Először 2005 elején kezdtem gyakorolni az astanga jógarendszer harmadik sorozatát, nem sokkal azután, hogy elköltöztem az észak-kanadai Yukonban található Whitehorse-ba. Az első és a második sorozatot egy évvel korábban Mark Darbytől tanultam Montrealban, és egy utazásos időszakot követően - a világ egy nagyon távoli és elszigetelt szegletében letelepedve - messze voltam mindenkitől, aki útmutatást tudott volna adni az astanga gyakorlásomhoz. Mindig is élveztem az önálló gyakorlást és négy éves tapasztalattal rendelkeztem a Iyengar jóga rendszerében (beleértve a Iyengar tanári képzést is), mielőtt elkezdtem astangát tanulni Darbyvel. Boldog és magabiztos voltam, hogy így elszigetelődve egyedül maradhatok ezzel a számomra új gyakorlási módszerrel.
2004 szeptemberében érkeztem meg Yukonba, és telepedtem le az első télre északon, ahol napi tizennyolc órányi sötétség és akár -40 Celsius fok várt. A téli ház egy barátom barátjáé volt, aki a várostól néhány kilométerre északra lakott. Az egyetlen közlekedési eszközt a lábam jelentette, kéthetente „kirándultam” a városba, hogy jógaórát tartsak, vásároljak néhány dolgot, majd visszagyalogoltam a hosszú dombra a hóban és a csípős hideg szélben. Nem rendelkeztem internetkapcsolattal, és nem sok más dolgom volt, mint a házat körülvevő erdőben kutyát sétáltatni, könyveket olvasni, főzni; és a fókusz a napi astanga jóga, pránájáma és vipasszaná meditációs gyakorlásomon volt. Erről a különleges téli időszakról a nehézségek ellenére is szép emlékeim vannak.
Bár még csak alig több mint egy éve gyakoroltam az első és második sorozatot, és minden bizonnyal mindkettőbe még több munkát kellett volna beletennem, kíváncsi lettem a harmadik sorozatra. Az első és a második sorozat hatására már jelentős strukturális átalakulást tapasztaltam, és most, hogy úgy tűnt, hogy ezek a változások mintha elkezdtek volna beágyazódni és beépülni a testembe (és a lényembe), még inkább vágytam az intenzitásra és a fejlődésre.
Akkoriban Matthew Sweeney Aṣṭāṅga Yoga As It Is című könyvének első kiadása volt az egyetlen nyilvánosan elérhető forrás a haladó sorozatokhoz, ezért megrendeltem a világ másik pontjáról, Ausztráliából, és néhány héttel később meg is érkezett a lefagyott postaládámba.
Nagy lelkesedéssel azonnal elkezdtem kísérletezni a harmadik sorozat ászanáival, minden reggel a második sorozatot jelentő gyakorlásom végén. A harmadik sorozatból hetente több testtartást is hozzáadtam a gyakorlásomhoz, és elég gyorsan több ászanát tanultam meg, mint amennyit a testem és az idegrendszerem hatékonyan meg tudott emészteni. Két hónapon belül megtanítottam magamnak a harmadik sorozat összes testtartását, és heti négy napon csak azt gyakoroltam.
Az azon a télen átélt szerkezeti változások és kellemetlenségek csakis „extrémnek” és „intenzívnek” nevezhetők. A felsőtestem hatalmas elmozdulásokkal reagált az új testtartásokra, a bordaívem és a vállövem pedig szó szerint megváltoztatta az alakját belülről kifelé. Éreztem, hogy olyan dolgok mozognak bennem, amelyeknek nem szabadna mozogniuk az emberi testben. Még mindig élénken emlékszem egy kéthetes időszakra, amikor minden alkalommal, amikor felfelé néző kutyából lefelé néző kutyába haladtam, a bordaívem teljes jobb oldala kicsúszott az izületi tokból más csontjaimmal együtt. Ez a különleges érzés nem volt fájdalmas, de már-már ijesztő volt érezni, hogy a testem egy része, aminek nem szabadna elmozdulnia, valójában kicsúszik a helyéről, majd visszatér. Folytattam a gyakorlást, és végül ez a hatás megszűnt.
A nap későbbi részében a pránájáma és meditációs gyakorlataimat arra használtam, hogy „kiheverjem” a sebtében megtanult harmadik sorozat testemre és idegrendszeremre gyakorolt hatásainak elsöprő intenzitását. Még szerencse, hogy akkoriban sok más dolog nem volt az életemben, mert kihívás lett volna egy kapcsolatban működőképesnek maradni, vagy többet csinálni annál a minimális oktatói munkánál, amit akkortájt az egyetemen végeztem.
Ezekben a hónapokban rájöttem egy másik fontos alapelvre, hogy a hosszú távú napi astanga jóga gyakorlás nem feltétlenül kompatibilis a testtel való munka egyéb formáival. Találkoztam valakivel Whitehorse-ban, aki kezdő astanga gyakorló és Rolfer volt egyben. Körülbelül öt évvel korábban már megtapasztaltam a Rolfing 10 kezelésből álló rendszerét, és nagyra tartottam ezt a módszert. A Rolfer-terapeutával megállapodtunk, hogy hetente egyszer egy astanga magánórát adok neki egy Rolfing-kezelésért cserébe.
Az első Rolfing-foglalkozáson elmondtam neki, hogy mit csinálok a gyakorlásomban, és leírtam azt a feszültséget és kényelmetlenséget, amit a felsőtestemben tapasztaltam a sok változás miatt. Elmeséltem azt a nagyon furcsa és nyugtalanító érzést is, amikor a bordaívem jobb oldala a szó szoros értelmében kicsúszik a szokásos helyéről a többi csonttal együtt. Arccal lefelé lefektetett az kezelőasztalra, és azt mondta: „Lássuk, mi történik." Úgy kezdte, hogy megtapogatta a bordáimat, finoman nyomást gyakorolt rájuk, aztán hirtelen a bordaívem kimozdult a helyéről és megcsinálta a dolgot. Kiáltott egyet, és szó szerint hátrált néhány lépést. „Úristen!” – mondta. „Ez mi volt?"
Felnevettem és azt mondtam: „Ez az, amit említettem. Reméltem, hogy meg tudod mondani, mi ez."
„Hűha, jól vagy? Most inkább hozzád sem akarok nyúlni"- válaszolta.
Meggyőztem, hogy a bordaívem elmozdulása egyáltalán nem fájdalmas, és azt akartam, hogy lássa, mire képes a felsőtestem. Némi félelemmel újrakezdte. Az egy órás kezelés végére nagy megkönnyebbülést éreztem. Úgy tűnt, a feszültség a felsőtestemben teljesen megszűnt, és hatalmas szabadságérzet járt át. Elmesélte, hogy azt érezte, az energiám ellenőrizhetetlenül kifelé áramlik, és megpróbálta a „tartály” érzését kelteni. Nagyon megköszöntem neki, és megbeszéltük, hogy a következő héten újra találkozunk.
Sajnos néhány napon belül visszatért a fájdalom és a feszültség a felsőtestemben. A következő héten a Rolfer-terapeuta ismét oldotta a feszültséget. Ez a ciklus néhányszor megismétlődött. Végül rájöttem, hogy mi történik. A harmadik sorozat arra késztette a testemet, hogy változzon. Mivel nagyon gyorsan megtanultam a sorozatot, a változások drámaiak és nagyon destabilizálóak voltak. A fájdalom és a feszültség annak a következménye, hogy a test megpróbált alkalmazkodni az összes gyors és drámai szerkezeti változáshoz. A Rolfer-terapeuta mindent megtett, hogy újra stabilizálja a testemet, ami mindig feloldotta a fájdalmat és a feszültséget. Azonban azáltal, hogy stabilizálta a testemet, visszahozta a régi struktúrájába – abba, amelyet a harmadik sorozat megpróbált megváltoztatni. Szóval kötélhúzás folyt. A harmadik sorozat kért egy dolgot a testemtől, a Rolfer pedig valami mást.
Miután rájöttem erre, elmagyaráztam és elmondtam neki, hogy bíznom kell a gyakorlásomban, és hagynom kell, hogy a gyakorlás összes hatása minden egyéb beavatkozás nélkül átjárja a testemet. Szerencsére a 29 éves testem erős és megbocsájtó volt, és a gyakorlásba, valamint az önmagamba vetett hitem átvitt a nehézségeken. Néhány hónappal később már túllettem ezen – egy kissé stabil harmadik sorozat gyakorlással és a harmadik sorozathoz hozzáedződő testtel.
Körülbelül ugyanabban az időben, amikor éreztem, hogy a testem kezd stabilizálódni, a nappali fény rohamosan növekedni kezdett, és az időjárás is lassan követte ezt, a felmelegedéssel. Ezután északon éltem át az első tavaszt, majd nyarat, amely a csúcshónapokban a sötétség teljes hiányával tetőzött, és elkezdtem élvezni az öncélú átalakulás hosszú és nehéz telének gyümölcsét. Úgy éreztem, új testem van – és sok tekintetben ez így is volt. Egyenesebbnek, magasabbnak éreztem magam, és természetesebben illeszkedtem a gravitációs mezőhöz. Különösen azt vettem észre, hogy sokkal könnyebb az ülő meditációs gyakorlatom, amit napi két órán keresztül végeztem. Könnyűvé vált, hogy a gerincemet a gravitációval egy vonalban tartsam, és hogy a vállaim és a mellkasom a gerincemhez képest nyitva és ellazulva legyenek az ülés teljes időtartama alatt.
A következő három évben szorgalmasan gyakoroltam a harmadik sorozatot fő gyakorlásként (heti 4 napon), de tanári konzultáció nélkül. Ekkorra már megalapítottam saját jógaiskolámat Yukonban, és elkezdtem érezni a hívást, hogy visszatérjek a nagyvilágba – a yukonok gyakran „külsőként” hivatkoznak minden olyan helyre, amely nem található Yukonban –, és kapcsolódni kezdtem egy nagyobb globális astanga közösséghez.
Amikor Montrealban éltem, néhány megbízható ember Richard Freemant ajánlotta nekem, és ez megragadt bennem. Most erős elhivatottságot éreztem, hogy elmenjek Richardhoz, és jelentkeztem egy egy hónapos intenzív kurzusra a Colorado állambeli Boulderbe. Felvételt nyertem, és 2007-ben elmentem oda gyakorolni.
Akkoriban valószínűleg meglehetősen színvonalasnak tűnő harmadik sorozatos gyakorlásom volt, bárki mércéje szerint. Azonban nem voltam teljesen tisztában az astanga közösség szokásos pedagógiai módszereivel, és kíváncsi voltam, mi lesz a reakció, milyen lesz a fogadtatás, amikor új helyre tévedek, és gyakorlok majd egy autodidakta módon megtanult harmadik sorozatot. A kurzusra való jelentkezésemben megemlítettem, hogyan sajátítottam el az astanga gyakorlást, beleértve azt is, hogy a harmadik sorozatot magamnak tanítottam.
A Mysore-stílusú órák Richard stúdiójában nem voltak túl hagyományosak. Bár a gyakorlóktól elvárták, hogy kövessék a hagyományos sorozatot, nem mindenki tette ezt, és soha nem láttam, hogy bárkinek megmondták volna, melyik testtartást gyakorolja vagy ne. Az emberek bejöttek és gyakoroltak, amit csak akartak, és ezt a tanárok általában elfogadták. Kényelmes helyzet volt ez számomra a gyakorlásom ezen szakaszában.
A stúdióban töltött első két napon az első, majd a második sorozatokat gyakoroltam. Mivel egyik tanár sem kérdezett ezekről, úgy döntöttem, hogy a következő napon megpróbálom a harmadik sorozatot – ez történetesen egy Mysore-óra volt, amelyet Richard tartott. Richard nagymértékben érdeklődött az iránt, amit csinálok, adott néhány instrukciót a vinyászákkal és a sorozattal kapcsolatban, és alapvetően jóváhagyta a harmadik sorozatos gyakorlásomat. Így aztán a hátralévő időben továbbra is a harmadik sorozaton dolgoztam Richard és a stúdiójában lévő többi tanár felügyelete alatt.
Nagyon élveztem azt a hónapot, amit Boulderben töltöttem, majd a következő évben még kétszer visszatértem, hogy részt vegyek Richard „haladó intenzív” tanfolyamain. Újra élveztem a gyakorlást más hasonló gondolkodású emberek között, és úgy tűnt, Richard vonzza azokat a gyakorlókat, akikhez kapcsolódni tudtam. Richard maga is nagyon inspiráló gyakorló és tanár.
Bármennyire is élvezetes volt az ott töltött idő, nem hiszem, hogy sokat tanultam az ászanagyakorlásomból, vagy arról, hogyan kell megfelelően alkalmazni a Mysore-módszert akár diákként, akár tanárként. Jó érzés volt visszaigazolást kapni arról, hogy alapvetően helyesen tanítottam meg magamnak a harmadik sorozatot, és hogy elismerték a gyakorlásom erősségeit. Azt is értékeltem, hogy azok az alapelvek, amelyeket a saját gyakorlásomon keresztül értettem meg, összhangban vannak Richard tanításával. Richard sokatmondó megfogalmazásai az igazítás elveiről segítettek kikristályosítani a bandha intuitív megértését. Azonban az, hogy nem kaptam semmilyen korlátozást vagy késztetést a gyakorlásomat illetően vagy a tanulási módszeremben, nem igazán ösztönzött a fejlődésben és az átalakulásban.
Ebben az időszakban, 2007-ben is éreztem, hogy el kellene mennem gyakorolni a KPJAYI-ba. Valójában 2000-ben jártam a régi AYRI-ban (Ashtanga Yoga Research Institut) Laxmipuramban, amikor még Iyengar jógát tanultam. Találkoztam Sri K. Pattabhi Jois-szal, aki megengedte, hogy megnézzek egy Mysore-stílusú órát. Nem nyűgözött le az, amit akkor láttam, és nem éreztem vágyat a visszatérésre, még azután sem, hogy 2003-ban áttértem astanga gyakorlásra. Mostanra azonban újra elkezdtem gondolkodni egy mysore-i utazáson. Amikor megemlítettem ezt egy diáktársamnak Richard kurzusán, ő azt mondta, hogy ha Indiába utazom, menjek el és gyakoroljak Rolf Naujokattal Goában. Úgy érezte, Rolf és én nagyon jól kijövünk majd. Ez az ajánlás mélyen megérintett, és azt terveztem, hogy még abban az évben elmegyek Rolfhoz gyakorolni Goába.
Amikor megérkeztem Goába, Rolf shalájába, az első napon közölte, hogy „csak első sorozat és nincs igazítás”. Nagyon élveztem az első sorozat gyakorlását a shala energiájában, és Rolf odajött az utolsó hátrahajlításnál, hogy segítsen megfogni a lábamat. Ezután megkérdezett a rendszeres gyakorlásomról. Mondtam neki, hogy elkezdtem a negyedik sorozatot. „Óh, nagyszerű!” – kiáltott fel. – Ki tanította meg ezeket az ászanákat?
Nem tudtam, hogyan válaszoljak a kérdésére. Sejtettem, hogy valószínűleg nem jönne ki jól, ha elmondanám neki, hogy megtanultam magam a harmadik sorozatot. Itt a dolgokat egy kicsit szigorúbbnak és ellenőrzöttebbnek éreztem, mint Richard stúdiójában. – Richard Freeman tanított – hazudtam.
– Óh, Richard megtanította neked ezeket a testhelyzeteket? Nagyszerű! Holnap gyakorold a második sorozatot, aztán majd meglátjuk.”
A másnapi gyakorlásomban Rolf és felesége, Marci több gyenge pontot is észrevettek, köztük a dvi páda sirsászanát és a karandavászanát, valamint néhány más dolgot. Mindketten elég erősen igazítottak több testhelyzetben, és egy különösen nehéz időszak következett számomra. A következő napon Rolf megkért, hogy gyakoroljam a második sorozatot a hét hátralévő részében. Az erős igazítások folytatódtak, és Marci kifejezetten agresszív volt velem szemben. Folyamatosan kérdéseket tett fel a gyakorlásommal kapcsolatban, olyan módon, mintha kihallgatás lenne.
Ez az egész egy Intenzív élmény volt, és nagyon különbözött attól a könnyed és pozitív energiától, amit Richard stúdiójában tapasztaltam. Egyrészt erős fókuszt és megnövekedett mélységet éreztem a második sorozatos gyakorlásomban, az igazítások és az erősebb felügyelet miatt (amely rám nehezedett). Ugyanakkor az észrevételeik és kérdezősködésük megfélemlítettek és túlzónak éreztem azokat.
A harmadik vagy negyedik napon, amikor a nyitó mantrához készültünk, Rolf áthívott egy külön szobába. Kedvesen, de határozottan további részleteket kért arról, hogyan tanultam meg a harmadik sorozatot. Kifejezetten rákérdezett, hogy Richard megtanította-e nekem a testtartásokat „egyenként”. Elmondtam neki az igazat, ami az volt, hogy alapvetően megtanítottam magamnak a harmadik sorozatot, és Richard segített ebben, és jóváhagyta. Rolf válasza nagyon egyértelmű volt:
A válaszom egyértelmű volt. „Szeretnék veletek gyakorolni” – mondtam. „Nagyon élvezek itt lenni, és azt fogok gyakorolni, amit megfelelőnek tartasz.”
Rolf szeme felcsillant. „Jó!" – kiáltott fel. „Mi is nagyon kedvelünk téged. Nagyon koncentrált energiád van. Csak egy kicsit vagyunk szigorúak veled, kedvelünk téged, és megvan a képességed, hogy fejlődj még az ászanáidban.”
Miután ezt tisztáztuk, a gyakorlás Rolffal és Marci-vel egy kicsit gördülékenyebb lett. Egyrészt csalódott voltam, hogy egy egész sorozatot elvettek tőlem, másrészt viszont sokkal nagyobb mélységet éreztem a második sorozat gyakorlásában. Eléggé megvilágosodtam a tekintetben, hogy megértettem, hogyan működik ez a tanítási módszer a leghatékonyabban.
Körülbelül egy hónap elteltével olyan mértékben fejlődött a második sorozatom, amennyire Rolf szerette volna. Gratulált minden alkalommal, amikor sikerült megcsinálnom dvi pádában, karandavászanában és tik-tokban is azt, amit ő látni akart. A gyakorlás második hónapjának elején egyik reggel azt mondta nekem: „Most a második sorozatod nagyon erős, sokkal jobb. Most kezdjük a harmadik sorozatot. Ma fejenállás után próbáld meg a visvamitrászanát.”
Még mindig nem ismertem túlságosan azt a „helyes módszert”, hogy egyesével adják az ászanákat, ezért azt feltételeztem, hogy Rolf utasítása azt jelenti, hogy elkezdhetem gyakorolni az összes harmadik sorozatbeli testtartást. A második sorozat végét követően elkezdtem gyakorolni a harmadik sorozatot, és a harmadik vagy negyedik ászanában voltam, amikor Rolf odanézett és felkiáltott: „Nem!, mondtam, hogy visvamitrászana, nem az összes többi!” Azt mondta, menjek vissza és csináljam újra a visvamitrászanát. Miután megnézte, ahogy gyakorolom, azt mondta: „Nagyon jó, most végezz hátrahajlítást, és jövő héten a vasiszthászanát”.
Ismét csalódott lettem, ahogy rájöttem, hogy Rolfnál a harmadik sorozat elkezdése nem azt jelenti, hogy csak úgy simán folytathatom a harmadik sorozat gyakorlását, hanem azt, hogy EGY testtartást gyakorlok a harmadik sorozatból, majd újra várok. A következő napokban azonban észrevettem, hogy valóban a visvamitrászanára koncentrálok, és megpróbálom a lehető legtökéletesebbé tenni. Az ászanában új volt számomra a stabilitás és a mélység érzése.
Rolf ezután elindított egy olyan irányvonalat a gyakorlásban, amelyet a következő hét évben is követtünk. Minden hétfőn adott nekem egy új ászanát. Minden alkalommal, amikor ezt az új testtartást gyakoroltam, bizonyos szempontból olyan volt, mintha először próbáltam volna meg. Miután egy hétig az azt megelőző ászana elmélyítésére összpontosítottam, majd a következő héten minden tudatosságomat és figyelmemet ennek az új testtartásnak a gyakorlására fordítottam, ezek eredményeként a teljes harmadik sorozatos gyakorlásom jelentősen elmélyült.
Az első goai utazásom végére Rolffal urdhva kukkutászana C-ig jutottunk el. Az utolsó napomon, amikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem: „Most már tudod, hogyan működik ez itt velem. Ha valaki azt mondja, hogy Rolffal Goában megcsinálta a harmadik sorozatot, akkor nagyon erős gyakorlása lesz.” Biztosítottam, hogy nagyon élveztem, és a következő szezonban visszatérek. Elment minden kedvem attól, hogy a KPJAYI-ba menjek. Tudtam, hogy Rolf a tanárom!
Hazatérve azonnal visszatértem a régi rutinomhoz, amikor hetente egyszer gyakoroltam az első és második sorozatokat, a hét másik négy napján pedig a harmadik sorozatot. Érdekes volt tapasztalni, hogy a harmadik sorozat azon testtartásai, amelyeket Rolffal tanultam újra abban az évben, sokkal jobbnak és stabilabbnak tűntek, mint a sorozat többi része.
A következő két télen, a három-négy hónapos utazásaim során, Rolftól megkaptam a harmadik sorozatot végig. Minden alkalommal, amikor visszatértem Goába, abbahagytam a szokásos, teljes harmadik sorozatból álló gyakorlásomat, és ott folytattam, ahol az előző szezonban abbahagytam Rolffal. A rutin nem változott. Minden hétfőn megkaptam a következő testtartást. Soha nem kérdeztem, és ő sem felejtette el. Miután eljutottam a viparita salabászanáig, úgy módosította a gyakorlásomat, hogy minden nap csak a harmadik sorozatot gyakoroltam (előtte második sorozatot nem). Miután befejeztem vele a harmadik sorozatot, azt mondta nekem: „Jövőre ugyanez lesz az eljárás a negyedik sorozattal. Ha meg tudod csinálni, hetente egyesével adom majd az ászanákat. Ha nem tudod megcsinálni, akkor várnod kell."
Még soha nem gyakoroltam a negyedik sorozatot, így az ezt követő négy év volt az első alkalom, hogy az otthoni személyes gyakorlásom valóban megegyezett azzal a gyakorlással, amit Goában Rolffal végeztem. Az évek óta fenntartott gyakorlásomnak köszönhetően a negyedik sorozat testtartásainak nagy részét első próbálkozásra meg tudtam csinálni, amikor Rolftól megkaptam őket; azonban volt néhány nehéz ászana, amelyeknél meg lettem állítva néhány héttől több hónapig terjedő időszakokra. További négy évad után, (egyenként négy-öt hónapos utazások eredményeként), Rolffal befejeztem a negyedik sorozatot. Ezután a személyes gyakorlásom úgy alakult, hogy az első, a második és a harmadik sorozatot heti egy-egy napon gyakoroltam, a negyedik sorozatot pedig heti három napon.
Rolf tanítási módszere jelentősen megváltozott a 2007-es első szezonom és a vele töltött utolsó, 2014-es szezonom között időszakban. Az évek során egyre jobban elfogadta és átvette felesége, Marci azon elképzeléseit, hogy hogyan módosítson néhány testtartást, illetőleg, azon változtatásokat, amelyeket ő maga valósított meg az astanga rendszerében. A Rolffal töltött hétéves időszakom végére azt tapasztaltam, hogy a többi diák egyike sem tanult már hagyományos módon, a hagyományos testtartásokat – Rolf és Marci kidolgozta a saját egyedi értelmezését az astanga rendszerről.
Engem azonban mind a hét éven keresztül Rolf ugyanazzal a tradicionális módszerrel tanított, amit Sri K. Pattabhi Joistól saját maga is tanult. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy mindkét haladó sorozatot ilyen módon tanulhattam meg Rolftól, és úgy gondolom, hogy ő is legalább annyira élvezte, hogy engem taníthatott, mint én, hogy tőle tanulhattam.
Azt, hogy a Mysore-stílusú gyakorlási módszer hogyan működhet leghatékonyabban, a Rolffal való tanulás és gyakorlás ezen formálódó időszakában értettem meg. A módszer pedagógiájának számos fontos vonatkozása világossá vált számomra, különösen az első néhány évadban.
Vannak olyan gyakorlók, akiknek kellő motivációjuk, erejük és megértésük van a gyakorláshoz, valamint saját testükhöz és idegrendszerükhöz, hogy új ászanákat tanítsanak meg maguknak. Az ember akár egy egész haladó sorozatot is megtaníthat magának, ahogy én is tettem. Nem feltétlenül érzem, hogy ez rossz dolog, különösen akkor, ha nincsenek a közelben képzett tanárok, akiktől tanulhatnék.
Az öntanítás azonban több hibát eredményezhet, szükségtelen fájdalmat és kellemetlenséget okozva. Ez különösen igaz egy éretlen gyakorlóra, amilyen én voltam, amikor a Yukonban töltött első télen a harmadik sorozatot tanítottam magamnak. A harmadik sorozatot túl gyorsan tanultam meg. Lelkes voltam, és alábecsültem azokat a mélyreható szerkezeti hatásokat, amelyeket ennek a sorozatnak a mindennapi végzése gyakorol a testre.
A testet a rendszerek nagyon összetett hierarchiájának tekinthetjük. A mozgásszervrendszer, az idegrendszer, a légző-, az emésztőrendszer, az immun-, az endokrin és egyéb rendszerek között dinamikus kapcsolat és kommunikáció van. Mindegyik rendszeren belül vannak olyan alrendszerek is, amelyek kölcsönhatásban állnak egymással és koordinálják egymást. Az egyes alrendszerek további alrendszerekre és szintekre tagolódnak és így tovább. Még bonyolultabbá tehetjük a képet, ha hozzáadjuk az emberi lény „nem fizikai” összetevőit, például az érzelmeket, gondolatokat, hiedelmeket stb., amelyek mintákba szerveződnek, és ezek szintén befolyásolják a különböző fizikai rendszereket. Az emberi lény ezen rendszerei és elemei mind kommunikálnak és együttműködnek egymással egy folyamatos dinamikus áramlásban, kompenzációkkal és kompromisszumokat kötve, hogy lényünk mint egész folyamatosan fenntartsa funkcionalitásban az optimális szintjét és azon képességét, hogy élő szervezetként fennmaradjon, létezzen a világban.
Azok a megszokott viselkedések, amelyekkel egy szervezet (az emberi lény) a világgal való kapcsolataiban részt vesz, szintén befolyásolják, hogy a szervezet különböző rendszerei és alrendszerei hogyan működnek funkcionálisan. Az a személy, aki tizenöt évig aktív hegymászó volt, egészen más típusú belső egyensúlyt és stabilitást mutat, - ez pedig meghatározza az „énjét” -, mint az, aki tizenöt éve él egy városban és minden nap egy irodában dolgozik.
Ha az irodai dolgozó egy napon hirtelen úgy dönt, hogy megmássza a Mount Everestet, és megkísérli ezt megtenni, akkor teste minden rendszerének nagyon gyorsan új módozakat kell találnia ahhoz, hogy megpróbálja támogatni a szervezet ezen új és szélsőséges viselkedését. Ez a nagy változás szinte biztosan túlságosan elsöprő lenne, és valószínűleg súlyos testi és szellemi legyengülést vagy halált eredményezne.
Ha azonban az irodai dolgozó hétvégenként néhány rövid túrát tesz, majd ezután könnyebb többnapos hátizsákos kirándulásokra tér át, végül pedig kisebb hegyekre való túrázásra, és így tovább, akkor nagyon valószínű, hogy ez a személy végül megmássza a Mount Everestet oly módon, hogy az az egész lényének javát szolgálja. Azáltal, hogy a test rendszereinek időt adunk a kalibrációra és az évek során bekövetkező kisebb és fokozatosabb viselkedési változásokhoz való alkalmazkodásra, ezek a tevékenységek sikeresen integrálhatók az adott személy lényébe, és így az utolsó lépés, a Mount Everest tényleges megmászása biztonságosan megvalósítható.
Hasonlóképpen, ha a hosszú ideje hegymászó életmódot folytató személy hirtelen abbahagyja az ilyen típusú tevékenység minden formáját, a városba költözik és irodai munkát vállal, valószínűleg ő is elsöprő változásokat tapasztal testi és szellemi szinten egyaránt. Valamennyi fizikai és mentális rendszerének drasztikusan át kellene rendeződnie ahhoz, hogy alkalmazkodjon az életstílus és az érzékszervi tapasztalatok szélsőséges változásához, és valószínűleg fizikailag és mentálisan rossz közérzetet is tapasztalna e hirtelen és jelentős viselkedési változás miatt.
Az általunk gyakorolt ászanák hatással vannak rendszereink és alrendszereink elrendeződésére és egymáshoz való viszonyára is. A fenti analógia alapján egyértelmű, hogy az új ászanák elsajátításának kisebb lépései sokkal gördülékenyebben befogadhatóak a szervezet számára, hogy megemészthesse és egészségesen, kiegyensúlyozottan integrálódjanak, mintha hirtelen nagyszámú nehéz és haladó szintű ászanát adnánk hozzá a gyakorlásunkhoz.
Egy erős ember képes lehet arra, hogy ezek ellenére is kitartson, és pozitív hatásokat is érezzen, de az lenne inkább ésszerű, hogy megpróbáljuk elkerülni a felesleges fájdalmat és kellemetlenséget.
Még egy analógiát említenék, az emberi test és az ökoszisztéma összehasonlítására. Az ökoszisztémák is számos, egymással kölcsönhatásban álló alrendszerből állnak, összetett elrendeződési mintázatban. Az ökoszisztéma egy részének bármilyen változása hatással lesz a rendszer egészének egyensúlyára. Ezenkívül az ökoszisztémában bekövetkezett változások nem feltétlenül lesznek azonnal nyilvánvalóak. Például, ha egy új fajt adunk az ökoszisztémához, az ökoszisztéma egészére gyakorolt azonnali hatása minimálisnak tűnhet. Néhány hét vagy hónap elteltével azonban észrevehetjük, hogy más fajok, amelyek már jelen voltak abban az ökoszisztémában, az új faj megjelenésének köszönhetően hanyatlásnak vagy virágzásnak indultak. Ha ezután megfigyeljük az ökoszisztémát egy hosszabb időszak, mondjuk hónapok vagy évek után, azt tapasztalhatjuk, hogy vannak másodlagos és harmadlagos hatások, mivel a virágzásnak vagy hanyatlásnak indult fajok hatással lesznek a rendszer további fajaira és elemeire, amelyek függenek tőlük, és így tovább. Évekbe telhet, mire az ökoszisztéma eléri végső egyensúlyi állapotát, ahogy lépcsőzetesen alkalmazkodik egy új faj megjelenésének következményeihez.
Egy egészséges ökoszisztéma valószínűleg minimális zavarral képes integrálni egy új fajt (vagy környezeti tényezőt stb.). Ahogy „emészti” az új komponenst, az integráció folyamatát fokozatos változások jellemzik majd. Hónapok, illetőleg évek alatt az ökoszisztéma átrendeződik, és új egyensúlyi állapot jön létre. Az ökoszisztéma átalakult, de összességében viszonylag jól tudott működni ebben az integrációs időszakban.
Gondoljunk bele, ha hirtelen öt vagy tíz új fajt, illetve környezeti tényezőt adnánk hozzá egyszerre az ökoszisztémához. Az eredmény valószínűleg sokkal drámaibb, és valószínűleg jóval károsabb lenne az ökoszisztéma egészének alapvető funkcióit illetően. Amíg a rendszer idővel új egyensúlyt talál, közben a folyamat nem lesz kíméletes, és valószínűleg nagy káosznak és szenvedésnek leszünk tanúi az ökoszisztémában, miközben az új dinamikák nagyon összetett halmaza megpróbál rendeződni.
Ezek analógiájára, szintén egyértelműnek kell lennie az új ászanák napi gyakorlatunkba való beillesztése folyamatának. Úgy érzem, hogy az előző történetek mindegyike alátámasztja azt az elképzelést, hogy az az ideális számunkra, ha minden új testtartást egyenként tanulunk meg egy képzett tanártól.
Vannak „idősebb generációs” astanga tanárok, akik nagyon engedékenyek az új testtartások adását illetően. Még ha egy diák nem is sajátította el hatékonyan az előző testtartás(oka)t a sorozatban, ezek a tanárok további ászanákat adnak, látszólag mérlegelés nélkül. E tanárok egy részét Sri K. Pattabhi Jois tanította így a kezdeti időkben, és azt állítják, hogy ez az „eredeti” módszer az astanga rendszerének tanításában.
A „kutatás” kifejezés a régi AYRI (Ashtanga Yoga Research Institut) nevében szerintem teljesen helytálló volt.
Ennek egyik példája az első sorozatból a maricsjászanák. Sok gyakorló küzd a kulcsolással ebben a négy testhelyzetben, különösen a maricsjászana D-ben. Számos gyakorlónak hónapok vagy akár évek kitartó munkája szükséges ahhoz, hogy mind a négy testhelyzetben sikeresen kulcsolja a kezét. Észrevettem, hogy sok tanár engedékeny, és végül továbbengedi a diákokat a sorozatban, mielőtt mind a négy maricsjászanát sikeresen meg tudnák csinálni.
A maricsjászana D-vel való küzdelem önmagában fenntartható fokú kihívás lehet a szervezet számára, amelyen minden nap keresztül kell mennie. Ha a diák itt megáll és befejezi a gyakorlást, a teste végül kialakítja azokat a mozgásmintákat, amelyek szükségesek a maricsjászana D-ben való kulcsoláshoz, anélkül hogy testében túl sok kényelmetlenséget vagy túlzott feszültséget tapasztalna. Ha azonban a diák megpróbálja gyakorolni a maricsjászana D-t, aztán a sorozatban további számos más testtartást, amelyek szintén megkövetelik a csípő és a vállak mély csavarodását, akkor ez gyakran túl sok küzdelmet okoz a test számára, hogy átmenjen mindegyiken nap mint nap. Az eredmény sok fájdalom és a sérülés kockázatának jelentős növekedése lehet.
Tanítással töltött éveim során észrevettem, hogy azok a diákok, akiket nagyon gyorsan megtanítottak az első sorozat összes ászanájára, de még mindig küszködnek a sorozat számos testtartásával, a gyakorlásuk első hat hónapjában gyakran térd-, combizom- és vállsérüléseket szenvedtek. Ezek a diákok sokszor hálásak, ha a gyakorlásukat az első sorozat felére vagy annál kevesebbre veszem vissza.
2013-ban olvastam egy cikkel, amely arra ösztönzött, hogy elmenjek a KPJAYI-ba és gyakoroljak Sharath Joisnál. Ez az ihlet megragadt bennem, így 2014-ben jelentkeztem és felvettek. Hat hónappal azután, hogy befejeztem a negyedik sorozatot Rolffal, Mysore-ban találtam magam, ahol abba kellett hagynom a haladó gyakorlásomat, és újrakezdeni az elejéről. 2007-ben, amikor elkezdtem gyakorolni Rolffal, egy teljes sorozatot ki kellett hagynom a személyes gyakorlásomból. 2014-ben, amikor elkezdtem gyakorolni Sharath-tal, három teljes sorozatot kellett elhagynom a személyes gyakorlásomból. Szerencsére megértettem, hogy ezt mindenkitől megkövetelik az első mysore-i utazása alkalmával, így készen álltam rá.
Élveztem, ahogy az első sorozatra, majd a második sorozatra koncentráltam, Sharath felügyelete alatt. Tapasztaltam némi frusztrációt az önmagammal való szembenézés során, de összességében nagyon hasznos folyamat volt számomra, megerősítette a rendszer megértését, amelyet ebben a cikkben már kifejtettem.
Két írásomban részleteztem a Sharath-tal való gyakorlásom első három hónapjában szerzett tapasztalataimat:
A New Chapter: Reflections from Mysore Six Weeks In
„Itt állj meg"– Gondolatok Sharath Jois tanításáról és a Mysore-gyakorlás módszeréről
2015 elején, a Sharath-tal való első gyakorlóutamról hazatérve, azzal szembesültem, hogy összehasonlítva nagy a különbség a Mysore-ban Sharath felügyelete alatt (akkoriban egészen dvi páda sirsászanáig) végzett gyakorlásom és a korábbi személyes gyakorlásom között (amelyet hét éven keresztül tanultam Rolftól).
2007-ben, a Rolffal való első gyakorlóutam után gyorsan visszatértem régi személyes gyakorlásomhoz; de most nem siettem ezzel. Élveztem a második sorozatot és próbáltam koncentrálni a még mélyíthető testhelyzetekre – sok év telt el azóta, hogy naponta gyakoroltam ezt a sorozatot. Azt is tudtam, hogy a következő évben ismét folytatom Sharathnál. Ezúttal hazatérve, kezdetben néhány hónapig napi szinten csak a második sorozatot gyakoroltam.
Pár hónap után viszont kezdett hiányozni a két haladó sorozat, és természetes vágyat éreztem, hogy visszaépítsem őket a gyakorlásomba. Ez dilemmát jelentett: körülbelül hat hónap telt el azóta, hogy abbahagytam a két haladó sorozat gyakorlását (a mysore-i utazásom elején). Kicsit soknak tűnt, hogy hat hónapos kihagyás után csak úgy visszatérjek a haladó sorozatokhoz. Rájöttem, hogy a haladó testtartások fokozatosan történő újra gyakorlása valószínűleg egészségesebb és kíméletesebb folyamat lenne. Azt is éreztem, hogy továbbra is szeretném folytatni a második sorozat napi szintű gyakorlását a következő, Sharath-hoz való utazásomig, és addig már csak néhány hónap volt hátra.
A megoldás az lett, hogy hetente négy napon elkezdtem fokozatosan hozzáadni a harmadik, illetve negyedik sorozatos testtartásokat a második sorozatos gyakorlásomhoz. Két napon a harmadik sorozatból, a másik két napon pedig a negyedik sorozatból adtam hozzá ászanákat a második sorozatos gyakorlásom végéhez.
A legtöbb napon, amikor így gyakoroltam, egy-három haladó sorozatos testtartást adtam hozzá a gyakorlásomhoz. Az első napon, amikor minden új haladó sorozatos testtartást gyakoroltam (hat hónapos kihagyás után) általában kissé instabilnak tűntek az ászanák, ugyanakkor nagyon érdekes volt megfigyelni, a testem mennyire ismerősnek érezte azokat. Az új testhelyzetek a második-harmadik újra gyakorlás után már teljesen stabillá váltak, és sok esetben még mélyebbnek is éreztem őket, mint amilyenek voltak a Sharathoz való mysore-i utazásom előtt.
Ezt a kísérletezést olyan szempontból közelítettem meg, mintha a haladó sorozatos testtartásokat először gyakorolnám. Csak akkor adtam hozzá a gyakorlásomhoz új ászanákat a harmadik vagy negyedik sorozatból, ha a már előzőleg hozzáadott ászanák teljesen stabilnak és könnyednek, a gyakorlás egésze pedig energetizálónak tűnt. Mivel már tíz éve elkezdtem gyakorolni a harmadik sorozatot, minden nagyon gyorsan visszajött. Szinte minden gyakorlás alkalmával két-három testtartást tudtam hozzáadni ebből a sorozatból, és nem sok időbe telt, mire eljutottam a két sorozat - a második és a harmadik – teljes gyakorlásához, heti két napon. Ezt a tendenciát folytattam.
A negyedik sorozathoz való visszatérés kicsit tovább tartott. Csak picit több mint egy évvel korábban fejeztem be a negyedik sorozatot, és a kapcsolatom ezzel a sorozattal nem volt annyira stabil, mint a harmadik sorozattal. A testem még nem emésztette meg teljesen a negyedik sorozatot, mikor először elmentem Sharath-hoz. A sorozat első része (amivel hosszabb kapcsolatom volt – akár öt évig is gyakoroltam) gyorsabban jött vissza, mint a második fele. A negyedik sorozat újra történő gyakorlásánál több pont is volt, amikor megállítottam magam, és vártam néhány napot vagy hetet, mert úgy éreztem, hogy a testemre és az idegeimre gyakorolt hatásainak megemésztéséhez egy kicsit több időre van szükség. A harmadik sorozat befejezése után néhány hét, talán egy hónap telt el, mire a negyedik sorozatot is befejeztem, és heti két napon gyakoroltam a teljes második és teljes negyedik sorozatot.
A folyamatnak az elején bizonytalan voltam abban, hogy naponta két teljes sorozat gyakorlása fenntartható lesz-e számomra, különösen, ha ezt követi minden nap három-négy óra tanítás. De a haladó sorozatokhoz való fokozatos visszatérés jó ötletnek bizonyult. Nagyon stabilnak és erősnek éreztem magam. Igazán élveztem.
Hamarosan eljött az ideje, hogy visszatérjek Mysore-ba, és ismét abbahagyjam a haladó sorozatok gyakorlását. A második utam során még több munkát tettem a gyakorlásba Sharath felügyelete alatt, és ezeket a tapasztalataimat a következő cikkben részleteztem:
You Stop There, Part II: Reflections on my Second Trip in Mysore with Sharath Jois
A második mysore-i utazásomról hazatérve (mindössze két és fél hónappal a cikk megírása előtt), hasonló helyzetbe kerültem, mint az előző évben. Ezúttal azonban a helyzetet bonyolította, hogy Mysore-ban megsérültem, és még mindig voltak nagyobb fájdalmaim. A sérülés miatt még mindig nem tudtam gyakorolni néhány testtartást a második sorozatban, így a haladó sorozatokhoz való fokozatos visszatérés ebben az időszakban nem is volt szempont.
Körülbelül két hónapba telt otthon, amíg eljutottam arra a szintre, hogy a teljes második sorozatot gyakorolni tudtam úgy, hogy bármit is kellett volna módosítanom benne, és a sérülés okozta fájdalom teljesen megszűnt. Ekkorra ismét csaknem hat hónap telt el azóta, hogy elhagytam a haladó sorozatokat a gyakorlásomból, és így újra elkezdtem alkalmazni a korábban kialakított szisztémát, azaz a harmadik, illetve negyedik sorozatos ászanákat fokozatosan hozzáadtam a második sorozatos gyakorlásomhoz, heti négy napon.
Ezt a folyamatot három héttel ezelőtt kezdtem, és a cikk írásakor a harmadik, illetve negyedik sorozatból már a hetedik-nyolcadik ászanánál tartok. Még egyszer hangsúlyozom, úgy kezdem ezeket az ászanákat újra gyakorolni, mintha először próbálnám felvenni őket. A Mysore-ban elszenvedett sérülés meglehetősen mély hatással volt a testemre. Bár már nincs fájdalmam, mégis érzek szerkezeti hatásokat, amelyek következtében sok minden megváltozott a szervezetemben. Emiatt úgy vélem, hogy a harmadik és a negyedik sorozat hatásait egy újabb, teljesen egyedi módon élem meg – egy új szemszögből, talán gyógyító szempontból tapasztalom meg.
Három héttel ezelőtt, amikor úgy döntöttem, hogy újra hozzáadom a haladó sorozatos ászanákat a gyakorlásomhoz, nem voltam biztos abban, hogy készen állok-e rá. Bár fájdalommentesen tudtam gyakorolni a második sorozatot, összességében elég fáradtnak, nehéznek és merevnek éreztem magam. Következetlennek tűnt, amikor elkezdtem ebben a helyzetben hosszabbá és intenzívebbé tenni a gyakorlásomat. Viszont valami belülről azt súgta, hogy próbáljam meg, és így is tettem. Az első héten minden haladó sorozatból csak két-három testtartást adtam hozzá a gyakorlásomhoz. Csodálatos volt érezni a szétáradó energiát és az egész gyakorlásom általános változását. Ezeknek az új testhelyzeteknek a hozzáadása jelentős térérzetet teremtett a medence területén, új vitalitást juttatott a testembe és ezáltal a gyakorlásomba. Olyan érzés volt, mintha minden újjáéledt volna. Egyértelmű, hogy jól döntöttem. Várom a folytatást a következő pár hónapban.
A képek, amelyeket ehhez a blogbejegyzésemhez mellékelek -lásd. lentebb -, a harmadik, otthoni gyakorlásomról készültek, körülbelül két héttel ezelőtt, 2016 áprilisában, hajnali 4 óra körül, miután - bemelegítésképpen - a teljes második sorozattal végeztem. Ez a harmadik alkalom, amikor gyakoroltam ezeket a testhelyzeteket, közel hat hónapos kihagyás után. A képek nem fotózásra beállítva készültek, hanem a pillanatok őszinte megörökítései, a szokásosan végzett gyakorlásom során. Mivel viszonylag gyenge fényű helyiségben gyakorlok, a Windows fotógaléria segítségével növeltem a képek általános fényerejét. Más módon nincsenek szerkesztve.
Eredetileg ezeket a képeket a Spacious Yoga Facebook oldalamon szerettem volna közzétenni, néhány gondolattal a harmadik sorozathoz fűződő kapcsolatomról, és röviden leírva, hogy milyen előnyei lehetnek annak, ha elhagyjuk a gyakorlásunk egy részét, majd később újra visszatérünk hozzá. Aztán ahogy elkezdtem írni, rájöttem, hogy sokkal több mondanivalóm van, mint amennyi néhány bekezdésbe belefér. Az eredmény ez a hosszú cikk!
Az írás szerzője: Iain Grysak
Az írás eredeti címe: Starting Third Series (Again) – Reflections on an 11 year relationship.
Fordította és szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa
