Nemrég érkeztem haza a második három hónapos utazásomról Mysore-ból, ahol Sharath Jois-nál gyakoroltam a KPJAYI-ban.

Tavaly két blogbejegyzést írtam az első utamról: “Egy új fejezet” és “Itt állj meg” címmel. Ezek a cikkek a tapasztalataimról szólnak, hogyan is kezdtem újra Sharath-tal az astanga jóga gyakorlását, miután már 12 éven át napi szinten gyakoroltam, előző tanárommal, Rolf Naujokattal befejeztük a 4. sorozatot, és jópár éve magam is Mysore-stílusú astanga tanár vagyok.

Nem terveztem, hogy írok erről a második utazásról. A Sharath-tal való gyakorlással kapcsolatos benyomásaim nagyjából ugyanazok voltak, mint amelyekről tavaly írtam, és újra írni úgy tűnt, mintha felesleges és sablonos lenne – ezt a két dolgot viszont igyekszem kerülni.

Nehéz utazás volt számomra, nagyon személyes élményekkel. Mostanában sok belső küzdelmem volt, és ez jellemezte a Mysore-ban töltött idei szemesztert leginkább. Ezeknek a küzdelmeknek a nagy része túl személyes ahhoz, hogy nyilvánosan megosszam, így első gondolatra jó ürügynek tűnt, hogy ne írjak az utazásról.

Ezen képek szereplői, - még akkor is, ha a gyakorlás és az élet küzdelmeit, illetve fájdalmait közülük sokan nyilvánosan elismerik -, gyakran megdicsőülnek, spirituálissá válnak, mint szükséges áldozatok a megvilágosodás jutalmához vezető úton. Felületes hasonlatokat írnak a Bhagavad Gitához vagy más félreértelmezett tanításokhoz kapcsolódva, amelyek alapján fájdalmunk nemes keresztünkké válik, amelyet el kell viselnünk a személyes üdvösség felé vezető úton. Lehet, ez az, ami éltet egyes embereket, de nálam ez nem igazán működik.

Úgy érzem, lesz némi haszna annak, hogy megosszam az utazás során tapasztalt küzdelmeim tapasztalatait, (legalábbis az ászanagyakorlásommal kapcsolatban). Néhány fontos leckét újra kellett tanulnom.

Tavaly, az első mysore-i utam végén Sharath-tól megkaptam a dwi páda sírsászanát, amely mindig is kihívást jelentett számomra. Erről bővebben az “Itt állj meg” című cikkemben írtam.

Az év végén hazatérve Balira, nem éreztem sietséget, hogy visszatérjek a harmadik és a negyedik sorozat gyakorlásához, amelyeket az előző 8–9 évben gyakoroltam. A második sorozat napi gyakorlása Mysore-ban, és az iránymutatás, hogy dolgozzak mélyebben a dwi pádán, hasznos volt és jól éreztem így magam. Örömmel folytattam itthon a gyakorlást a második sorozattal.

Sharath szigorú normái szerinti gyakorlás arra is ráébresztett, hogy a következő utazásom során még egy kihívással kell majd szembenéznem: a karandavászanával. Bár le tudtam engedni a lótuszom a karomra és visszajönni belőle egy olyan színvonalon, amely elfogadható volt az előző tanárom számára, tudtam, hogy ez nem lesz elég ahhoz, hogy megfeleljen Sharath „tökéletességről” szóló elképzeléseinek.

A dwi páda sírsászana és a karandavászana látszólag nem nagyon hasonlítanak egymásra, de van egy nagyon fontos közös jellemzőjük. Mindkét testhelyzet jelentős mértékű ágyéki hajlítást, a medence hátsó megdöntését, valamint ezekhez a mozgásokhoz kapcsolódóan az alsó hát- és medenceizmok meghosszabbodását igényli. Mondhatnánk úgy is, hogy ez a két testtartás az „apánikus” mozgás szélsőségét képviseli. Ez nagyon nehéz azoknak a gyakorlóknak, akiknek előre dőlt medencéje és mély ágyéki görbülete vagy lordózisa van – más szóval, akiknek „pránikus” a testfelépítésük.

Érdekes, hogy mindkét testtartás a második sorozatban fordul elő. A harmadik vagy negyedik sorozatban nincsenek olyan testhelyzetek, amelyek ugyanilyen mértékű pánikszerű mozgást igényelnének, kivéve talán a búdzsa dandászana a negyedik sorozat végén (ami szintén nagy kihívást jelentett számomra, miközben megtanultam ezt a sorozatot Rolffal, majd több hónapra abbahagytam a gyakorlását). A láb a fej mögötti összes többi póz, amikor egy láb van a fej mögött, lényegesen kevesebb ágyéki hajlítást igényel, mint amikor két láb van a fej mögött. A többi karegyensúlyozó pózt (a sajanászana kivételével) a kezeken végezzük, nem az alkaron, ezek szintén kevesebb ágyéki hajlítást igényelnek.

A dwi pádám Sharath „színvonalára” való elmélyítése jótékony hatással volt a pránikus testfelépítésemre. Bár már sok éven át keményen dolgoztam azon, hogy kifejlesszem testem pánikszerű állapotban való létezési képességét, a dwi páda elmélyítése egy másik szintre emelte ezt a mozgást számomra. Ez is nagyon jó felkészülés volt a karandavászanám fejlesztésére.

Miután megtapasztaltam a dwi páda javulását (fejlődését), ez ösztönzőleg hatott arra, hogy fejlesszem a karandavászanámat, mielőtt Mysore-ba érkeznék ebben a szezonban. Továbbra is minden nap gyakoroltam a második sorozatot, és nagyobb figyelmet fordítottam a karandavászanára, minden gyakorlásnál háromszor próbálkoztam vele.

Sokan arra fókuszálnak, hogy a karandavászana sok erőt igényel. A szokásos feltételezés az, hogy aki nem tudja jól csinálni, annak egyszerűen nincs ereje. Nálam nem ez volt a helyzet – egyszerűen mechanikai probléma volt, ami a 190 cm-es magasságomból, valamint az elülső medenceferdülésemből és lordózisomból fakadt.

A korábbi technikám karandavászanában az volt, hogy előrehajolok, és hagyom, hogy az arcom még közelebb kerüljön a talajhoz, majd utána, hogy a test többi része felemelkedjen pincsa majurászanába. Általában úgy fejeztem be az emelést, hogy az orrommal csak körülbelül egy hüvelyknyire voltam a talajtól. A vállaimat az emelés végén nem tudtam teljesen kinyújtani. Az előző tanárom jópár évvel ezelőtt ezt elég jónak tartotta ahhoz, hogy továbbengedjen a sorozatban.

Most már rájöttem, hogy ez nem lenne elég jó Sharathnak, és valószínűleg a vállamat majd teljesen ki kellene nyújtani, amikor visszaemelem. A testtartás gyakorlása során inkább a vállakra kezdtem koncentrálni. Azt tapasztaltam, hogy amikor megpróbáltam kinyújtani a vállaimat, így már egyáltalán nem tudom felemelni a testem többi részét. Ennek ellenére tudtam, hogy fontos a vállak nyújtásának megalapozása, ezért abbahagytam a felemelés miatti aggódást, és a visszaemelés kezdeti szakaszában megpróbáltam újjáépíteni a testtartást a jobb vállnyújtás alapján.

Ez elég frusztrálónak bizonyult, mivel úgy tűnt, hogy egyáltalán nem történt fejlődés. Egy idő után elkezdtem használni a könyököm felett jógahevedert, hogy jobban stabilizáljam a vállövet, és egy kicsit több erőm legyen. Ez a technika felvillantotta a reményt, mert láttam, honnan indulhat a mozgás, de még mindig távolinak tűnt attól, hogy ténylegesen megtörténjen.

Ezt továbbra is szorgalmasan csináltam, minden gyakorlásom alkalmával naponta háromszor. Végül körülbelül hat hét elteltével – ahogy a legtöbb jelentős áttörés megtörténik – ki tudtam nyújtani a vállaimat, és aztán rájöttem, hogy miután a vállaim - kiindulásként - megemelték a felsőtestemet, a test többi része követte, és képes voltam visszaemelni, majd teljesen kinyújtani a vállaimat, és felvenni a tökéletes pincsa majurászanát. Ezt ettől a naptól kezdve egészen megbízhatóan tudtam csinálni, és még néhány hétig így gyakoroltam, jógahevederrel a karomon.

Miután magabiztos voltam már a fent említett technikával, úgy döntöttem, hogy megszabadulok a jógahevedertől. Megdöbbenve és csalódottan tapasztaltam, hogy jógaöv nélkül újra a kezdeteknél vagyok. Egyáltalán nem működött a dolog. Csodálkoztam, hogy pusztán a könyök felett a heveder ekkora változást hoz, és úgy éreztem, hogy valószínűleg hibát követtem el, amikor kizárólag ezzel dolgoztam. Annak ellenére, hogy megtapasztalhattam, milyen érzés tökéletesen visszaemelni, egyáltalán nem segített abban, hogy kialakuljon a testem mozgásmintája.

Újra elkezdtem azt a szorgalmas folyamatot, hogy naponta háromszor megpróbáltam, anélkül, hogy éreztem volna, hogy tényleg eljutok bárhová. Két–három alkalommal próbálkoztam jógaöv nélkül, majd az utolsó próbálkozásomnál használtam a jóga övet és teljesen visszaemeltem, nehogy elveszítsem az érzés testemlékezetét.

Ez így ment sokáig anélkül, hogy különösebb jele lett volna a fejlődésnek. Végül hiányozni kezdtek a harmadik és a negyedik sorozat gyakorlásának tapasztalatai. Tudtam, hogy minden nap folytatnom kell a második sorozat gyakorlását, hogy legyen remény a karandavászana javítására, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy másik gyakorlási rutint, amikor is a harmadik vagy a negyedik sorozatot gyakoroltam a második sorozat után.

Mindkét haladó sorozatból elkezdtem gyakorolni néhány testtartást, és váltogattam a napokat, így az egyik nap a második sorozatot és a harmadikat, a következő napon pedig a másodikat és a negyediket gyakoroltam. Ez nagyon jó érzés volt és erősítő hatású. A második sorozatot önmagában csak vasárnap, az első sorozatot pedig csak pénteken gyakoroltam, a másik 4 napon pedig végül két teljes sorozatot. Ez a rutin lehetővé tette számomra, hogy napi szinten tartsam a második sorozatos gyakorlásomat, és két-két napot gyakoroljam a harmadik és a negyedik sorozatot is.

A haladó sorozatokra való visszaállás folyamata során a karandavászana gyakorlását végül jógaöv nélkül végeztem. Ez körülbelül hat hónappal azután történt, hogy elhagytam Mysore-t. Óriási teljesítménynek éreztem, hogy végre sikerült megtanulni azt az ászanát, amely a legkevésbé illik testem természetes felépítéséhez. Megelégedettséget is éreztem, hogy valószínűleg úgy tudok elmenni Mysore-ba, hogy a második sorozatban nem leszek megállítva, (hogy ismét egy testtartáson dolgozzam).

A karandavászana jött-ment egy darabig, de elég hamar meg tudtam csinálni minden nap jógaheveder nélkül, és a legtöbb napon már az első próbálkozásra sikerült. Azokon a napokon, amikor az első próbálkozásra meg tudtam csinálni, nem vettem a fáradságot, hogy megismételjem, és ismét csak egy testtartássá vált a gyakorlásomban, különösebb hangsúly nélkül.

Nagyon erős érzésekkel érkeztem meg novemberben Mysore-ba. Több hónapig gyakoroltam napi két sorozatot, és minden összehangoltnak, kiegyensúlyozottnak és nyitottnak tűnt.

Az első sorozatos első heti gyakorlás után részt vettem a vezetett második sorozaton, megkezdve a gyakorlás második hetét. Sharath két új testtartást adott nekem, elismerve, hogy a dwi páda már elég jó, és felvezetett a tittibhászanára.

Néhány nappal később a Mysore-gyakorláson a dropback-nél tartottam, amikor Sharath rám nézett. – Mit csináltál? – kérdezte.

„Tittibhászanát”, válaszoltam.

„Pincsa majurászana”, mondta.

„Most?ֺּ” Kérdeztem.

„Igen, most.”

Már több mély hátrahajlítást végeztem, és a gerincem megnyúlt állapotban volt. Most így kellett megcsinálnom, soron kívül, hogy felmegyek pincsa majurászanába az ő figyelő szemei ​​előtt. Elég jól sikerült. Nem ez volt a valaha volt legjobb pincsám, és tisztán éreztem, hogy a hátrahajlítás elvitte a pincsában érzett szokásos stabilitást – de elég jó volt.

„Karandavászana”, mondta.

Itt elbizonytalanodtam. A természetes lordózisomat elmélyítette a hátrahajlítás, és egyértelműen a szokásosnál kevésbé éreztem stabilnak magam pincsában. Ez nagy hátrányt jelentene a karandavászana megkísérlésében. Ráadásul nem csináltam karandavászanát, mióta megérkeztem Mysore-ba, továbbá Sharath is engem figyelt.

Megpróbáltam. Nehéz és instabil érzés volt leereszkedni, és gyorsan elvesztettem a siker reményét. Ahogy elkezdtem felemelni, a kezeim egymás felé csúsztak, mint általában. Sharath hangosan felhördült: „Neeem”. Körülbelül félútig emeltem vissza, de aztán azt tapasztaltam, hogy a hátam még mindig túlságosan meg volt nyúlva ahhoz, hogy befejezzem az emelést. Lejöttem és ránéztem.

„A kezek pozíciója nem megfelelő” – mondta. Úgy tűnt, nem annyira törődött azzal, hogy nem emeltem fel, hanem inkább arra koncentrált, hogy a kezeim összecsúsztak. Meglepett, hogy a kezeimre összpontosított. Noha rájöttem, hogy ideális esetben az alkarjaimnak egymással párhuzamosnak kellene maradnia, nem gondoltam, hogy túl sokat törődik ezzel, mivel én megvalósítottam a testtartás összes többi részletét.

A hasamra feküdtem, mint mindenki más, és már készülődtem az öltözőbe, hogy befejezzem a gyakorlást, amikor észrevettem, hogy sok embernek segít felemelni a lótuszt. Azt is észrevettem, hogy néhány gyakorló másodszor is próbálkozott vele, ezért arra gondoltam, hogy akár én is újra próbálkozhatok. Amint leengedtem a lótuszom a karomra, Sharath figyelme rám irányult. – Emeld fel – parancsolta. Ahogy elkezdtem felemelni, ismét felhördült: „Nem, nem, a kezek nem megfelelőek”. Még mindig fáradt voltam, stresszhelyzetben éreztem magam, és megint nem tudtam túl jól megcsinálni a felemelést.

Egyfajta kihívásnak éreztem a helyzetet! Nagyon eltökélt voltam, hogy biztosan semmi esetre sem „bukjak el” újra karandavászanában az órán. A következő órán, ami ismét Mysore-gyakorlás volt, elég jól vissza tudtam emelni. A sikerem semmilyen reakciót nem váltott ki Sharathból. Attól a naptól kezdve a Mysore-órán viszonylag megbízhatóan tudtam csinálni ezt a testtartást. Azonban ezen a ponton Sharath figyelmen kívül hagyott engem.

Miután néhány hétig elég jól gyakoroltam a karandavászanát, és látszólag nem figyeltek rám, úgy döntöttem, hogy Sharath valószínűleg megvárja, amíg meg tudom csinálni anélkül, hogy a kezeim összecsúsznának. Emiatt úgy döntöttem, hogy egy kicsit elkezdek rajta dolgozni otthon (a szállásomon).

Ha minden nap ugyanazt a sorozatot gyakoroljuk, akkor a testet és az idegeket következetesen ismétlődő inputok érik. Idővel a test veleszületett intelligenciája elkezdi megérteni és végül integrálja ezeket a mozgásmintákat állandó szerkezeti repertoárjába. Más szavakkal, maga a test szerkezete megváltozik annak érdekében, hogy alkalmazkodjon és beépítse ezeket az ismétlődő mozgásmintákat.

Ez valóban egy holisztikus, és egy különösen összetett folyamat. Bár minden ászana „dolgozik” a test bizonyos részein, egyidejűleg a test egészére is kihat. Mindegyik astanga sorozat a test egészére is hat, és a sorozat összes testtartása gyakorlásának együttes hatása sokkal nagyobb és mélyebb jellegű, mint az egyes testhelyzetek hatásai összevéve.

A rendszerszemléletben olyan „kialakuló tulajdonságokról” beszélhetünk, amelyek a szervezet magasabb szintjeiből fakadnak, de nem találhatók meg a rendszer részeiben. Például egy autónak számos olyan tulajdonsága van, amelyek nem találhatók meg egyetlen alkatrészben sem, amelyekből áll. Az erdőnek olyan „felbukkanó jellemzői” vannak, amelyek nem találhatók meg minden egyes fában, állatban vagy sziklában. Hasonlóképpen, a vinyásza és a légzés összekapcsolásával gyakorolt ​astanga sorozat olyan hatással van a test felépítésére, amely a sorozatban szereplő egyes ászanák külön-külön gyakorlásával nem érhető el.

De ha úgy érezzük, hogy elakadtunk egy testhelyzetben, majd hazamegyünk, és később a nap folyamán gyakoroljuk párszor ezt a testtartást (pl. csípőnyitást vagy hátrahajlítást vagy core izom erősítést) a sorozat kontextusán kívül, akkor a testet érő behatások nagyon eltérőekké válnak, és a testnek meg kell küzdenie egy második egyedi inputtal, hogy az beépüljön a szerkezetébe. Mivel ezek az inputok az astanga sorozat szokásos kontextusa nélkül érkeztek, előfordulhat, hogy még csak összhangban sincsenek a sorozatból származó elsődleges hatásokkal.

Például az ember megtapasztalhatja, hogy egy olyan testhelyzetben „ragad”, amely bizonyos mértékű nyitást igényel a csípőben, ami jelenleg nem lehetséges. Teljesen logikus lehet, hogy hazamegy, és délután 30 percet tölt extra gyakorlatokkal a csípőnyitásra. De nagyon könnyen megtörténhet, hogy az illető teljes reggeli gyakorlásának megnyilvánuló hatása jelenleg az, hogy a hátrahajlítás során mélyebb nyitás keletkezik a mellkasi gerincben. A testnek kompenzálnia kell a mellkasi gerincben lévő nyitást úgy, hogy valahol máshol merevebb lesz – pl. a csípőben. Tehát azáltal, hogy hazamegyünk, majd erőteljesen megfeszítjük és próbáljuk nyitni a csípőt, valójában a test intelligenciáját szabotáljuk és azt az irányt, amelyet a gyakorlással szeretnénk elérni.

A fát egy hozzáértő kertész – vagy akár a természeti-környezeti viszonyok – idővel alakíthatják. A kertész által végzett napi tevékenységek együttes mikrohatásai és a környezeti feltételek a fa teljes formáját évek alatt tartósan és jelentősen megváltoztathatják. Ha azonban a kertész túlságosan nagymértékben és túlságosan gyorsan próbálja megváltoztatni a fa alakját, a fa vagy eltörik, vagy elszárad és elhal.

Azonban teljesen ellentmondva a fenti magyarázatnak, úgy döntöttem, hogy elkezdek otthon dolgozni a karandavászanán. Hogy miért hagytam figyelmen kívül a saját nézeteimet az otthoni extra gyakorlatokkal kapcsolatban? Ez egy jó és fontos kérdés. Soha nem tettem volna ilyet, ha nem lettem volna Mysore-ban! Minden bizonnyal bennem volt az erős bizonyítani akarás. Sharath „kihívott” engem, és ezt nyilvánosan tette. Meg akartam felelni a kihívásának, és az időm végleges volt. Azt is éreztem, hogy - miután közel 10 évig gyakoroltam a haladó sorozatokat, és épp most mentem át a napi két sorozat gyakorlásának fázisán -, Mysore-ban a második sorozat jelenlegi gyakorlása karandavászanáig meglehetősen könnyű és nem megerőltető számomra. A gyakorlásom mindössze egy órás volt, és 5:30-ra fejeztem be. Viszonylag ártalmatlannak tűnt, hogy egy kicsit később otthon próbálkozzam még a gyakorlással.

Határozottan óvakodtam attól, hogy otthon, a sorozat kontextusa nélkül gyakoroljam a karandavászanát. Ahhoz, hogy a vállak biztonságosan támogassák a mozgást, jelentős bemelegítést igényelnek, és jól be kell állítani őket. Ha bármilyen probléma adódhat ebből az extra gyakorlásból, úgy gondoltam, hogy azt a nem megfelelően előkészített vállöv túl nagy terhelése okozhatja.

Délelőtt 11 óra körül próbáltam meg, ebéd előtt, és még kicsit be voltam melegedve a reggeli gyakorlástól. Csináltam néhány egyszerű vállnyitást, majd rögtön belevágtam a karandavászanába. Örömmel tapasztaltam, hogy a vállaim egyáltalán nem merevek, és egész jól meg tudom csinálni. A testtartás 3-5 ismétlésével kezdtem, és a következő napokban 8-9 ismétlésig jutottam, általában 3-as sorozatokban, a sorozatok között egy kis váll-lazítással.

Valójában nagyon jól éreztem magam, miután ezt megcsináltam. Nyitottabbnak éreztem magam mellkasban és a vállakban, magasabbnak és egyenesebbnek éreztem magam, amit mindig a „helyes gyakorlás” jeleként értelmezek. Általában heti 4 napon, hétfőtől csütörtökig csináltam ezt az extra kis otthoni gyakorlást, majd a másik három napon pihentettem. Bár a karandavászanámban nem történt jelentős változás, néhány hét után már 4-5 otthoni ismétlés után elkezdtem kicsit távolabb tartani a kezeimet.

A shalában a karandavászanám nem javult. Úgy tűnt, hogy az idő előrehaladtával inkább egyre nehezebbé válik. Általában az első próbálkozásnál még meg tudtam csinálni, de az csapnivalóbb volt, és a kezeim jobban összecsúsztak, mint az otthoni gyakorlás során.

Nem sok reményem volt arra, hogy mielőtt a három hónapos utazás véget ér, megcsináljam a karandavászanát anélkül, hogy a kezeim bemozdulnának. Beletörődtem abba, hogy az utazás hátralévő részében ebben a testtartásban maradok. Többen mondták nekem, hogy Sharath valószínűleg néhány héten belül tovább fog engedni, és az, ahogyan a karandavászanát gyakoroltam, határozottan elég jó volt – csak arról akart meggyőződni, hogy egy kicsit keményebben dolgozzam, mielőtt továbbléphetnék a sorozatban. Akár igaz, akár nem, rájöttem, hogy a testtartáson lehet javítani, és szerettem volna úgy gyakorolni, hogy a kezeim nem csúsznak össze, így folytattam az otthoni gyakorlásomat.

A shalában való gyakorlásom második hónapja során a dolgok egyre nehezebbé váltak. Ugyanezt vettem észre az első utazásomnál is: az első hónap nagyon nyitottnak, könnyednek tűnt, míg a második és a harmadik hónapban a dolgok elkezdtek befeszülni, és a gyakorlás egyre nagyobb kihívást jelentett. Az összes többi testtartást is kicsit merevebbnek éreztem, az áramlást pedig kevésbé természetesnek. A gyakorlás összességében kicsit küzdelmessé vált, bár így is mindent ésszerűen tudtam csinálni.

Ekkortájt kezdtem észrevenni egy furcsa hatást is az otthoni karandavászana gyakorlásaim után. Miután befejeztem a 8 vagy 9 ismétlést, felálltam, és egy kis görcsöt éreztem az ülőcsontjaim alján, a combhajlítómnál, és elég erős volt. Csak néhány másodpercig tartott, majd egyszerűen csak előrehajoltam állásból és akkor elmúlt. Feltételeztem, hogy ez a combhajlító izom, és nagyon különösnek találtam. Azon tűnődtem, hogyan lehet az, hogy a karandavászana megterheli a combhajlítót, mivel a combhajlítóizom nyitott és erős, és a karandavászana hatása a combizomra meglehetősen elhanyagolható. Utólag visszagondolva, ez volt az első figyelmeztető jel, hogy valami rosszul sül el, és sokkal jobban kellett volna figyelnem rá!

A gyakorlásomban a küzdelem a második hónap következő néhány hetében tovább folytatódott. A karandavászana is egyre nehezebbé vált. Úgy tűnt, több erőfeszítést igényel a visszaemelés és hanyagabbul tudtam kivitelezni. A nap folyamán fáradtabbnak éreztem magam, és elkezdtem szunyókálni, amit az első hónapban sosem tettem.

A második hónap második felében volt egy nap, amikor Sharath majdnem mindenkinek új testtartást adott. Aznap különösen nehéz napom volt. A szokásosnál melegebb volt, és eléggé energiaszegénynek és merevnek éreztem magam. Amikor a karandavászanához értem, azon töprengtem, hogy képes leszek-e egyáltalán megcsinálni. Alig vártam, hogy a levezető teremben lehessek. Sikerült is megcsinálnom, és ahogy felemelkedtem pincsa majurászanába, hallottam, hogy Sharath azt mondja: „Megcsináltad?” Visszaugrottam a csaturangába, majd hallottam, ahogy azt mondja: „Megcsináltad a karandavászanát?”

Ránéztem, és azt mondtam: „Igen, igen.”

„Mutasd újra” – válaszolta. – Felsóhajtottam magamban. Annyira izzadt és kimerült voltam, hogy nem voltam benne biztos, hogy másodszor is meg tudom csinálni. Megpróbáltam. Ahogy sejtettem is, nem tudtam visszaemelni. Amikor felnéztem, Sharath már némán elment. Kinevettem magam, és arra gondoltam: „Most elhasználtam az esélyemet”…

Ez a nap után már egyáltalán nem tudtam visszaemelni a lótuszt karandavászanában. A testtartás kivitelezésére való képességem teljesen eltűnt. A shalában minden nap egyre rosszabbak lettek az emelési kísérleteim. Néhány napig csak részben tudtam visszaemelni. Aztán a lábaimat is alig tudtam levenni a karjaimról. Végül eljutottam arra a pontra, hogy tulajdonképpen nem is tudtam elkezdeni felemelni. Az agyam azt a parancsot adta, hogy emeljem fel, és az izmok egyszerűen nem reagáltak. A lábaim csak lecsúsztam a karjaimról, és tanácstalanul megráztam a fejem. Mentális és fizikai blokk hatalmasodott el rajtam. Bár soha nem néztem fel, hogy lássam, figyelnek-e, a közelemben gyakorlók azt mondták, hogy Sharath figyelmesen nézett, valahányszor megpróbáltam. Egy-két hét múlva egy nap odajött hozzám, hogy asszisztáljon dropback-nél, és csalódott pillantást vetett rám, ami mindent elmondott. Az egyetlen válaszom az volt, hogy keserűen nevettem és vállat vontam. Nem kellettek szavak.

A visszaemelés képességének elvesztése kellett volna hogy legyen a második figyelmeztető jel, hogy valami nincs rendben és talán túlzásba vittem a dolgokat az otthoni gyakorlással. Ez a jel sokkal egyértelműbb volt, mint az ülőcsontom alatti apró görcsök, mégis figyelmen kívül hagytam! Frusztrált lettem, és valóban elkezdtem több erőfeszítést fektetni az otthoni gyakorlásba, néha naponta több mint 10-szer próbálkoztam vele, pedig már otthon sem tudtam felemelni. Kezdett olyanná válni a helyzet, mintha egy döglött lovat vernék, mégis tovább vertem.

Elképzeltem, hogy most ez történik velem. A feltételezésem az volt, hogy a karandavászanában az emelés képességének elvesztése a mélypontot jelentette. Hát, tévedtem.

A második hónap utolsó hetében kezdtem nagyon instabilnak érezni magam a gyakorlás folyamán. Erős volt bennem az ellenállás és az elkerülés érzése, és mélyen az idegeimben éreztem – ezt csak remegő érzésként tudom leírni. Míg a belső fókuszom és a nyugalmam még ott volt, fizikai stabilitásom legmélyebb gyökerei már kezdtek meginogni. Azt tapasztaltam, hogy a gyakorlásom más elemei, amelyek számomra természetesek voltak, szintén szétcsúsznak. A bakászanába ugrás hanyagabb lett; egy vezetett első sorozaton alig tudtam hátraugrani és előreugrani az egyes ászanák között. Az egész gyakorlás nehézkes volt, és úgy tűnt, mintha körülbelül 15 évvel visszamennék időben ahhoz, amilyen az első éves gyakorlásom volt. Enyhén szólva megalázó érzés volt.

Végül megtörtént a mélypont: az egyik Mysore-gyakorlás során, a bakászana után megérkeztem bháradvádzsászanába, és hirtelen úgy éreztem, mintha villám sújtott volna át a bal lábamon. Valószínűleg ez volt az egyik legerősebb fájdalom, amit valaha is éreztem, és a lábam részben elzsibbadt. Gyakorlatilag sokkos állapotba kerültem.

Voltak már olyan tapasztalataim, amikor a gyakorlás során valami nagyon fájdalmasat érzek, majd óvatosan folytatva ugyanolyan gyorsan eltűnik a fájdalom, mint ahogyan jött. Ez most azonban sokkal erősebb volt, mint bármely fájdalom, amit valaha éreztem. Nagyon óvatosan bháradvadzsászanába helyeztem a testem, amit meg is tudtam tenni, de még mindig remegtem a sokktól. Amikor megpróbáltam visszaugrani, ez a villámcsapás-szerű fájdalom ismét beleütött a bal lábamba. Óvatosan átfordultam, és megcsináltam a bháradvadzsászanát másik oldalra. Megismételtem ezt az ardha matszjéndrászana esetében is, és nagyon világos volt, hogy ez a fájdalom nem fog feloldódni. El sem tudtam képzelni, hogy megpróbáljam az éka pada sírsászanát, ezért csak ültem egy percig, és nem tudtam, mit tegyek. A shala intenzitása kavargott körülöttem, és tisztán olyan érzésem volt, mintha hirtelen felébresztettek volna egy álomból.

Úgy döntöttem, hogy befejezem a gyakorlást. Odamentem az emelvényhez, és elmondtam Sharathnak, hogy valami történt a lábammal, és emiatt nem tudom folytatni a gyakorlást. Rám nézett, majd gyorsan bólintott, és azt mondta: „Oké, ne hajlíts hátra”. Bementem az öltözőbe azzal a szándékkal, hogy megcsináljam a teljes levezető sorozatot, de a fájdalom olyan erős volt, hogy még szarvangászanába, illetve sírsászanába sem tudtam felemelni a testem. Küzdöttem, hogy jóga mudrába helyezzem magam, majd lefeküdtem pihenni. Felállni és feltekerni a szőnyegemet, gyötrelmes volt, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e kisétálni a teremből. Szerencsére ez sikerült.

Aggódtam, de úgy gondoltam, hogy ez egy olyan valami lesz, amit néhány napos első sorozatos gyakorlással el tudok engedni. Még három nap volt hátra a hétből, és azokon a napokon egy nagyon fájdalmas első sorozatot sikerült megcsinálnom, bár bizonyos testhelyzetek egyáltalán nem voltak lehetségesek. Úgy éreztem, nem történt semmi javulás.

Nagyon furcsa fájdalom volt ez, és semmihez sem hasonlítható, amit korábban tapasztaltam. Nem volt fájdalmam sem a gerincemben, sem a hátamban, és maguk a gerincmozgások is korlátlannak tűntek. Bármi, ami ugyanolyan hasi és medencei erőt vagy hajlítást igényel, mint a karandavászana, sugárzó fájdalmat váltott ki a bal külső combomon keresztül egészen a lábfejemig. Bizonyos típusú előrehajlások, a lábak különböző elforgatásával, szintén ugyanezt a fájdalmat váltották ki. Más típusú előrehajlás rendben volt. A fájdalom a csípő forgásától és a szükséges erő mértékétől függött. Nagyon világos volt számomra, hogy ezt a túlzott otthoni karandavászana gyakorlásom okozta, mivel minden, a karandavászana mozdulatához hasonló testtartás okozott fájdalmat a legerősebben.

A hátrahajlítás volt az egyetlen mozdulat, amely nem okozott fájdalmat, és valójában nyitottabbnak éreztem magam benne, mint általában. Úgy döntöttem aztán, hogy visszatérek a második sorozat gyakorlásához. Némi izgatottsággal mentem a következő hétfőn a vezetett második sorozatra. Rendben ment egészen a hátrahajlításokig és a csavarásokig (bár még mindig eléggé fájdalmas volt a gyakorlás). Ahogy elérkeztünk az éka páda sírsászanához, úgy döntöttem, hogy abbahagyom, és befejezem a gyakorlást. Sharath nagyon is tisztában volt a helyzetemmel, és az emelvényről figyelt. Arra biztatott, hogy próbáljam meg az éka pádát. Meglepődve tapasztaltam, hogy meg tudom csinálni jobboldalon. A bal oldalnál azt mondta, hogy legalább próbáljam meg, amennyit csak tudok, ami nem volt túl sok. A következő néhány testhelyzetben a közelemben állt, és néhány módosítási javaslattal irányított, ügyelve arra, hogy a karandavászanát megpróbáljam.

Erősítő és jó érzés volt befejezni a gyakorlást, és azt tapasztaltam, hogy utána a lábam valamivel jobb lett. Úgy tűnt, hogy egy kicsit segített, hogy a lehetséges mértékig megpróbáltam nyújtani az ászanákban. Még mindig volt némi reményem, hogy a probléma előbb-utóbb magától megoldódik.

Amikor elkezdtük a héten a Mysore-gyakorlást, mélyen átadtam magam, és belemerültem. Az előző két hónapban elég nagy teljesítménycentrikusságot éreztem a karandavászana körül. Most, hogy a gyakorlásom parázsló romokban hevert, és tudtam, hogy egyáltalán nincs esély a karandavászanára, valamint hogy számos más testtartást is módosítanom kell vagy kihagyni, valójában megkönnyebbültem. Bár a gyakorlás nagyon fájdalmas és kényelmetlen volt, a körülményeknek való átadás érzése egyfajta ellazulást és elengedést eredményezett. Kidolgoztam egy új rutint, amely magában foglalta az éka páda, a dwi páda és a jóga nidrászana bal oldalának kihagyását. A tittibhászanát és a pincsa majurászanát csináltam. A karandavászanánál felemeltem és keresztbe tettem a lábam, de nem tudtam leengedni, mivel még a leengedő mozdulat is elkezdte kiváltani a fájdalmat.

Kihívás volt ebben az helyzetben lenni. Nagyon megalázó, de egyben hasznos volt átélni. Sharath is már máshogy állt hozzám. Kedvesebb lett és kevésbé gyakorolt nyomást ​​rám. Bár minden nap hatalmas küzdelem volt, óvatosan mozogtam, viseltem a sok mozdulat által kiváltott fájdalmat, azonban éreztem, hogy lassan, de biztosan a legtöbb mozdulat fokozatosan visszajön. Minden nap és minden héten egy kicsit nyitottabbnak éreztem magam, és kicsit jobban bele tudtam menni bizonyos pózokba, vagy egy kicsit jobban ki tudtam használni a belső erőmet anélkül, hogy a csavarás fájdalmat váltott volna ki. A gyakorlás most arról szólt, hogy megtaláljuk azt a finom vonalat, amely elegendő mozgást generál a kreatív gyógyulás serkentéséhez, és egyúttal nem súlyosbítja a tüneteket.

A Mysore-ban töltött harmadik hónapom egy nehéz időszak volt: lassú felépülés a saját túlzott ambícióim okozta sérülésből. Mivel a gyakorlásnál szerzett sérülésemmel, illetőleg a személyes élethelyzetemmel is küszködtem, alig vártam az utazás végét. Vágytam arra, hogy visszatérjek az otthonomba, Bali párás és csendes rizsföldjeire, ahol egyedül, a sötétben gyakorolhatok, mielőtt elkezdem a tanítást; csak a tücskök és a békák hangjai kísérnek, miközben „átbukdácsolok” a gyakorláson, és továbbra is megélhetem saját fájdalmaimat. Teljesen elengedtem minden ambíciómat, hogy „továbblépjek” a karandavászanán, és készen álltam az utazás végére.

Néhány hét alatt már olyan mértékben gyógyultam, hogy újra lehetségessé vált karandavászanában leengednem a lótuszom. A visszaemelés - úgy tűnt - még mindig fényévnyi távolságra van. Az utolsó előtti vezetett második sorozaton a szokásos módon megkíséreltem a karandavászanát, majd feltekertem a szőnyegemet, hogy az öltözőbe menjek a levezető ászanákra. Amikor elindultam, Sharath felém fordult, és azt mondta: „Mutasd meg”. Halkan, fájdalmasan felnevettem. Aztán visszafordult ahhoz, akinek segített. Csak álltam egy percig, mert azt szerettem volna mondani neki, hogy „nem”.

Hogy mi volt a lényeg? A Karandavászana sokáig nem akart újra visszajönni. Sharath továbbra is valaki másra összpontosított, ezért aztán felsóhajtottam, kitekertem a jógaszőnyegemet, és tettem egy második kísérletet. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban fel tudtam emelni félútig. Mély összpontosítást és erőt éreztem, amit az utazás eleje óta egyáltalán nem. Egy rövid pillanatra minden újra összeállt bennem. Sharath nem szólt semmit, majd elmentem az öltözőbe, hogy megcsináljam a levezető sorozatot.

Másnap a Mysore-gyakorláson már készültem a hátrahajításra a karandavászana próbálkozásom után. Sharath ismét azt kérte tőlem, hogy ismételjem meg. Megint kudarcot vallottam, és megpróbált néhány hasznos utasítást adni, amelyekről már tudtam, de amelyeket a testem egyszerűen nem tudott végrehajtani jelenlegi állapotában. Még mindig nem volt reményem, hogy hamarosan újra sikerüljön. Arra számítottam, hogy kell még legalább néhány hónap.

Ezután gyakorlásonként kétszer próbálkoztam a karandavászanával, mivel úgy tűnt, Sharath most ezt szerette volna tőlem. Éreztem, hogy túl akar vinni ezen az ászanán, de nem tudta volna megindokolni, amíg nem tudok visszajönni belőle. Ennek ellenére, én türelmesen kivártam volna az újabb utazásig!

A következő vezetett második sorozaton, ami az utolsó volt a szezonban, ismét megkért Sharath, hogy „mutassam meg”, miután elindultam az öltöző felé. Ugyanaz történt, mint az előző heti órán; részben fel tudtam emelni, és éreztem azt a csillogást, mint régen, de teljesen nem sikerült.

Másnap ismét sikerült a karandavászana! Annak ellenére, hogy a testemnek még hosszú utat kell megtennie, hogy teljesen meggyógyuljon, ez egy váratlan és találó módja volt az utazás befejezésének!

Két hete itthon vagyok már Balin, és még mindig gyógyulófélben. Sikerült a bal lábamat a fejem mögé tenni, és a sérülés óta először a szupta kurmászanát felvenni. Ennek ellenére sok fájdalmat kell átvészelnem, és úgy gondolom, hogy még 2–4 hónap kell, mire teljesen fájdalommentes leszek. Érdekes módon a karandavászana kivitelezése visszatért a meglehetősen „sima” érzéshez, és jelenleg a gyakorlásom egyik legkevésbé megerőltető része.

Ez a mysore-i utazás nagyon fontos volt. Úgy gondolom, hogy sok szempontból átalakult, újrakalibrálódott a Sharath-hoz fűződő kapcsolatom. Azt hiszem, mindketten sokat tanultunk arról, hogyan bánjunk egymással, és ennek köszönhetően a következő utazásom sokkal jobb lesz.

Az az érdekes, hogy még mindig felmerül bennem, hogy miért döntöttem úgy, hogy figyelmen kívül hagyom a gyakorlással kapcsolatos saját tapasztalataimat. Miért engedtem az ambíciómnak, a túlzott gyakorlásnak a teljesítmény érdekében?

Soha nem csináltam volna ezt sehol máshol, akár otthon, akár egy másik shalában gyakoroltam volna. Lehet, hogy Mysore környezete kihozott belőlem valami egészségtelen belső hajlamot, amit még nem sikerült teljesen feszámolni? És itt volt az ideje, hogy újra szembenézzek ezzel?

Tudom ezt, és tudtam akkor is, úgyhogy vállalok minden felelősséget a tetteimért. Minden bizonnyal tanulok a hibámból, és ez jó szolgálatot tesz majd a jövőbeni mysore-i utazásaim során, hogy még inkább haladóbb szintű gyakorlóvá válhassak.

Bár én nem a tökéletes karandavászanát próbáltam kivitelezni, hogy majd posztolhassam a Facebookra, a YouTube-ra vagy egy magazin címlapjára, a tény az, hogy legalább részben - a téves képzeteim által vezérelve - mégis a tökéletes karandavászana megvalósítására törekedtem. Ez vezetett a túlzott (otthoni) gyakorláshoz, aminek köszönhetően megsérültem.

A legérdekesebb az, hogy mindezt elméletben nagyon jól tudtam e tapasztalás előtt is. Annak ellenére, hogy számos gyakorlótársat és diákot láttam hasonló módon megsérülni, úgy tűnik, a saját testemen keresztül kellett megtapasztalnom ezt az egészet, hogy teljesen megértsem az igazságot!

Az írás szerzője: Iain Grysak
Az írás eredeti címe: You Stop There, Part II – Reflections on my second trip in Mysore with Sharath Jois
Fordította és szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa