapasztalat ezen szintjén azt érezheti, hogy a lélegzetnek valóban van formája és alakja, mint ahogyan a külső, fizikai testnek is van formája és alakja. A légzés belső formájának egy fontos jellemzője, hogy helyesen alkalmazva viszonylag állandó marad, függetlenül a különböző külső testi formák sokféleségétől (pl. hátrahajlítás, előrehajlás, csavarás, fordított testhelyzet, álló testhelyzet, fekvő testhelyzet), és ez segíti elő, hogy a test fel tudja venni az ászanákat, azaz hogy gyakorolni tudjunk. Ez azt jelenti, hogy a gyakorlásban a test külső formáinak változásaitól függetlenül a légzés belső formájának egy alapmintán belül kell maradnia. Ezt a formát „a lélegzet fájának” nevezem és később még lesz szó róla.
Visszatérve az épülettel kapcsolatos analógiánkhoz, a légzés rétegét az infrastrukturális elemeknek, pl. a főoszlopoknak, gerendáknak tekinthetjük, amelyek megtámasztják az épület külső szerkezetét. Az infrastruktúra általában nem látszik jól egy kész épületben, de a külső rétegek alatt ez az, ami az egész épületet megtámasztja, tartja.
Vizsgálhatjuk még mélyebben azokat az erőket, amelyek támogatnak és mozgatnak minket a gyakorlásban. Ahogy a légzés belső formája és mozgása támogatja a test külső formáját és mozgását, számos gyakorló azt is érzékeli, hogy létezik egy még mélyebb réteg, amely támogatja a légzése formáját és mozgását. Ezt nevezem a bandha rétegének, ez a legmélyebb és legfinomabb réteg, amelyből megtapasztalhatjuk és kivitelezhetjük az ászanák és vinyászák formáit, mozgásmintáit.
Ebben a konkrét összefüggésben a bandhát a környezetünkkel való kapcsolatunk energetikai dimenziójaként határozom meg. Ez az elvont meghatározás világosabbá, érthetőbbé válik, ha visszatérünk az épületekkel kapcsolatos hasonlatunkhoz. Egy épület infrastruktúrájának hatékonysága a szerkezet formájának megtartásában nagymértékben függ attól, hogy az infrastruktúra hogyan van elrendezve a földterületen, amelyre építették - a gravitációs mezőhöz viszonyítva. Az épület szerkezetének az alatta lévő földhöz és a körülötte lévő térhez való viszonyulása a legfontosabb szempont, amelyet figyelembe kell venni az építkezés megtervezésekor. Nem vagyok járatos az építészeti tervezésben, de amennyire értem, annak a környezetnek a sajátosságai, ahová az épületet tervezik építeni, valamint az, hogy az épület hogyan fog viszonyulni ezekhez a tulajdonságokhoz, mindannak az alapja, ami a tervezési folyamatban ezután következik. A gravitációval konstruktív módon működő épület szilárd és stabil lesz, és nagyobb valószínűséggel ellenáll az élettartama alatt esetlegesen felmerülő zavaroknak, minimális károsodással. Az íves híd, amely a természeti erők hatékony elosztásával épül fel, olyan híd lesz, amelyen hosszú évekig biztonságosan és stabilan lehet közlekedni.
A bandha az az energetikai mintázat, amely abban nyilvánul meg, ahogyan mozgunk az alattunk lévő földhöz és a minket körülvevő térhez viszonyítva. Ez az energikus mozgás a statikus ászanákban és a test dinamikus mozgásaiban egyaránt előfordul. Amikor ténylegesen gyakorlunk és kézzelfoghatóan dolgozunk a minket körülvevő környezettel való kapcsolatainkon, a bandha intuitív módon megérthető lesz és az egész gyakorlati tapasztalatunk gyökerévé, alapjává válik. Mint megtestesült lények, akik funkcionálisan és fiziológiailag összefonódunk a Föld bolygóján belül és elválaszthatatlanok vagyunk attól, az életünk során ez az energetikai kapcsolat - önmagunk és a környezetünk között - folyamatosan működik. A tényleges gyakorlás egy olyan helyet és teret feltételez, ahol finomíthatjuk e kapcsolat bonyolultságát a harmonikus fejlődés érdekében, de az önmagunk és a Föld közötti energiacsere tényleges folyamata nem áll meg, amikor abbahagyjuk a gyakorlást. Ez rávilágíthat Sri K. Pattabhi Jois azon híressé vált mondására, miszerint a múla bandhát a nap 24 órájában tartani kell.
A bandha energetikai formája testtartásunkban és mozgásunkban is megérthető, ha megvizsgáljuk, hogyan nyilvánul meg a fákban. Hajlamosak vagyunk a fákat statikus „dolgoknak” tekinteni, de jelentős mértékű mozgás megy végbe, amikor egy fa kommunikál a környezetével és kapcsolódik hozzá. Génjeink több mint felét megosztjuk a fákkal, és a fákkal közös ősünk viszonylag közel van az élőlények filogenetikai (genetikai vizsgálatokra épülő törzsfejlődéstani) térképén, amint az az alábbi ábrán látható. Bár a fák és az emberek nagyon eltérő módon kapcsolódtak a Föld gravitációjához, néhány alapvető tulajdonságunkban osztozunk, beleértve a bandha mozgását.
Az élőlények filogenetikai leszármazása
Ahhoz, hogy lássuk az összes mozgásmintát, amelyben egy fa részt vesz, időközönként mélyebben kell szemlélődnünk, és azt is meg kell látnunk, hogy mi történik a föld alatt. Látnunk kell azokat a kémiai hatásokat, jeleket is, amelyek a fák között, a fák és az állatok, illetve más élőlények között áramolnak. A fák gyökereikkel hatalmas, egymással összefüggő hálózatokat alkotnak a föld alatti gombahálózaton keresztül, amelyeket egyes modern ökológusok az emlősagy neuronjai között kialakuló dendrites (azaz faágszerűen elágazó rövid nyúlványok által létrejövő) kapcsolatokhoz hasonlítanak. A fák társaikkal és más élőlényekkel is kommunikálnak úgy, hogy leveleiken keresztül kémiai anyagokat, elektromos impulzusokat bocsátanak ki, illetőleg vesznek fel, raktároznak el. Ebből arra következtetett néhány ökológus, hogy a fák kevésbé viselkednek úgy mint egyéni entitások, és inkább csomópontok egy hatalmas, összekapcsolódó erdő- és bolygóhálózatban. A fák inkább olyan sejtekhez hasonlítanak, amelyek hozzájárulnak az egész erdő mint szervezet egészségéhez és működéséhez, és viselkedésük jobban megérthető, ha ebből a perspektívából nézzük. Az emberek mint az élővilág részei szintén ilyen fokú kapcsolódási ponttal rendelkeznek környezetükkel. Sajnos az elkülönülés illúziójának több évszázados karteziánus öröksége arra késztetett minket, hogy elnyomjuk és figyelmen kívül hagyjuk az emberi természet ezen alapvető kapcsolódásait. A bandhát csak akkor lehet hatékonyan megérteni és érezni, ha megengedjük magunknak, hogy belemerüljünk az érzékenység ezen aspektusába, és úgy érezzünk és mozogjunk, mintha egy nagyobb kapcsolati hálózat résztvevőiként kapcsolódnánk környezetünkhöz és kommunikálnánk vele.
A bandha alapvető mozgása két egymást kiegészítő vagy ellentétes mozgásminta együttes összekapcsolása. Jelen kontextusban a földbe süllyedés (gyökerezés), valamint a földből felfelé emelkedés és a földből kifelé terjeszkedés egymást kiegészítő erőiről beszélhetünk.
A földbe süllyedés gyökerező ereje a fa mozgásának azt a részét képezi, amelyet a szemünkkel nem látunk. A mag csírázása valójában a gyökér kihajtásával és lefelé irányuló mozgásával kezdődik. A fény és a levegő felé felfelé növő szár csak azután jelenik meg, hogy a mag gyökere már kifejlődött. Ahhoz, hogy egy fa bármilyen fokú stabilitással rendelkezzen és elérje a potenciálját, hogy felfelé és oldalra növekedjen, terjeszkedjen, először lefelé kell növekednie, hogy egyre mélyebben behatoljon a földbe. Az a fa, amelyet cserépben, zárt térben tartanak, ahol a gyökereinek nincsen hová növekedniük, soha nem éri el a kifejlődés teljes szintjét a felfelé és oldalirányba történő növekedés, terjeszkedés során. A fa gyökerei erősek. A gyökerek mozgása lassan történik a mi érzékelésünkhöz képest, de ez a mozgás mégis óriási az időben. A fák gyökerei végül megrepeszthetik és elpusztíthatják a sziklákat, épületek betonalapjait, utakat, és egyéb építményeket, amelyek egyébként meglepő távolságra vannak a fa tényleges törzsétől. Ha ma az összes ember meghalna a Földön, akkor a fák gyökerei - melyek azonnal elkezdenének terjeszkedni és elszaporodni -, néhány évtizeden belül törmelékké tennék civilizációink összes betonszerkezetét. Ezek a mély és erőteljes földalatti mozgások azt az erőt, stabilitást és hosszú élettartamot adják a fáknak, amelyek a fákról ismeretesek is, és amint azt korábban említettük, a fák gombás „szinapszisaik” (a föld alatti gombahálózat) révén fizikailag is összekapcsolódnak egymással.
Az emberek is képesek lefelé ható, a földbe irányuló mozgásra. Minden olyan tevékenység, amelyet az ember végre kíván hajtani, hatékonyabban és eredményesebben kivitelezhető, ha a testnek a talajt érintő része először megerősíti és mélyíti a lefelé irányuló mozgását a talajba, mielőtt megpróbálná végrehajtani a tényleges emelést, tolást, húzást, vagy bármi legyen is a tervezett cselekvés. Képzeld el, hogy egy nagy sziklatömb mellett állsz, és arrébb akarod tolni. A sziklára helyezed a kezeidet, de mielőtt a karod erejével elkezded lökdösni, ösztönösen hátralépsz picit, behajlítod a térdeidet, majd beleállsz a mozdulatba és a lábadat lefelé nyomod a földbe. A föld reagál erre a mozgásodra, és egy reakciós erőhatás jön vissza a földből, átáramlik az egész testeden, te kihasználod ezt az erőt, amelyet a földtől kapsz, átvezeted a karjaidon, kezeiden, miközben elkezded tolni a sziklatömböt. Gondolj bele, mennyivel kevésbé lennének hatékonyak a sziklatömb mozgatására irányuló erőfeszítéseid, ha nem a lábaidon keresztül hoznád létre ezeket a alapvető, gyökerező kapcsolatokat a földdel. Ez a földbe gyökerező mozdulat (mozgás), és az azt követő, a földből visszaható erő „becsatornázása” és hasznosítása a bandha lényege: a bandha ebben a példában nem érthető meg anélkül, hogy ne a földhöz és a sziklához való viszonyunk függvényeként vizsgáljuk.
Az emberek a Földön keresztül is fejleszthetik érzékenységüket és kapcsolataikat a többi élőlénnyel, akárcsak a fák. Carl Jung híressé vált mondása szerint: „Lehet, hogy az igazi élet India, és a fehér ember az akadályok őrültekházában él… Az élet Indiában még nem korlátozódott csupán a fej használatára (az elmére)... Még mindig az egész testükkel élnek, tapasztalnak. Nem csoda, hogy itt az európai ember álomszerűen érzi magát: Indiában az élet olyan, amiről csak álmodik. Amikor mezítláb jársz, hogyan tudnád valaha is elfelejteni a földet?” Szükségesnek érzem azonban felhívni arra a figyelmet, hogy ezek az állítások Jung idejében vagy az indiai kultúráról alkotott idealizált víziójában lehettek igazak. Saját tapasztalataim szerint viszont a modern India ugyanolyan elvont őrültekháza, mint a Nyugat. Ami miatt megosztottam a fenti idézetet, az az, hogy kultúrától vagy földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül, mezítláb - az észlelő tudatosság megtestesült állapotában - való érintkezés a talajjal az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen érezzük a kapcsolódásunkat a Földdel, és a Föld kapcsolati hálózatával. E megtestesült érzés nélkül nem létezhet kapcsolat. Fontosak a modern tudományos felfedezések és ökológiai mozgalmak, amelyek a Földön lévő élővilág összekapcsolódását hangsúlyozzák, de hacsak nem fejlesztjük azt a képességet, hogy élő, lélegző testünkkel érezzük ezeket a kapcsolatokat, ahogyan azt az animista kultúrák mindig is tették, akkor nincs lehetőség hitelesen megtapasztalni a kapcsolatainkat, és nincs lehetőség éreznünk a bandhát. Egyszer néztem egy világhírű és kitüntetett ökológus előadását egy nyilvános rendezvényen. Ez az ember ugyanúgy értelmezi a Föld bolygója élethálózatának természetét, mint bármely más ember, intellektuális szinten. Kétségtelenül nagyon fontos munkát végzett a világért és azért, hogy az emberiséget arra ösztönözze, hogy megértsük a megfelelő helyünket a világban. Mégis, amikor hallgattam az előadását, jógaoktatóként figyeltem a testét. Tele volt feszültséggel és egyáltalán nem volt kapcsolatban az alatta lévő földdel. A földről megélt tapasztalatában nem volt bandha - legalábbis amikor a nyilvános előadást tartotta.
Modern társadalmunkban a legtöbb ember nincsen tisztában a kommunikációs készségek elvesztésének mértékével, amely az elmúlt évezredben a földtől való elszakadásunk során következett be. A valóságtól elvonatkoztatott technológiai univerzum, amelyen belül kizárólag más emberekkel kommunikálunk, megszakította a legtöbb kölcsönös érzékelési folyamatot az embereken kívüli élővilággal, és bár nem tudjuk elveszíteni a Földdel való kölcsönös függőségünket, de ebben az illúzióban élünk és így teszünk, ami nagy űrt és mélyebb értelmetlenséget eredményez az életben, nem is beszélve a valóságos dolgokról, hogy a Föld összes élő rendszere összeomolhat, beleértve saját emberi civilizációnkat is. Néhány, még fennmaradt őslakos társadalom beszélt arról, hogy milyen könnyedséggel és rendszeresen kommunikálnak a növényekkel, állatokkal, elhunyt ősökkel stb. A modern emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni ezeket a dolgokat, mint egy primitív világnézetből származó mítoszokat, de azoknak, akik számára fontos a megtestesült érzékenység ápolása, nyilvánvaló az ember és az embereken kívüli élőlények közötti kapcsolati hálózatok gazdagsága. Ahhoz, hogy az emberi természet lényegét megtapasztalhassuk, alapvető, hogy érzékelhetően részt vegyünk ezekben a kapcsolatokban.
Köztudott, hogy az elefántok a szeizmikus rezgések révén kommunikálnak egymással, amelyeket a lábukon keresztül érzékelnek. Emlékszem, olvastam egy tanulmányt, amely arról szólt, hogy az elefántok alacsony frekvenciájú hangokat bocsátanak ki, amelyeket - akár 10 km-nyi távolságban is - más elefántok a lábukban lévő érzékeny receptorokon keresztül rezgésszerűen érzékelnek. Ha egy ilyen masszív és ormótlan állat képes ilyen érzékenységre, nem kétséges, hogy az ember is képes erre, és az erdőben élt ősemberek is a lábukon keresztül kommunikáltak környezetükkel.
Amennyire csak lehetséges, igyekszem a talpaimmal közvetlenül érintkezni a talajjal. Mivel meleg éghajlaton élek, természetes, hogy a nap nagyobb részében lábbeli nélkül vagyok, mezítláb. Csak akkor veszek fel cipőt, amikor sétálok a szabadban vagy vezetek. Néhány éve elkezdtem Vibram mezítlábas cipőt hordani, amelyben meglehetősen nagy tapintási érzékenység valósul meg a talajjal. Miután megszoktam az ilyen típusú cipő viselését, nagyon nehezen tudtam visszatérni a szokásos talpú cipőkhöz, mivel azoknál a talajjal való tapintási érzékenység egyáltalán nem érzékelhető, szinte elveszik. Ma már csak akkor hordok hagyományos cipőt, ha túl hideg van a mezítlábas cipőhöz, vagy ha 10-15 kg-nál nehezebb hátizsákkal túrázom. Még azt is fontolgattam, hogy megpróbáljam, hogy a következő hátizsákos túrámra mezítlábas cipőben menjek. Megmásztam Bali összes magas hegyét mezítlábas cipőben, és számos kihívást jelentő terepen is gyalogoltam így. Hogy miért? Mert szívesen tapasztalom meg a bandha kapcsolódását olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehetséges.
Az első jógaoktatóm egy lyengar tanár volt. Rendkívül hatékony gyakorlást tartott az álló ászanák alapjait, talajhoz való kapcsolódását illetően, anélkül hogy használta volna a „bandha” kifejezést. A 3-4 órás gyakorlások nagy részében álló ászanákat végeztünk, vékony szőnyegpadlón, tapadós jógaszőnyegek használata nélkül. Egy órán legalább 50 alkalommal a tanárom nyomatékosan azt mondta nekünk: „Nyomd a talpadat a talajba.” Így megtanultuk, hogyan kapcsolódjunk a lábunkkal a talajhoz. Több mint egy évet töltöttem ennél a tanárnál intenzív tanulással, és azóta sem veszítettem el azt az ösztönös képességet, hogy a testem minden mozdulatát úgy indítsam, hogy a talpamat a talajba nyomom. A teljes astanga gyakorlásomat többször is jógaszőnyeg nélkül végeztem, mivel a stabilitást segítő tapadáshoz alig van szükségem jógaszőnyeg használatára. A jógaszőnyeg fő célja, hogy némi párnázást biztosítson a gördülő ászanákhoz vagy olyan mozgásokhoz, amelyeknél a test érzékenyebb részei megsérülnének, ha erősen a talajhoz nyomódnának. Fogalmam sem volt arról, hogy a gyakorlásom első napjaiban a bandha megtapasztalását tanulom. Amikor a tanáromat a bandha fogalmáról kérdeztem, mosolyogva azt válaszolta: „Ez megtörténik, csak még nem tudod.” A bandha az alattunk lévő földbe irányuló megtestesült mozgással, és a vele való kölcsönös kommunikációval kezdődik.
A bandha fa alakú mintázatában megjelenő egymást kiegészítő erők a felfelé emelkedés, és az oldalra terjeszkedés ereje. Ez a mozgás a lefelé ható, gyökerező erőre adott válaszként jön létre. Felfoghatjuk úgy, mint egy visszacsatolást, amelyet a Földtől kapunk, amikor úgy kapcsolódunk hozzá, hogy a talajba nyomódó mozgást végzünk. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan nyilvánul meg ez az erő, megfigyelhetjük, ahogy egy fa törzse először a földből egyenesen felfelé növekszik a gravitációs erővel egy vonalban, majd megjelennek rajta az első ágak és elkezd oldalra terjeszkedni. Alkalmanként találkozhatunk olyan fával, amelynek a törzse széthasadt, kettévált a gyökértörzsből a talajszinthez nagyon közel, így két fő törzse van. Ez számos ok miatt megtörténhet, de az ilyen fák sokkal kevésbé stabilak és rövidebb élettartamra vannak ítélve a „normál” társaikhoz képest, amelyeknek jól körülhatárolható - a gravitációval harmóniában felfelé növekvő - törzsük van. Két azonos fajtájú fa áll a Balin lévő házam bejáratának két oldalán. Az egyik fát a házigazdám többször visszametszette. Nagyon gyakran visszametszi az ágakat, és úgy gondolom, hogy ez az oka annak, hogy repedezett a fa törzse. A másik fát (tudtommal) még soha nem metszették vissza, a törzse sokkal erősebb és stabilabb, mint a testvéréé. Időnként, egy kiadós eső után ezek a fák elnehezülnek és meggörbülnek a rajtuk felgyülemlett víz súlya alatt. Az erősebb törzsű fához képest a repedezett törzsű fa a nagy esőzések után sokkal jobban eltér a megszokott növekedési mintájától, és hosszabb ideig tart, amíg visszaáll a szokásos mintájára. Egyértelmű számomra, hogy melyik fának van erősebb bandhája. Egyes állatok is hasonló megfigyeléseket tettek ezzel a két fával kapcsolatban. Amióta itt élek, egy fehérfejű nádipinty család minden évben az erősebb törzsű fán fészkel. Ezek a madarak mindig azt a fát választják a fészekrakáshoz, amelynek erősebb a bandhája.
A stabil - vagyis erős és jól illeszkedő törzzsel rendelkező - fáknak sokkal nagyobb kapacitásuk van arra, hogy ágaik és leveleik minden irányban kifejlődjenek. A fő törzs stabilitásának köszönhetően az ágak megnyúlhatnak, és sokkal jobban oldalra terjeszkedhetnek anélkül, hogy ez a fa stabilitását veszélyeztetné.
Már volt szó a fák mozgásáról a föld alatti gyökereik növekedésén és kapcsolatain keresztül. Ez a mozgás a talaj felett is jól látható. Hosszabb idő elteltével a fák olyan irányba növekedhetnek, amely a legkedvezőbb számukra a tekintetben, hogy leveleiken keresztül maximális napfényhez jussanak a fotoszintézis érdekében. Amikor a fényviszonyok megváltoznak, ennek hatására a fák növekedési mintázata, tájolása is megváltozik. Az erdőben együtt élő különböző fafajok többféle módon együttműködnek, hogy egymást minél több napfényhez juttassák.
Egy minimális szellő is elegendő lehet ahhoz, hogy egy fa összes levelét megmozgassa, és még egy nagyobb fa vastagabb ágait is lassan ide-oda ringassa. Nagy vihar esetén a viharos széllel a fa ágai és felső törzse hatalmas mozgási tartományt töltenek be, és a szélnek engedve meghajlanak, anélkül hogy ellenállást mutatnának a szélfúvás szélsőséges erőinek. A fa ágainak és törzsének ezen mozdulatai mindig nagyon lazának tűnnek. A fa annyira stabil a bandhája földbe gyökerező erejétől, hogy nincs benne félelem, hogy ellenállást tanúsítson és mereven tartsa az ágait és leveleit. A fa inkább megérti, hogy a perifériás részein a laza és rugalmas mozgással biztosíthatja a legkisebb ellenállást és ezáltal a legnagyobb harmóniát a környezettel való kapcsolatában.
Az emberek is megnyilvánulhatnak a fákhoz hasonló módon a bandhának a földtől felfelé emelkedő, illetőleg kifelé, oldalra terjeszkedő aspektusában. Miután megvalósítottunk egy stabil és érzékeny, földbe gyökerező mozgást, kihasználhatjuk a gravitációs erőt, és engedjük, hogy a földtől felfelé ható, illetőleg kifelé terjeszkedő erőhatások végighaladjanak a testünk többi részén. A „kihasználás” és a „megengedés” olyan fogalmak, amelyeket gondosan választottam ki. A bandha nem a medence vagy az alsó has körüli izmok megfeszítése vagy összeszorítása. Sok gyakorló, akit tévesen erre tanítottak, egyáltalán nem tapasztalja meg a bandha működését. Azáltal, hogy megpróbálják összeszorítani az alsó has vagy a medence környéki izmokat, ahelyett hogy egy aktív megtestesült kapcsolatot keresnének a Földdel és annak gravitációs erejével, a gyakorlókban túlzott izomfeszültség alakul ki, amely meggátolja azon képességüket, hogy kihasználják és lehetővé tegyék (mintegy megengedjék) a Föld energiájának szabad áramlását a testükben. Az eredmény inkább a feszültség és az elkülönültség állapota, és nem a bandha megtapasztalása.
Ahogy a fa ellazulni látszik és engedi, hogy a szél szabadon mozgassa az ágait, ilyen ellazulásra és elengedésre van szüksége az embereknek, hogy a Föld erejének teljes potenciálját szabadon kibontakoztathassák magukban. Miután a földbe gyökerező mozgással hatékonyan „csatlakoztunk” a gravitációs energiaforráshoz, megfelelő befogadó teret kell kialakítanunk ahhoz, hogy a Föld energetikai válasza keresztülhaladjon rajtunk. Ha ez sikerül, olyan mozgásmintákat vehetünk fel, amelyek szilárdak, stabilak, erőteljesek, ugyanakkor ellazultak, rugalmasak és kiterjedtek. Ebben az állapotban a lehető legharmonikusabb és legkiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk az alattunk lévő földdel és a minket körülvevő gravitációs erővel. Ez a stabil bandha állapotát jelenti.
A hatékonyan működő bandha könnyednek, ösztönösnek és elmélyültnek tűnik. Amikor hagyjuk, hogy testünkben az ösztönös állati intelligenciánk érvényesüljön, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a testtartás és a mozgás lényege a természettel való kölcsönös és aktív kapcsolat. A bandha alkalmazásával történő gyakorlás során a test „központi tengelyéhez” vagy „középvonalához” kapcsolódó érzetek és érzések kölcsönösen kommunikálnak a Föld gravitációs mezejével és ezek az érzetek meditatív fókuszponttá válnak, amelyeket át lehet áramoltatni az általunk felvett ászanákba és a vinyászákba. Ha képesek vagyunk érezni, ahogy a földbe gyökerező erő aktívan koordinálódik a test központi tengelyén keresztül a felfelé emelő és kifelé terjeszkedő erővel, ezáltal a core izmok (izomzárak) aktiválódnak minden ászanában és vinyászában a légzésünkkel összehangolva, és eredményesen fogjuk tudni tartani a bandhát a gyakorlásunk során.
Szeretném ismét kihangsúlyozni, hogy a bandha tartásának nagyon kevés köze van a végbélnyílás, a medencefenék vagy az alsó hasizmok összehúzott állapotban tartásához. Felmerülhet így a kérdés: miért kapcsolják ezeket az izomcsoportokat olyan gyakran a bandhához? Erre az lehet a válasz, hogy amikor összhangba hozzuk testünk középvonalát a gravitációval, és aktiváljuk, kiegyensúlyozzuk a földbe gyökerező és a felfelé emelő/kiterjeszkedő mozgások fa alakú energetikai mintáját, ezeknek a core izmoknak egy része természetesen és ösztönösen reagál erre az energetikai mintázatra. Az izmok összehúzódása a bandha energetikai összehangolásának eredménye, és nem a bandha oka. Ez egy fontos különbségtétel, amelyet meg kell érteni.
Általában arra bíztatom a diákokat, hogy a gyakorlás során kevésbé összpontosítsanak az anatómia és a fiziológia tudományára, és inkább a fenomenológiai ismeretekre és érzéseikre hagyatkozzanak. Az anatómiára és a fiziológiára való összpontosítás hajlamos az egyént az elkülönültség illúziójába zárni, és ez azt eredményezheti, hogy a valóságtól elvonatkoztatott tükrök labirintusába kerül, amelyben a modern emberi faj elveszett. A Földdel való fenomenológiai és megtestesült viszonyban való mozgás olyasvalami, amit fajunk ősei is már több százezer éve tesznek. Nincs kétségem afelől, hogy vadászó, gyűjtögető őseink ösztönösen mozogtak az erdőkben, a szavannákon, mintha a környezet saját testük meghosszabbítása lett volna, és ügyesebbek voltak a mozgásban, mint ma a legtöbbünk. Abban is biztos vagyok, hogy a sérülések gyógyítása ugyanolyan ösztönös folyamat volt, amiben ők szintén jártasak voltak. Mondanom sem kell, hogy az anatómia tanulmányozása nem képezte részét ennek. A megtestesült érzékenység és a környezettel kialakított kapcsolat biztosítja a bandhával való munkához, valamint a biztonságos és hatékony mozgáshoz szükséges önbizalom, érzékenység és tapasztalati megértés túlnyomó részét. A sérülések többsége nem az anatómiai és élettani ismeretek hiányából ered. Inkább abból fakadnak, hogy testünknek a környezettel való kapcsolódására nem tudunk megfelelően ráhangolódni, az érzékenység és az összpontosítás hiánya miatt.
A bandha rétegének fa alakú mozgásmintája a légzés és a külső test rétegeiben is megnyilvánul.
Ahogy a cikk elején említettem, a bandha, a légzés és a test három rétege funkcionálisan nem különül el egymástól. A fa formáját tudatosan mindhárom rétegből egyszerre kell kialakítani. Úgy gondolok a bandha, a lélegzet és a test kapcsolatára, mint a fatörzs belsejében lévő évgyűrűkre. A bandha a legbelső évgyűrűket képviseli, a légzés az évgyűrűk középső rétegét, a test pedig az évgyűrűk külső rétegét. Bár ezt a három réteget lehet úgy is azonosítani, mint határozottan különálló dolgokat, de értelmetlen azt gondolni, hogy egymástól elkülönülten képesek működni. Mindhárom évgyűrűréteg része a fa szerkezetének, formájának és mozgásmintáinak.
Az astanga gyakorlásunk során alkalmazott fa alakú légzésben a kilégzés a fa földbe tapadó gyökereinek lefelé irányuló mozgását jelenti. Ebben az összefüggésben a föld a medencénk, és erőt fejtünk ki annak érdekében, hogy a kilégzést lenyomjuk a medence aljába (vagyis a földbe). Kifinomult légzés esetén ez a lefelé nyomás nem erőszakos. Finom és egyben erőteljes. Lehetséges uralni a légzést erőszak nélkül is. Ez tehát, amikor megnyújtjuk a légzésünket. Gondoljunk újra egy fa gyökereire, amelyek lassú tempóban, de mélyen megnyúlnak a talajban, hogy aztán elég erősek legyenek ahhoz, hogy fokozatosan repedéseket okozva keresztülhatoljanak a betonon, sziklákon. A teljes kilégzés során a levegő hasonlóképpen átnyomja magát a hasüregben, illetve a medencében lévő feszültség és elzáródás összes rétegén, mintegy kilazítva azokat, míg végül magához a medencefenékhez kapcsolódik.
A belégzés ott kezdődik, ahol a kilégzés befejeződik, és ez a fa törzsének és ágainak felfelé növekedését és kiterjeszkedését jelenti. Amint azt korábban már tárgyaltuk, a legtöbb fa törzse közvetlenül felfelé nő először bizonyos távolságra a földtől, mielőtt az első ágak elkezdenének oldalirányban kifejlődni, növekedni. Ebben az összefüggésben a belégzés emelő mozgását a medencéből felfelé és kifelé, valamint az ágyéki gerincen (hasi régión) keresztül úgy tekinthetjük, mint a fatörzsnek ezt az egyenes részét, és aztán a lélegzet (levegő) szétterjed a mellkason - beleértve a bordákat és a vállövet -, mint a fa szétterülő ágain. Az astanga gyakorlás során, amikor a medencéből felfelé elkezdünk belélegezni, ne lélegezzünk a hasba. Ehelyett egyenesen felfelé szívjuk a levegőt az alsó hasüregen keresztül, amíg el nem érjük a has felső részét és a rekeszizom területét. Ebben a szakaszban hagyjuk, hogy a lélegzet az egész bordaíven keresztül oldalirányban terjedjen, miközben folytatja útját felfelé. Egy haladó gyakorló végül képes lesz a belélegzett levegőt felfelé keresztüljuttatni a teljes bordaíven, beleértve az elülső, hátsó és az oldalsó bordákat is, elől egészen a mellkas tetejéig, hátul a lapockák közé, oldalt pedig a hónaljakba.
Amikor így alkalmazzuk a fa alakú légzésmintát, néha azt tapasztaljuk, hogy a hasüregben keletkező nyomás következtében a has alsó része finoman befelé húzódik. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez a negatív hasi nyomás nem a hasizom tudatos megfeszítéséből adódik. Ahogyan ezek az izmoknak az aktiválása gátolja az energia szabad áramlását a bandha állapotában, gátolja a levegő szabad áramoltatását is. Sharath Jois azt mondja, hogy gyakorlásunk során légzésünk szabadon áramoljon és hangosan lélegezzünk. Azt is hallottam tőle, hogy a bandha tartására olyan instrukciót mond (azaz a bandhát úgy definiálja), hogy „felemelni”. A has behúzása és az izmok tartása nem segíti elő a szabadon áramló légzést, illetőleg a „felemelést”. Amikor képesek vagyunk megtalálni az összhangot a gravitációval, és szabadon tudunk lélegezni a medencefenék aljától egészen a bordák tetejéig, akkor a hasüregben egy természetes negatív nyomás jelentkezik, és a „felemelés” így viszonylag természetesen és minimális erőfeszítéssel történik.
Végül visszatérhetünk a test külső rétegéhez. Megvizsgálhatjuk a szamaszthitit, mint alapvető példáját annak, hogy a fa formája hogyan nyilvánul meg gyakorlati tapasztalataink ezen rétegében. Az elmélyülés és a pránájáma című kurzusaimon szeretek egy egyszerű, de hatékony gyakorlatot bemutatni erre: szamaszthitiben egy partner mögém áll, és a kezeivel kellő erővel nyomja lefelé a csípőcsontjaim tetejét. Ez általában egy kellemes „földelő” érzés, és lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk testtartásunk lefelé gyökerező aspektusát. Ez a lefelé irányuló mozgás a medencecsontokból indul ki és a láb, végül a lábfej csontjain keresztül lefelé halad a földbe. Egy másik partner ezután tegye finoman a fejünk búbjára a kezét. A medencecsontjainkra nehezedő lefelé irányuló nyomásból ezután megkísérelhetjük becsatornázni a Föld energetikai válaszát a központi tengelyünkön, a gerincünkön és a bordaívünkön keresztül a felfelé irányuló növekedésbe, terjeszkedésbe. Ha ez sikerül, akkor a fejünk tetejét egyenesen felfelé, magasabbra tudjuk emelni. A második partnerünk valóban érezni fogja, ahogy a fejünk teteje szinte belenyomódik a kezébe. A gyakorlat során a legtöbb diák megtapasztalja az érzést, ahogy magasabb lesz, nő a testmagassága.
Ha megtanuljuk, hogyan kapcsolódjunk a gravitációval és a Földdel a bandha, a légzés és a test három rétegén keresztül a gyakorlásunk minden ászanájában és vinyászájában, akkor idővel valóban magasabbak leszünk. Négy évet töltöttem távol szülőföldemtől, Kanadától, amikor az 1990-es évek végén, illetőleg a 2000-es évek elején elkezdtem Indiában jógázni. Amikor végre hazatértem, a barátaim és a családom - akik nem láttak az elmúlt négy évben - mind azt mondták, hogy megnőttem, magasabb lettem. Bár akkor ezt még nem értettem, a testem szerkezetének ilyen változását a bandha mozgásmintájának hosszú távú gyakorlása eredményezte.
Megvizsgálhatjuk testünk fa alakú mozgásmintáját bármilyen más ászanában vagy vinyászában, amellyel kapcsolódunk a Földhöz. Az utpluthi egy másik példaként szolgálhat. Amikor a vezetett első sorozat végén instrukciót adok ehhez a testhelyzethez, az első dolog, amit mondani szoktam: „Tedd a tenyeredet a talajra és kapcsolódj mélyen a Földhöz.” Ezután így folytatom: „Nyomd a tenyeredet a talajba, és emeld (f)el magad!” Ugyanaz az elv, mint szamaszthitiben. A felemelés csak akkor történhet meg hatékonyan, ha előtte a tenyereinket a talajba nyomjuk. Az utpluthi megerőltető testtartás, de a leghatékonyabban és a legkevésbé megerőltető módon úgy végezhetjük, ha elsősorban a Földhöz fűződő energetikai kapcsolatunkkal dolgozunk, nem pedig az izmok megfeszítésére koncentrálunk. Amikor hosszabb ideig tartom az utpluthit és kezdek elfáradni, rögtön arra összpontosítok, hogy újratöltsem ezt a dinamikus folyamatot, azaz megigazítom a kezeimet, hogy megfelelő legyen a talajjal való érintkezésük, és amennyire tudom, még jobban belenyomom a tenyereimet a talajba. Ahogy ezt csinálom, a medencém és a törzsem azonnal megkönnyebbül és kevesebb erőfeszítéssel magasabbra emelkedik. A bandha alkalmazása során nem tudatos a hasizmok vagy a medencefenék környéki izmok összeszorítása. Noha a core izmok ezeken a területeken minden bizonnyal összehúzódnak, ez a természetes mellékterméke a testem és a lélegzetem, valamint a Föld közötti kapcsolati mintáknak. A felemelés, hogy ülő testhelyzetből hátraugorjak csaturanga dandászanába, azonos elveket követ.
A bandha, a légzés és a test fa alakú mozgásmintájának tapasztalati megértéséhez szükséges, hogy kapcsolódjunk a környezetünkhöz. A test és a légzés minden mozdulata, gesztusa választ generál a talajtól és a minket körülvevő környezettől, és elég fogékonynak és érzékenynek kell lennünk ahhoz, hogy érezzük ezt a visszacsatolást. Amikor képesek vagyunk befogadni, érezni és továbbadni ezt a választ a saját testünkön és légzésünkön keresztül, ez már jelzi következő mozdulatunkat, gesztusunkat. Ez az én és a környezet közötti kölcsönös visszacsatolási folyamat - intenzitását és fókuszát tekintve - fokozatosan épül fel a gyakorlásunk során, miközben a test, a légzés, a bandha és a Föld összefonódik a kölcsönös kommunikációcsere elválaszthatatlan hálózatában. Az astanga gyakorlás egyik fő jellemzője a test és a légzés összehangolt és koncentrált áramló mozgásaiból álló vinyásza rendszer, amely nélkülözhetetlen a bandha ilyen módon történő megtapasztalásához. A bandha mély megtapasztalása során az én és a környezet - azaz a test és a Föld - határai kezdenek feloldódni, és elkezdjük tapasztalati úton megérteni azt az alapvető igazságot, hogy nem különülünk el a környezetünktől (a környezettel szerves egységet alkotunk). Egyre kevésbé tudunk azonosulni az én elszigeteltségével, és inkább egy gazdag kapcsolati hálózattal átszőtt élő szervezet - azaz az élő és lélegző Földünk egészének - érzékelhető valóságát tapasztaljuk meg, annak részeként létezve.
Az írás szerzője: Iain Grysak, Spacious Yoga, Bali
Az írás eredeti címe: The Tree of Bandha: Moving in Embodied Relationship with the Earth – by Iain Grysak
Fordította és szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa