Nemrég tértem vissza az első három hónapos utamról Mysore-ból, ahol Sharath Joisnál gyakoroltam. Nem vagyok kezdő az astanga jóga rendszerében, korábbi tanárommal, Rolf Naujokat-tel 2014-ben már a teljes 4. sorozatot gyakoroltam, és közel 12 éve tartom fenn napi szintű astanga gyakorlásomat. Tudtam, hogy mikor első alkalommal megyek Mysore-ba, ez nem fog számítani.
Amikor a három hónapos szemeszter előtt elmentem regisztrálni, Sharath feltette nekem a szokásos kérdését: „Ki a tanárod?” Azt válaszoltam, hogy az elmúlt 8 évben Rolffal gyakoroltam, és néhány évvel azelőtt pedig Mark Derbytől tanultam. Sharath nem kérdezett visza, hogy melyik az utolsó ászanám, melyik sorozatot gyakoroltam, és magamtól én sem kezdtem erről beszélni; több kérdése nem is volt hozzám.
Sharath mindenkinél az első sorozattal kezdi a gyakorlást, aki első alkalommal jön Mysore-ba, függetlenül attól, hogy az illető milyen alapokkal, múlttal rendelkezik. Erre jó oka van. Az évek során ugyanis változott a gyakorlást illetően a sorozatok tanításának módja. Maga a gyakorlás és a módszer ugyanaz maradt, de az egyik dolog, ami változott és továbbra is változik, az az, hogy milyen gyorsan és milyen „feltételek” megléte esetén kapják a gyakorlók az új ászanákat, illetőleg mehetnek tovább a következő sorozatra. Minden astanga tanárnak megvan a saját értelmezése arról, hogyan tanította őt Sri K. Pattabhi Jois vagy Sharath.
Ezen eltérések miatt a gyakorlás eredetiségének (tradicionális mivoltának) szintje az első alkalommal Mysore-ban gyakorlóknál különböző lehet. Sharath ezért mindenkit visszavezet a kezdetekhez, és a saját mércéi alapján kíséri figyelemmel a gyakorlásukat.
Számomra rögtön az tűnt fel, hogy Sharath szigorú követelményeket támaszt és lelkiismeretes, tisztességes, a tradíciókat követő gyakorlást vár el a Mysore-ba érkező gyakorlóktól. Ezek talán Sharath magával szemben is felállított magas elvárásaiból fakadnak.
Sharath a mysore-i astanga tradíciónak a leghaladóbb élő képviselője. Bár ő még kisgyermek volt, mikor az első nyugati gyakorlók eljöttek Mysore-ba astanga jógát tanulni; az élete nagyapja, Pattabhi Jois házában kezdődött, és a haláláig vele élt és gyakorolt. Sharathnak a tradícióhoz való kötődése teljesen más, mint néhány mysore-i út, vagy akár sok utazás, zarándoklat a világ másik felén.
Sharathnak - ahogy ő szokta mondani - 25 év „komoly gyakorlásban” volt része, nem számítva azokat az éveket, amikor 19 éves kora előtt csak szórakozásból tanult ászanákat. Majdnem ugyanennyi ideje tanít, és az elmúlt években a tanítási szezon minden napján több száz diák is gyakorolt nála. Sharath közvetlenül volt a szemtanúja annak, hogyan változott nagyapja, Pattabhi Jois tanítási módszere az évek során, és hogy a különböző testtípussal és gondolkodásmóddal rendelkező gyakorlók hogyan reagáltak ezekre a módszerekre. 25 évet töltött azzal, hogy a módszer saját maga által kifejlesztett értelmezését alkalmazza az eltérő testtípusú és gondolkodásmódú gyakorlókra.
Mint bárki más ebben a tradícióban, rendszerben, természetesen Sharath is továbbhaladt a saját gyakorlásában, és fenntartja azt napi szinten, annak ellenére, hogy hatalmas a személyes felelőssége egyrészt a családja, másrészt a jógaiskolája iránt.
Sharath Joisnak több személyes tapasztalata van a gyakorlásról, a saját testén keresztül, illetve a több ezer - különböző testtípusú - diákja révén, mint bárki másnak az életben. A gyakorl ásról való nézőpontja, meglátása egyedülálló, makro (univerzális) szinten, valamint mikro (személyes) vonatkozásban is.
Az első mysore-i utam alkalmával Sharathnál az első három hétben első sorozatot kellett gyakorolnom. A negyedik héten már kaptam második sorozatos ászanákat, egy-két, illetve három alkalommal. Várt néhány napot vagy egy hetet, és megkaptam tőle a következő ászanát. Ez a második hónapban kezdett megszokott rutinná válni. A második hónap végén azt mondta, hogy gyakoroljak Éka Páda Sírsászanáig, és a következő nap pedig azt kérte, hogy csatlakozzam a második sorozat vezetett órájához.
Amikor először vettem részt a vezetett második sorozaton, az Éka Páda Sírsászana után elkezdtem feltekerni a jógaszőnyegem, és elindultam az öltözőbe, hogy megcsináljam a levezető ászanákat. Amikor felálltam, Sharath odajött és azt mondta: „Próbáld meg a Dvi Pádát.” Sietve kigurítottam a jógaszőnyegemet és folytattam a gyakorlást, miközben Sharath elkezdte számolni az öt lélegzetet ebben az ászanában. Gyorsan megpróbáltam felvenni a Dvi Pádát. Az ászanából kivezető vinyásza közben Sharath elém állt és azt mondta: „Itt állj meg.” Megértően bólintottam, és miközben csináltam a lefelé néző és a felfelé néző kutyát, újra rám nézett, és nyomatékosan megismételte: „Itt állj meg.”
Nem lepődtem meg ezen. Mind a négy sorozatból, amelyeket tanultam és gyakoroltam, a két legnagyobb kihívást jelentő ászana a második sorozatban van, a Dvi Páda Sírsászana az egyik.
Az előző tanáraim úgy ítélték meg, hogy ezek az ászanák nekem már elég jól mennek ahhoz, hogy továbbmehessek, és az elmúlt hét évben hetente csak egyszer gyakoroltam a második sorozatot, a hét többi napján pedig a harmadik és negyedik sorozatot.
Bár tisztában voltam vele, hogy ezt a két ászanát nem tudom olyan színvonalon kivitelezni, mint az összes többit, az a tény, hogy hetente csak egyszer gyakoroltam, kedvezett annak, hogy ne tegyem bele a szükséges munkát, és ne mélyüljek el bennük. Amikor időnként elgondolkodtam ezen, azzal magyaráztam, hogy a 190 cm-es magasságom, illetőleg az előrehajló gerincoszlopom miatt fizikailag nem lennék képes ezt a két ászanát olyan tökéletesen megcsinálni, mint ahogyan azt más haladó gyakorlóknál láttam. „Mindenkinek van egy-két gyengébb ászanája” – mondogattam magamnak. Hetente egyszer, amikor második sorozatot gyakoroltam, továbbra is ezt a két ászanát próbáltam mélyíteni.
Míg szinte minden más szenior tanár elég jónak tartaná a Dvi Pádámat, Sharathnak magasabbak az elvárásai. És még ha elég jó is volt, Sharath tudta, hogy még van mit fejlődnöm benne.
„Itt állj meg.”
Miután ezt az utasítást kaptam tőle, már tudtam, hogy megszakadt a szokásos rutin, hogy rövid időközönként mindig új ászanákat kapok és mehetek tovább. Tudtam, hogy azon a héten, illetve a következő héten nem kapok új ászanát. Valójában az egész harmadik hónapban, a mysore-i tartózkodásom végéig a Dvi Pádáig gyakorolhattam. Nem lepődtem meg ezen. Minden hétfőn, a vezetett második sorozat előtt a barátnőm, Susan azt mondta: „Szerintem ezen a héten biztos tovább fog engedni Sharath.” Én csak mosolyogtam és azt válaszoltam: „Majd meglátjuk.”
Az egómnak nem volt olyan nehéz elfogadnia, hogy leállítottak a második sorozatban. Tudtam, hogy az első utam alkalmával nem fogok túljutni a második sorozaton, és számítottam rá, hogy Sharath felfigyel erre a két kihívást jelentő ászanára. Inkább az volt a nehéz, hogy bele kellett tennem a munkát, és el kellett mélyítenem a Dvi Pádát.
A következő napokban nem változott semmi ebben az ászanámban, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit elmélyülök benne otthon. Megkértem Susant, hogy igazítson benne mélyebbre olyan mértékben, amilyennél úgy éreztem, hogy Sharath is azt szeretné, hogy egyedül is fel tudjam venni így. Egyszer-kétszer beleigazított Susan, hogy megérezhessem, milyennek kellene lennie. Előtte és utána fotókat készítettünk.
A hét hátralévő részében otthon próbálgattam megtalálni azt az érzést, milyen volt, amikor Susan mélyebben beleigazított. Kezdtem bizonyos fokú sikereket elérni olyan téren, amit korábban lehetetlennek tartottam, hogy én arra képes lehetek. A shalában is több időt szántam rá, kétszer-háromszor is megcsináltam, mielőtt befejeztem a gyakorlásomat. Miután Sharath leállított ennél az ászanánál, a következő két hét alatt a Dvi Pádám láthatóan és jelentősen javult. Éreztem, ahogy a mellkasom felső része megnyúlik, mintha egy új szintre „léptem volna”, könnyebben felemelem a fejem, és hogy a terhelés az egész testemben egyenletessé válik ebben az ászanában.
Ennek ellenére még nem volt olyan jó, amilyen lehetett volna. Amikor egy reggel gyakorlás után elindultam a shalából, Sharath megkérdezte: „Iain, megcsináltad a Dvi Pádát?” „Igen” – válaszoltam. „Rendben” – mosolyodott el, és ennyiben hagyta a dolgot.
Amikor harmadik vagy negyedik alkalommal voltam vezetett második sorozaton, Sharath mögém állt, mialatt csináltam a Dvi Pádát. „Emeld jobban a fejed!” – kiáltotta. Megpróbáltam. „lain, emeld fel jobban a fejed, és tedd szét jobban a lábad!” Gyengéden oldalra húzta a bal lábamat. Nyilvánvalóan nem akart igazítani engem, inkább azt akarta, hogy én tegyem bele a szükséges munkát ebbe az ászanába. Miközben feltekertem a jógszőnyegemet, hogy kimenjek a Dvi Páda után, ismét azt mondta: „A fejet jobban fel kell emelni, a lábakat pedig szét kell tárni!” Furcsának tűnt, mintha úgy venné, hogy én szándékosan figyelmen kívül hagytam az utasításait. „Igyekszem” – válaszoltam neki.
A Dvi Pádám napról napra mélyebb és jobb lett. A szokásos reggeli gyakorláson túl, már nem kellett otthon próbálgatnom mélyebbre menni benne, az ászanám átalakulása önállóan fejlődött és haladt előre egy bizonyos irányba. A Mysore elhagyása utáni három hétben folyamatosan javult, és az új állapota - amit fel tudok venni - már nagyon természetesnek tűnik. Annyira élvezetes volt érezni a változásokat egy olyan ászanában, amelyről korábban azt hittem, hogy már kihoztam belőle, amit lehetett; hogy otthon csak a második sorozatot gyakoroltam tovább, ahelyett hogy azonnal visszatértem volna a szokásos gyakorlásomhoz, ami a harmadik és negyedik sorozatot jelentette. Olyan jó, hogy több időt tölthetek azzal, amit Sharath tanított nekem!
Ahhoz, hogy ez a változás bekövetkezzen, nem volt szükség technikai információra, mindössze két igazításra volt szükségem Susantól. Nem volt szükségem kétórás workshopra, a testtartás részleteinek lebontására, vagy speciális igazításokra. Nem volt szükségem külön fizikai erősítésre. Még csak nem is kellett Sharathnak igazítania az ászanában. Csak hallanom kellett az „itt állj meg” utasítást, hogy elkezdjek összpontosítani és feljeszteni ezt a pózt.
Ez igazolja és alátámasztja az astanga rendszer működéséről vallott ismereteimet, mind gyakorlóként mind Mysore-stílusú astanga tanárként.
Jelenleg Balin, Ubudban élek, és sokféle diákkal találkozom, akik a világ minden tájáról, különböző tanároktól érkeznek. Ez nagyon érdekes és nagy élmény számomra. Most már sokkal világosabban megértem, hogy Sharath miért visz mindenkit vissza az első sorozathoz, amikor nála kezdenek tanulni.
Úgy látom, hogy a hozzám érkező gyakorlók jelentős százaléka tovább gyakorol a sorozatban, mint ami megfelelő lenne számára. Amikor csatlakoztak a Mysore-programomhoz új gyakorlók, gyakran éreztem, hogy előbb le kell állítanom őket, rámutatva arra, hogy mely ászanákat nem sajátították el még tökéletesen. Vannak diákok, akik nagyon nyitottak erre, és vannak, akik nem annyira örülnek ennek. Tanárként egy picit „macerás” ezt együttérzően kezelni, hogy a diák ne érezze azt, hogy valamit elveszek tőle. A valóság viszont az, hogy adok nekik azáltal, hogy rámutatok arra, melyik ászanán kell még dolgozniuk.
Sharath azzal, hogy Dvi Pádánál azt mondta, hogy „itt állj meg”, nem vette el tőlem a második sorozat második felét, valamint a harmadik és negyedik sorozatot. Még mindig megvan az összes ászana, és továbbra is gyakorolhatom, amikor csak akarom (csak Mysore-ban még nem). De Sharath a Dvi Pádát adta nekem, és ez egy igazi ajándék! Azáltal hogy Sharath leállított, hogy fejlődjek még Dvi Pádában, mostanra sikerült elmélyíteni és érezni, hogy milyennek is kell lennie – 11 vagy 12 évvel azután, hogy elkezdtem gyakorolni ezt az ászanát.
Miután megtapasztaltam ezt, most tanárként már könnyebben megy, hogy megállítsak egy gyakorlót egy ászanában. És ha a diák fogékony rá, akkor napokon belül látom, és ők is érzik, hogyan kezd átalakulni, megváltozni az adott testtartás.
Lehetőség van arra is, hogy ezt a koncepciót a szélsőségekig vigyük, és a tökéletesség olyan eszményét követeljük meg, amely elérhetetlen. Mint minden máshoz, ehhez is készségre és tapasztalatra van szükség, hogy megtaláljuk a középutat, hogy együttérzéssel találjuk meg a középutat. De túlzottan a tökéletességre törekedni, figyelmen kívül hagyva az adott személyes tényezőket, éppen olyan káros lesz, mint az ellenkezője.
Minden gyakorló egy egyéniség, és minden egyénnek megvan a maga saját képessége a különböző típusú mozgásokhoz. Miközben a Dvi Pádámon dolgoztam a mysore-i shalában, nem tudtam megállni, hogy ne nézzem a többieket, és ne hasonlítsam össze őket magammal. Különösen a vezetett második sorozat alatt vettem észre, hogy néhány gyakorló, akik már továbbmehettek a Dvi Páda után a sorozatban, nem csinálják jobban a Dvi Pádát nálam. Sőt, néhányan lényegesen rosszabbul csinálták, mint én.
Később a nap folyamán néha morogtam Susannak emiatt. Ő azt mondta, hogy valószínűleg ők is le voltak állítva a Dvi Pádában egy ideig, aztán Sharath végül úgy látta, hogy már elérték a maximumot, amit ki tudnak hozni ebből az ászanából, ezért továbbengedte őket. „Tudja, hogy Te ebben még képes vagy fejlődni” – mondta nekem. Persze tudtam, hogy igaza van.
Az astanga rendszerében a tanulók leállítása egy bizonyos ászanában nem azt jelenti, hogy mindenkit rákényszerítsünk arra, hogy megfeleljen egy meghatározott normának, hanem annak biztosítása, hogy mindenki a saját képességeihez mérten fejlődjön az ászanában a számára egészséges módon.
Ez az oka annak, hogy a követelmények egyénenként eltérőek. Marichyasana D esetében az elvárások nagyon különbözőek lesznek egy öt térdműtéten átesett idősebb személynél, mint egy egészséges, de kissé merev fiatalnál. A fiatal és merev gyakorlót valószínűleg arra kérik, hogy álljon meg ennél az ászanánál, amíg meg nem nyílik a csípője és a válla annyira, hogy fel tudja venni ezt az ászanát, míg a sérült térdű idősebb gyakorlóval szemben mások lesznek az elvárások.
Ahhoz, hogy az ilyen különbözőségeket a tanár jól felismerje, átlássa, megfelelő tapasztalattal, együttérzéssel kell rendelkeznie. Ez az astanga rendszer helyes alkalmazása, szerintem ez a legfontosabb felismerés, amit nekünk, tanároknak meg kell próbálnunk fejleszteni magunkban.
Megfigyeléseim szerint egyes astanga tanárok a tanítás más aspektusait helyezik előtérbe, ezen belátási képesség rovására. Különösen könnyen bele lehet ragadni egy olyan tanításba, amely felületes szinten jól veszi ki magát a diákoknál. Például nagyszerű igazítások, új ászanák adása a gyakorlóknak, nagyfokú intellektuális (azaz szellemi és nem tapasztalatokon alapuló) tudás a test anatómiájáról, fiziológiájáról, és ezeknek az ászanákban való szerepéről, működéséről.
Amikor hallod, hogy dicséretet mondanak egyes astanga tanárokról, gyakran a „nagyszerű igazításokat ad” vélemény hangzik el róluk. És szinte mindenki jól érzi magát, amikor eljön néhány hétre egy szenior tanárhoz gyakorolni, és csomó új ászanát kap, amin dolgoznia kell. Nagy tisztelet övezi azokat a tanárokat, akik intellektuálisan nagyon értenek a fiziológiához, anatómiához, és hosszú workshopokat tudnak tartani ezek kifejtéséről, megvitatásáról. Ezek mind jó „receptek” a tanár népszerűségének növelésére. Így a tanárok számára lényegében az a kihívás, hogy a tanításnak ne ezen aspektusaira összpontosítsanak, ellen tudjanak állni ennek. Különben azt eredményezi, hogy elveszítjük a perspektívát, hogy valójában mi is a gyakorlás lényege.
A megfelelő igazításnak nagy transzformáló hatása van. Valójában ez gyakran elengedhetetlen összetevője egy átalakulási folyamat beindulásának. Ahogy korábban említettem, amikor elkezdtem jobban elmélyülni Dvi Pádában, az első dolgom az volt, hogy megkértem Susant, hogy igazítson mélyebbre benne, így volt egy testi tapasztalatom, amin dolgozni kellett. A jó igazítás segíthet egyes kötött testrészek megnyitásában, de még ennél is fontosabb, hogy az elme és az idegrendszer megtapasztalja azt az ÉRZÉST, hogy milyen legyen a végeredmény (azaz az ászana végső megfelelő pozíciója) a testben, hogy aztán a gyakorló megpróbálhassa azt újra megvalósítani, amikor önállóan dolgozik az ászanán.
Bár megkértem Susant, hogy igazítson Dvi Pádában, de csak kétszer volt rá szükség. Miután megtapasztaltam az érzést, tudtam, hogy az én dolgom az, hogy ezt újra megvalósítsam. Csak megértettem, hogy mit is keresek. Sharath valójában soha nem próbált igazítani Dvi Pádában. Csupán a legegyszerűbben megfogalmazta, hogy mi hiányzik az ászanámból, majd rám bízta, hogy ezt a munkát hogyan teszem bele.
A legügyesebb tanárok így fognak foglalkozni a diákokkal – megadják nekik a minimális szükséges iránymutatást, hogy megértsék, miben kell fejlődniük, majd rájuk hagyják, hogy maguk tapasztalják ki, ezt hogyan érhetik el. Ez a megközelítés biztosítja a legerősebb, legstabilabb, legintegráltabb eredményt a diákoknál, és hosszútávon nagyobb erőt, magabiztosságot ad.
Minden jó tanár tudja ezt. Amikor 15 évvel ezelőtt elkezdtem lyengar jógát gyakorolni, már megtapasztaltam. Egyik nap, amikor próbáltam egyensúlyozni a kezeimen, csak küszködtem, újra és újra elestem. A tanárom (aki történetesen szintén Sharathnak hívtak) néhány méterrel odébb állt, és csendben figyelt engem. Hosszú idő után az egyik diák megkérdezte: „Sharath, miért nem segítesz Iainnek?” A tanárom azt válaszolta: „Tanárként figyelned kell, és fel kell ismerned, hogy meddig tud elmenni a diák az adott ászanában.” Ez a bölcsesség ott van minden jó tanárban, minden jógahagyományban, és a gyakorlás más formáiban is.
A túl sok igazítás elveszi az önállóságot a diáktól, aki mintegy a tanár irányítása alá kerül. A diákok függővé válnak a tanártól a „nagyszerű igazítások” miatt, mert ezáltal jól érzik magukat. De soha nem fejlesztik ki azon képességüket, hogy ezt maguktól érjék el. Ez a függőség a tanár szerepét erősíti, nagyobb népszerűséget, diáklétszámot és jövedelmet biztosít neki; így annak, hogy ne adjon „nagyszerű igazításokat”, nehéz lehet ellenállnia, akárcsak mint az édességnek. Emlékszem, az első lyengar tanárom leírta ezt a jelenséget. Azt mondta: „Minden nap képes lennék elképesztő energiákat átadni az óráimon, ezáltal függőséget okozva a diákoknak. Megvan a tudásom ehhez. De az én feladatom az, hogy megtanítsam a diákokat az önállóságra, hogy bízzatok magatokban. Ez az igazi jóga.”
Az anatómia és a fiziológia ismerete szintén fontos. Tudni, hogy az ízületeknek hogyan kell mozogniuk, honnan kell kiindulnia egy adott mozdulatnak és hová ne érjen el, melyik testrészben van valójában az elakadás, valamint a hasonló ismeretek hasznosak és fontosak, különösen olyan szempontból, hogy elkerüljük a sérüléseket. De – nem helyettesítik azt az igazi munkát, tanítást, ami ahhoz szükséges, hogy a diák valóban megtapasztalja az önállóságot.
Évekkel ezelőtt részt vettem néhány workshopon haladó astanga tanárokkal. Ezeken a workshopokon a tanárok az Éka Páda és a Dvi Páda technikai elemeit részekre bontották. Érdekes és tanulságos volt - elméleti szinten. De ezek a workshopok nem változtattak a Dvi Pádával kapcsolatos tapasztalatomon, még csak kicsit sem. Úgy éreztem magam, mintha órákat töltöttem volna egy tanárral, akinek sok tudása van, de a Dvi Pádám egy picit sem változott ettől. Ez évekkel később következett csak be, amikor Sharath csupán annyit mondott: „Itt állj meg”; végre beletettem a munkát, és elmélyült ez az ászanám.
Nagyon népszerűek lehetnek azok a tanárok, akik sok új ászanát adnak. A diákok elmehetnek 2 vagy 4 hetes workshopokra, vagy akár részt vehetnek néhány hetes Mysore-programon, ahol egy „ászana-központú” tanár számos új ászanát ad nekik, hogy „dolgozzanak rajta”, akár készen állnak rá, akár nem. Ugyanakkor a tanártól „nagyszerű igazításokat” kapnak a nehéz pózokban, ahelyett hogy megállítaná őket arra rámutatva, hogy még dolgozzanak mélyebben az adott ászanán. Ez a dinamika félreértést okozhat azzal kapcsolatban, hogy a rendszer testi-lelki szinten hogyan működik, mi a tanár feladata, és mik a gyakorlás céljai.
Más, kevésbé tapasztalt tanárok - akik tradicionális astanga képzéssel alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek - az astanga módszer liberális értelmezését dolgozzák ki, és astanga elnevezéssel hirdetnek Mysore-stílusú, illetőleg vezetett órákat. Ezek a tanárok hagyják addig az ászanáig gyakorolni a diákokat, amelyiknél még éppen nem esnek össze a kimerültségtől. A cél egy erős edzés. Az eredmény általában az integráció alacsony szintje, és sok fájdalom, sérülés. Ez a fajta tanítás az astanga módszer egy erős félreértelmezését jelenti.
Az astanga jóga gyakorlásának célja, hogy segítsen felismerni a bennünk lévő elakadásokat. Ez megnyilvánulhat fizikai, energetikai, mentális vagy érzelmi síkon (vagy nagy valószínűséggel mind a négyen egyszerre). Megállunk azoknál az ászanáknál, amelyeknél elakadunk és arra késztetnek minket, hogy küzdjünk, ténylegesen dolgozzunk rajtuk, és a gyakorlás ezáltal alakít át minket fizikailag, energetikailag, érzelmileg és mentálisan is.
A legjobb astanga tanárok azok lesznek, akik felhívják a figyelmünket arra, hol vagyunk elakadva, melyik ászanánál kell megállnunk és beletennünk a szükséges munkát. A legjobb astanga tanárok azok lesznek, akik nem adnak minden nap nagyszerű igazításokat, nem töltenek órákat azzal, hogy elmagyarázzák az anatómiai részleteket, illetőleg nem adnak olyan új ászanákat, amelyekre még nem állunk készen. A legjobb astanga tanárok arra bátorítanak, illetve rámutatnak arra, hogy „itt álljunk meg”, minimális iránymutatást adva, és ránk bízzák, hogy magunk tegyük bele a munkát és mélyítsük el az ászanát. Szerény véleményem szerint ez a Mysore-stílusú astanga gyakorlásban a tanár szerepe, és ez jelenti a módszer helyes alkalmazását.
Az írás szerzője: Iain Grysak
Az írás eredeti címe: “You Stop There” Lessons from Sharath Jois and Reflections on the Mysore Method
Fordította és szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa