– Lépj közelebb! — hangzik az instrukció, és az esélytelenek nyugalmával, lábujjhegyen tipegek még egy-két lépést. Persze, legyintek magamban gondolat nélkül, majd pont most lesz jó, majd pont most alakul másképp, mind eddig bármikor… Épp fejenállásba evickélnék fölfelé, ahol amúgy már jól vagyok, ott már viszonylagos kényelemben álldogálok aránylag hosszan. De a lábamat “ezer éve” egyenként emelem a függőlegesig, ezzel így elvoltam mostanáig, és akár eztán is maradhatna ez a megoldás.

Az első instrukció tehát úgy szólt, hogy “párosan, nyújtva”, próbáljam meg így, menjek bele “szabályosan”, ahogy kell. Pedig ez lehetetlen. Bizonyítékom is van rá, próbáltam már. Nincs az az izomcsoport a testemen, ami ezt a mozdulatot létre tudja hozni. Megpróbálom, ahogy már az elmúlt “ezer évben” néha megpróbáltam, dehát nincs az az isten. Főleg nem kimerülten, az óra legvégén, amikor ez az ászana sorra kerül.

– Lépj közelebb! — most viszont megkaptam a kulcsot a zárhoz. Ahogy még egy kicsit közelebb húztam a földön nyugvó fejem búbjához a páros lábfejem, ráéreztem egy billenőpontra, ahol már nem erőből, hanem egy újfajta egyensúlyi helyzetből, szinte magától emelkedtek a lábaim az égnek. Úgy meglepődtem, hogy kis sikkantással ki is estem a pózból, de másodszorra összejött kábé, legközelebb pedig csont nélkül. És azután is, meg később is, óráról órára.

Imádom ezeket az élményeket. Nem gyakoriak, de emlékezetesek. Olyanok, mint a “trauma” ellentéte, amikor egy extrém pozitív helyzet vésődik be örökre, sejtszinten a szervezetbe. Óra után egy kis magyarázat is érkezik, amikor viccesen bekérdezem az oktatót: hát ezt meg miért nem mondta eddig. Mert ezt ő nem árulhatta volna el. Valóban, se most, se korábban nem árulta el, és nem is tehette volna. Csak rávezető infót adhatott, de ami történt, azt én raktam össze — talán épp abban az egyetlen pillanatban, amikor mégis nekimentem újra, az első sikkantós kudarc után. Egyébként meg nem is volt kudarc: rettentő izgalmas volt már “elrontani” is, meglepően örömteli.

Megoldókulcs a test.

Az a ráismerés például, hogy itt nem erőből, hanem itt valamiféle dinamikus balanszból érdemes dolgozni, sok más ászanához is elvezethet. Sok más élethelyzet megoldásához is akár. Itt kérem nem testedzés zajlik. Itt a ráismerő-készség, a kíváncsiság, a kihívás, a kísérletezés öröme zajlik. Az, hogy ezzel szép lassan formálódik a test is, szinte csak illusztráció.

Barátkozom egy másik pózzal is, amit korábban úgy becéztem magamban, hogy “nézd!, dobócsillag vagyok!”. Mintha büszkén belehelyezkednék egy messze szálló, tudatos küldetést végrehajtó, kecses tárgy helyzetébe, állapotába. Nem kell vele ölni persze, az igazi harcművész sem verekszik soha: ez meditáció.

Ahogy a kimerevítve szárnyaló — lassan épülő izomerőből, finoman remegő egyensúlyból, és sok-sok korábbi kiesésből összálló — formába beletalálnak a végtagok, a törzs, az ízületek, ahogy érzem, hogyan lesz ez majd még “szebb” még később, végtelen szabadságot élek meg.

Nyújtózás és tartás, tengelyek. Tömeg-középpont és onnan kifelé mutató irányok: a karok és lábak ellentétes végtelenbe nyújtózása. Minél többet tartózkodom “itt”, annál valószínűbb, hogy “kint” is létrehozom ezeket a formációkat. Az összehúzódást és kitágulást, a csavarodást és végsőkig feszülést, a megpihenve elengedést, ahol és ahogy szükség adódik rá a világban. Ahol senki más nem tudja, egyébként talán én sem, hogy honnan kerül ide esetleg még egy kis plusz türelem vagy kísérletező vidámság. És még egy érdekes élmény, megkedvelni a fájdalmat: a támasz hosszú kitartása alatt pontosan tudom: most nő bennem az erő, azért fáj, azért remeg. És ez nem pusztán a kar, a comb, a hátizmok ereje. Bátorságot találni a nehézségben, kíváncsiságot hordozni az ismeretlenbe — kincs.

Nehéz is tud lenni? Csak az tud lenni. A lehetetlen szélein egyensúlyozunk, mindenki a sajátjain. Amikor látom a múltam, fél szemmel egy-egy újonnan érkező lehetetlenjét, amihez képest konkrét szupervumen testben vagyok néhány pillanatra, emlékszem, és amikor rendre kizuhanok egy pózból, mindig ugyanabból, talán mindig kicsit máskor, akkor is a lehetletlen innenső oldalán találom magam. A mégis-lehetségesek lassú szaporodása a pálya.

Ami jön, az megy is.

Közel sem minden alkalom eufórikus. Ma például rosszkedvűen mentem le, és úgy is jöttem föl a jógateremből. Találtam ma valamit magamban, ami elkeserített. Most hagytam “megélődni” a friss ráismerést, hagytam átfolyni magamon, mindenféle korlátozás nélkül. Ez a háttértárban zajló tisztulás a gyakorlásra alig volt hatással. A jógaterem marad, az állandó, az nem jön-megy. Ott most elegendő erőt találtam olyan szituációkban is, ahol korábban nem, tágasságot olyan nyújtásokban is, ahol ennyit ritkán. Hogy lehet ez?

Azt hiszem, szeretek jógázni. De nem a “szívemmel”, nem az agyammal, nem a testemmel, nem is a szokásaimmal, hanem az elvágyódással… Azzal a megélt kívánalommal, hogy újabb és újabb és újabb formák legyek. Régen, a bokatörésem előtt, amikor még ment a lótusz (egyszer megint menni fog!), megvolt az a semmihez nem hasonlítható létélmény, hogy önmagamba tudok tekeredni. Ott egyszerre vagyok kicsi és hatalmas, egyszerre vagyok kint és bent, egyszerre vagyok gúzsban, és a gúzs, és végtelenül szabad… Elképesztő tapasztalat. Ahogy minden egyes ászanához egy-egy külön létélmény tartozik, egy egész életnyi saját tapasztalat. A jógahíd, amit egyelőre képtelen vagyok rendesen megcsinálni, a végtelen tágasság létélménye, még így is, rendetlenül. (Talán ezért kap sok ászana állat-nevet — mert azt a minőséget teszem magamévá a gyakorlásával, amit az az állat hordoz…?)

Ami tuti, hogy meghódítani egy-egy új testhelyzetet új réteget ad hozzá ahhoz, aki vagyok. Amikor először lett végtelenül kényelmes egy korábban megcsinálhatatlan ászana: először egy-egy pillanatra, aztán egyre hosszabb pillanatokig, egész lélegzetvételekig, aztán többig, az páratlan sikerélmény: de egyáltalán nem büszkeség, hanem egy sokkal mélyebb, illékony, mégis végtelenül stabil boldogság. És folyamatos további munka benne lenni. Marasztalom a puha, mély légzésemmel. Bele-lélegezni: beszív, hosszan, elengedni a levegőjét, kifúj, hosszan. És újra be, lassan, és újra ki, lassan. Egyre hosszabban. Egyre lassabban. Egyre önmagamba találóbban.

– Lépj közelebb! — szólt az instrukció, de véletlenül kihallatszott az én jógateremből, leugrott a jógamatracról, túlnyújtózott a jógaórán. Közelebb léptem önmagamhoz, minden alkalommal egyre közelebb, titkos apró léptekkel. Senki más nem érzékeli, csak én, belülről. Meg talán egy kicsit azok az emberek, persze szintén titokban, akik ugyanott, ugyanakkor teljesen más, mégis tökéletesen hasonló ügyekben járnak el… Közelebb lépni önmagunkhoz, mindig egy picit: a szépség végtelen játéka.

(PS: itt egy jól dokumentált első astanga élmény, a továbbfejlődés bőbeszédű naplója és az elköteleződés története. Sok más kanyar utáni visszatalálások — a gyülekező élettapasztalat spiráljai.:)

Forrás: Szeszlér Vera @Medium.com A szerző engedélyével!