Jóllét a határainkon – avagy mit tanulhatunk a Mysore-stílusú astanga jóga napi szintű gyakorlásával? – Andy Davis tollából

Az alábbi cikk annak a tanulmánynak az átirata, amelyről Andy Davis, a Tennessee állambeli Nashville-ben lévő Belmont Egyetem filozófiai docense tartott előadást a 25. országos Ázsiai Tanulmányok Fejlesztési Program konferenciáján: „Jóllét a gondolkodás és gyakorlat ázsiai hagyományaiban” címmel.

A cikk részben egy interjún alapul, amelyet Andy készített velem 2018 novemberében, amikor részt vett a Mysore-óráimon és a pránájáma kurzusomon. – Iain Grysak

A határok bemutatása

A „jóllét” szó gyakran nyugalmat, illetve kényelmet, a kellemesség és az elégedettség érzését sugallja. Mai előadásomban azonban azt szeretném megvizsgálni, hogy a jóllétre való törekvés hogyan jár együtt látszólagos ellentettjével, a kényelmetlenséggel és a küzdelmekkel, mivel a jóllét a jelenlegi képességeink határán általában intenzív munkát igényel. Célom, hogy megfogalmazzam, hogyan kapcsolódik a jóllét a tanuláshoz, és hogy minél többet tanulunk, az bizonyos mértékű kényelmetlenséggel és kihívással jár együtt. Ebből a célból megvizsgálom az astanga jóga hagyományaiból a „Mysore-stílusú” tanítást és gyakorlást, hogy meglássam, hogyan támogatja ezt a diszkomfortérzettel járó folyamatot, munkát. Ezután a Mysore-teremből adaptálok néhány példát az egyetemi tanterembe, a kihívások és a felmerülő kételyek megvitatásához kapcsolódóan.

A cikk általános ötletét jógatanárom, Iain Grysak néhány megjegyzése ihlette. ¹ Egy interjúban, amelyet a Mysore-stílusú astanga jóga tanításával kapcsolatban készítettem vele, megjegyezte, hogy véleménye szerint a tanár elsődleges feladata egy „energetikai tartály” létrehozása, amelynek keretében a diákok a gyakorlás során „megtapasztalhatják a határaikat”. ² Ez ellentétben áll azzal az uralkodó elvárással, hogy a tanár feladata az, hogy fizikailag igazítsa, beállítsa a diákok mozdulatait, ászanáit. ³ Grysak tágabb képet ad a tanulási folyamatról és a tanulási környezetről, és azt sugallja, hogy a fizikailag történő igazítás csak egy a sok lehetőség közül, amely által a diákok megtapasztalhatják a határaikat.

Mit jelent az, hogy az ember a határainak szélére kerül? A „határ” kifejezés a jógás körökben a gyakorló fizikai képességeinek határára utal. Amikor csinálom a hátrahajlítást, feljövök hídba, és nagyjából addig tolom felfelé a csípőm, amennyire csak tudom, anélkül hogy túl sok fájdalmat okoznék magamnak, – ekkor a határaimon dolgozom. Ez elég egyszerűnek tűnik. Azonban ugyanazt a testtartást, amely engem a határaimra visz, egy másik gyakorló nagyon könnyen megvalósíthatja. Neki szüksége lesz egy mélyebb hátrahajlításra - mint például a kapótászana -, hogy megtapasztalja a határait.

A diák jó okkal keresi fel a jógatanárt, hogy segítsen megválaszolni ezt a kérdést – vagyis olyas valakihez fordul, aki nagyobb tapasztalattal rendelkezik, és ezért jártas abban a munkában, miként tudjuk elérni a testi képességeink határait. A jógatanár azonban nem „lakhat” a diák testében. A jógatanár csak kívülről látja, külsőleg tudja megtapasztalni a tanuló testének korlátait. Valamit belülről, sajátunkként érezni, értelemszerűen más. Még akkor is, ha a tanár képes felismerni a korlátozás általános természetét, és sejti is, hogy mi lehet a probléma megoldása, ő nem tudja elvégezni a munkát a diák helyett. Az ászanában való igazítás (külső nyomással vagy megtámasztással) lényeges különbségekkel jár ahhoz képest, mintha az ászanát magunktól vennénk fel, és tartanánk. Ez a kellemetlen igazság alapozza meg Grysak aggodalmát az olyan tanítási stílusokkal kapcsolatban, amelyek erőteljes igazításokra épülnek, és megmagyarázza, hogy a fizikai igazítások miért nem tökéletes eszközök a diákok határainak megtalálásához és az ezen való munkához. Amint a tanulóban kialakul némi testi tudatosság, jobban érzékeli személyes határainak körvonalait.

Ha ez így van, mi haszna van egyáltalán egy tanárnak? Itt jön be Grysak meglátásainak többi része.

A diák úgy éli meg a gyakorlását, az ászanákkal való munkáját, hogy azt nem egyedül ő „hozza létre”, de nem is egyedül a tanárának köszönhetően. Vagyis a végeredmény a diáké, de a tanulási környezetet és az azt alkotó, támogató tényezőket és kapcsolatokat a tanár hozta létre és tette lehetővé.

Az „energetikai tartály” számos finom tényező (elem) kombinációjával jön létre. Ebbe beleérthetünk mindent, a falak színétől és a guruk vagy istenségek képeinek meglététől vagy hiányától kezdve a tanár hangszínéig, gesztusaiig és öltözékéig. Később megnézzük, hogyan lehet ezt összehasonlítani egy egyetemi tanteremmel. Az energetikai tartály létrehozásának fogalma különösen azoknál a tanároknál valósul meg, akik inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy megfigyelőként és ne beszélőként legyenek jelen az órán, akik a munkájukat nem információhalmazok átadásának tekintik, hanem inkább a tanulók saját egyéni munkáját támogatják a határaik megtapasztalásában.

Mert a határ, még az ászanagyakorlásban is, nem csak azt foglalja magában, hogy a test képes-e felvenni egy bizonyos ászanát. Ez egyben a határa a gyakorló önfelfogásának, egójának, az elképzelésének arról, hogy ki ő és mit tehet. Lehet, hogy ma elhiszem, hogy hátrahajlításban tovább tudok lépni, jogos bizonyossággal teljesen meg vagyok győződve arról, hogy kiegyenesíthetem a lábaimat és a karjaimat, és a kezeimmel közelebb mehetek a talpaimhoz, de aztán már nem tudom megvalósítani. A kényelmetlenség és a kimerültség határával találkozom. Hogyan kezeljem ezt? Elkeseredem, de azért tovább kényszerítsem a testemet? Vagy azonnal meghátráljak mindenféle tapasztalás nélkül, megelégedve azzal, hogy kevesebbet tegyek, mint amennyiről tudom, hogy lehetséges lenne nekem? Vagy próbáljam keresni, hol is vannak a határaim, igyekezzem megtapasztalni, teret keresve körülötte? A jógagyakorlás jellege abban mutatkozik meg, ahogyan a test és az önfelfogás közötti kölcsönhatásról beszélünk. Legyen szó akár vitáról, akár baráti párbeszédről, a jógagyakorlás az érzés és a képzelet, a test és a testünkről alkotott gondolataink állandó találkozása.

Az érzékelés és a képzelet

Az érzet és a képzelet találkozásának megvitatása nem csak a hajlított testtartások felvételéhez elengedhetetlen, hanem a legalapvetőbb állati képességeinkhez is. Amikor egy állat érzékel valamit (szemével, fülével, bőrével stb.), az érzet kapcsolatba kerül a képzeletben rejlő érzetek képeivel, vagyis a közeli és távoli múlt érzeteivel.⁴ Vegyük például azt, amikor valami nehéznek tűnik. Itt ennek a tárgynak vagy hasonló tárgyaknak a múltbeli tapintási érzeteit kombináljuk a jelenlegi vizuális érzetekkel. Ily módon egy olyan tulajdonság, amely valójában hiányzik az érzetből (nehéz), nem az érzékelés, hanem a képzelet munkája révén válik jelenvalóvá az érzékelés pillanatában. A képzelet számtalan módon kiegészíti a mindig részleges víziónkat. A képzelet munkájának nagy része tudattalan, és zökkenőmentesen integrálódik az érzékszervek munkájába.

A képzelőerő, azáltal hogy pótolja az egyébként hiányzó élményelemeket, segíti az állatok tájékozódását és mozgását az egyik helyről a másikra, keresve azt, ami a legjobbnak tűnik.⁵ A képzelet az érzékszervi képek megőrzésével és újbóli bemutatásával intuitív megértést ad az állatnak, önmaga és a körülötte lévő világ folytonos változásáról. A mozgás megköveteli, hogy egy cselekvést a képzeletben egyben őrizzünk meg, még akkor is, ha a test csak lépésről lépésre hajtja végre azt. Az állatnak minden lépésénél el kell hinnie, hogy bár még nem érte el célját, a cél előtte áll. Jóllétünk attól függ, hogy mennyire tudunk eligazodni ezekben a napi találkozásokban a képzelet és az érzés, az emlékezet és a jelen között, egyetlen mozgás különböző részei között, az elképzelés és a között, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kivé válunk.

A képzeletet néha félreértik mint fiktív elképzelések vagy illúziók forrását, amelyeket mindig le kell cserélni. Egyes jógateoretikusok a klasszikus indiai forrásokra támaszkodva úgy írják le a jógagyakorlást, mintha az maga mögött hagyná a valódi emberi élet normális körülményeit, mintha megszabadítana minket minden elképzelt önérzettől, egótól (ahamkára) és minden korábbi szokástól (szamszkára).⁶ Ha úgy fogjuk fel, hogy az ember egy különleges fajta szellemi lény, akinek véletlenszerű állati teste van, akkor ennek talán van értelme. Ha azonban elismerjük, hogy az emberek alapvetően állatok (állati lények), akkor az emlékezetet, a képzeletet, a vágyat és a szokást nem lehet elvetni vagy figyelmen kívül hagyni. Őket képezni kell. Ez azt jelzi számomra, hogy a meditatív elmélyülés valószínűleg nem egy hirtelen villámcsapás, amikor az anyagi rétegek háttérbe szorulnak, hanem inkább az érzés és a képzelet közötti kapcsolat éveken át tartó újramintázódásának eredménye, hogy jobban a dolgok mélyére lássunk.

Az érzet és a képzelet többnyire jól integrálható. Amíg úgy tűnik, hogy a világban való eligazodás zökkenőmentesen megy, megmaradt képeinknek nincs okuk arra, hogy átstrukturálódjanak a beérkező érzethez képest. Mégis, ha változásra törekszünk az életünkben, akkor a gyökerektől fogva változnunk kell, és másképp kell kezdenünk érzékelni a világot, hogy másra vágyjunk.⁷ Ez nehezen kivitelezhetőnek tűnik, mert pl. az azon való gondolkodás sem változtatja meg az egészségtelen ételek kellemes ízét vagy más félrevezető érzéseket és a körülöttük lévő emlékeket. Ha azonban egy „határra”, egyfajta érzékelési válságba kerülünk, többé nem hagyatkozunk a megmaradt képekre és új érzéseket kezdünk elsajátítani, hogy azok a képzelet repertoárjának részévé váljanak. Ez az egyik oka annak, hogy ismeretlen környezetben könnyebb megváltoztatni a szokásokat. A határaink tágításával új viszonyt vázolunk fel az érzetek és az őket kísérő képek között, és kiegészítjük azokat. Nem ritka, hogy a diákok a gyakorlásuk elmélyülésével hirtelen megváltoztatják az étrendjüket, alvásukat, higiéniai vagy más szokásaikat, - anélkül hogy eziránt bármiféle erőfeszítést tennének vagy „akaraterőt” gyakorolnának -, pusztán a határaik megtapasztalásával fellépő fokozott figyelem következtében.

A jelenlegi képességeink határainak megtalálása és az ezen való munkálkodás tehát nemcsak az adrenalinfüggőknek, hanem mindannyiunknak szól. Ezenkívül a határaink megtapasztalásának, tágításának képessége a jóllét leleplező definíciója. Az egészséges élethez az embernek készen kell állnia arra, hogy reagáljon a környezetre, készen kell állnia arra, hogy kövesse vagy elkerülje azt, amit a legjobb követni vagy elkerülni. Ha nem törődünk a beérkező (minket érő) érzetek friss aspektusaival, ha nem fogadjuk el azt, ami váratlan vagy éppen ellentétes a várttal, akkor a tapasztalás rutinszerűvé, tompává és nehézkessé válik. Ha csak a képzelettel és az emlékekkel dolgozunk, akkor a test gondolata fantáziává válik, elvont lesz és elválik a megélt tapasztalattól. Az ember azt képzelheti, hogy még mindig úgy tud futni vagy ugrálni, mint tíz évvel ezelőtt, még akkor is, ha jelenleg nehezen tud felkelni egy asztal melletti székből. Vagy azt képzelheti, hogy képtelen fájdalom nélkül felállni a székből, miközben a gyakorlás által a teste sokkal többre képes.

Napi szintű meditatív típusú mozgás nélkül az ember saját testének elavult képzetével él. És ehhez hasonlóan: figyelmes, következetes tanulás és érdeklődés nélkül az ember saját „én”-jének elavult képzetével dolgozik. A Mysore-jógaoktatási stílus erőteljes, de fenntartható módon támogatja, hogy a határaink elérésén munkálkodjunk. Ha átgondoljuk azokat a jellemzőket, amelyek ezt a tanulási környezetet hatékonnyá teszik, párhuzamos javaslatokat tudunk nyújtani más tanulási környezetekhez.

A Mysore-stílusú astanga jóga

Mysore-stílusú astanga jóga Srí K. Pattabhi Jois által közvetített jógagyakorlás hagyományának leírására használt elnevezés.⁸ Azért nevezték el így, mert az indiai Karnatakában, Mysore városában (ma Mysuru) fejlesztették ki. Az astanga jógának van néhány jellegzetes tulajdonsága, amelyeket érdemes előre megjegyezni. Először is, az astanga gyakorlás testhelyzetek (ászanák) meghatározott sorozata, amelyeket minden alkalommal ugyanabban a sorrendben hajtanak végre. Másodszor, a testtartásokat légzéssel összehangolt mozdulatok vagyis vinyászák kapcsolják össze. Harmadszor, a diáknak a gyakorlás során fokozottan figyelnie kell a helyes mély légzésre, a belső energiazárak (bandhák) tartására és a tekintet (dristi) fókuszálására. Végül, az astangát minden nap gyakorolni kell, kivéve szombaton, telihold és újhold idején. Összességében ezek az irányelvek segítenek abban, hogy a Mysore-stílusú astanga jóga egy igényes, meditatív jellegű ászanagyakorlás legyen.

A Mysore-stílusú jógaórák egészen mások, mint a többi jógaóra. A Mysore-stílusú órán minden diák önállóan gyakorol a saját légzésének ütemében és készségének szintjén, a tanár felügyelete mellett. Egy tanuló gyakorolhatja az első sorozatot, egy másik az első sorozatnak csak a felét, egy további diák pedig a második sorozatot, mindezt egymás mellett. A különböző sorozatok (első, második, haladó) rögzítettek, az ászanák meghatározott sorrendben követik egymást, és amikor a diák megfelelően elsajátította az adott ászanát, akkor kaphatja meg a következőt a tanárától. Az egyéni gyakorlás időtartama eltérő, általában egy-két óráig tart.

Mialatt a diákok Mysore-stílusban gyakorolnak, a tanár körbejár a teremben és figyeli őket, hátha szükség lesz rövid szóbeli instrukciókra a testtartások helyes felvételével kapcsolatban, vagy fizikailag történő igazításokra. Amint azt korábban megjegyeztük, Iain Grysak azt javasolja, hogy a fizikai igazítás legyen minimális. Azt írta, hogy egy valóban képzett tanár „megadja a minimálisan szükséges iránymutatást a diákoknak, hogy megértsék, miben kell fejlődniük, majd rájuk hagyja, hogy maguk tapasztalják ki, ezt hogyan érhetik el”. Grysak arra a következtetésre jut, hogy „ez a megközelítés biztosítja a legerősebb, legstabilabb, legintegráltabb eredményt a diákoknál, és hosszú távon nagyobb erőt, magabiztosságot ad”⁹. Ez a pedagógia a Mysore-stílusban rejlő önállóságra épít és felerősíti azt. Ezt a modellt követve a tanár csak akkor ad igazítást, ha egy bizonyos ászanát nehéz segítség nélkül végrehajtani (mint például dropback-nél állásból lemenni hídba).

A Mysore-jógaoktatási stílus fő sajátossága, hogy egyfelől egy szilárd, tradíciókon alapuló módszer, másfelől a szabadság jellemzi. Mivel a ászanák sorrendje rögzített, a tanuló amikor megérkezik az órára, elkezdheti a gyakorlást anélkül, hogy a tanár megmondaná neki, mit tegyen. A nem Mysore-stílusú jógaórákon az ászanasorrendet az oktató találja ki, és azt a tanuló nem ismeri előre, így a diák a tanártól függ a sorrendiség tekintetében. Ily módon a Mysore-módszer mintegy átengedi a tanár hatáskörének egy részét maguknak a fix ászanasorozatoknak. A tanuló nem azért gyakorol, hogy kövesse a tanári utasításokat, és nem is azért, hogy megfeleljen a tanár esetleges „elvárásának”, hanem azért, hogy elmélyítse a saját gyakorlását a számára kijelölt sorozatban, néha tanári segítséggel, de gyakran inkább anélkül.

Túllépni a határainkon

A Mysore-módszer számos különböző pozitívumot kínál annak a diáknak, aki a saját határait szeretné megtapasztalni és ezen dolgozni.

Ugyanannak a sorozatnak a mindennapi gyakorlása jelentős előnyökkel jár. Az emberi test születésétől kezdve a tőle megkövetelt ismétlődő mozgások által formálódik és alakul. Attól kezdve, ahogy az állás és a sétálás struktúrát adnak a kisgyermek fejlődő gerincének, a mobiltelefon fölé görnyedve egy felnőttnek a vállai és feje előre dőlnek, a mosolygás vagy a homlokráncolás hatására ráncok képződnek az arcunkon; azaz az ismételt mozdulatok határozzák meg a formáinkat. És az ismétlés, miután formálódott a test, valószínűleg a legjobb módja annak, hogy újraformáljuk. Gondolj bele, hány hátrahajlítás kell ahhoz, hogy ellensúlyozzuk a filozófiai könyvek felett görnyedve eltöltött húsz (vagy még több) év hatásait!

Továbbá az ismételt mozgás olyan állandóságot ad, amelyhez képest a tanuló mérheti az eltéréseket és a változásokat. Azáltal, hogy a diák napról napra odafigyel az érzeteire a gyakorlásban, megtanulja, hogyan lehet felismerni, megérezni magában az egészen „finom” különbségeket. Ha a gyakorlás minden alkalommal más lenne, sokkal nehezebb lenne azonosítani az érzések mintáit vagy változásait. Az ismételt sorozat hatékonyan elősegíti a test megfigyelő képességét. Széleskörű lehetőséget ad arra, hogy a gyakorló az önmegfigyelésben jártassá váljon, ami az önbelátás szükséges előfeltétele.

A Mysore-módszer másik előnye a konkrétságából, illetve abból fakad, hogy az instrukciók sem tartalmaznak absztrakt fogalmi meghatározásokat. A Mysore-teremben a szóbeli utasítások minimálisak, és inkább jelentős, fontos cselekvésekre irányulnak. Kevés az instrukció arra vonatkozóan, hogyan lehet „tökéletességet” elérni egy testtartásban, és nem jellemző, hogy külső, pl. szimmetria vagy geometria mércét alkalmaznak az ászanák vonatkozásában. Az ilyen külső mércék egy általánosan irányadó, képzeletbeli ideált kényszerítenek a test alakjára. Ha egy jógagyakorló egy fanatikus tanár utasításait követi, elérhet egy konkrét célt. De ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a gyakorlás során elveszíti érzékenységét, túlfeszíti a testének szöveteit, ezáltal sérüléseket okozva magának. Könnyű egy képzeletbeli ideál felé haladni a tanár útmutatása alapján, figyelmen kívül hagyva a saját testünk jelzéseit. Senki más nem érezheti a gyakorló testének érzeteit, így senki más nem tudja hatékonyan meghatározni, hol található meg a feszültség és az ellazulás megfelelő egyensúlya. Minél inkább előnyben részesítjük valaki más útmutatását, annál nehezebb lesz követni saját érzéseinket, és annál inkább alkalmasak leszünk arra, hogy sérülést, fájdalmat okozzunk magunknak.¹⁰

Az astanga tanítása magában foglalja a légzés tanítását. A vinyásza rendszert úgy tervezték, hogy párosuljon a belégzéssel és a kilégzéssel. Belégzéskor a gyakorló felvesz egy testhelyzetet (általában gerincnyújtással), kilégzéskor pedig a következő testhelyzetet (általában gerinchajlítással). A Mysore-teremben a diák önállóan gyakorol a légzése ritmusára, a saját tempójában. Amikor egy kitartott pózhoz ér, amelyet általában öt lélegzetvételig tartanak, már kapcsolatot teremtett a testének mozgása és a légzésének mozgása között. Ez azt jelenti, hogy még a kívülről mozdulatlannak tűnő ászana is a légzéssel tovább fog mélyülni, finomabb szinten.¹¹ A belégzés a megnyújtás, a kiterjedés vagy az elengedés, míg a kilégzés a stabilizálódás, visszahúzódás vagy elmélyülés érzését kísérheti. A légzés ciklusa apránként alakítja a testtartást, új teret találva a testben. A légzés az, amely a gyakorló határait elkezdi tágítani és mintegy új területet keres az egyes testtartásoknál. A légzés egy mély, ösztönös önmozgás, olyannyira, hogy hidat képez tudatos cselekedeteink és tudattalan biológiai folyamataink között. Azaz irányítjuk is és nem is a légzésünket, ugyanúgy, ahogyan az életünket is alakítjuk, illetve alakul. Az astanga gyakorlásban a lélegzet az „úttörővé”, a határok felfedezőjévé válik, míg a tényleges fizikai test – és a gyakorló – követi őt.

A légzés jelentősen összefügg az idegrendszer működésével. A légzéssel szorosan összhangban végzett munka (gyakorlás) az idegrendszer erőteljes tudatosítását, valamint a működése során fellépő izgalmi és relaxációs állapotokat eredményezi. A lélegzet így kapcsolatot teremt a test elképzelt és tényleges érzései között. A gyakorló testről alkotott elképzelését a szokásos túl- és alulstimuláció torzítja. A túlzottan izgatott idegrendszer valószínűleg alulreagál az érzékszervi ingerekre, a letargikus idegrendszer pedig valószínűleg túlreagál. Ha a gyakorló a légzés segítségével ki tudja egyenlíteni az idegrendszer stimulációját, akkor egy olyan új hozzáállással tapasztalhatja meg a jelen pillanatban felmerülő érzéseket, amely már nem vonzza a szorongásos vagy depresszív reakciók felé.

Nehéz feladat finoman, erőkifejtés nélkül lélegezni, miközben megerőltető mozdulatokat végzünk a testünkkel. De tanulható. A test fokozza a szív- és érrendszeri állóképességet, és a gyakorló megtanulja, hogy ne essen pánikba és ne kapkodja a levegőt akkor sem, ha egy póz kényelmetlennek vagy lehetetlennek tűnik. Azáltal, hogy a diák megtanul lassan, mélyen és finoman lélegezni egy kihívást jelentő sorozat gyakorlásakor, egyúttal megtanulja fenntartani az elme nyugodt és koncentrált jelenlétét. Ez viszont lehetővé teszi a test érzéseinek egyértelmű értékelését, amelyet sem a félelem, sem a túlzott törekvés (ambíció) nem befolyásol. Ily módon a légzésre való figyelem segít átlátni az összes zavaró tényezőn - a zűrzavaros érzelmeken és társadalmi elvárásokon -, hogy a diák a legjobban tudja, mikor és hol kell megállni.

A Mysore-módszer másik előnye az „egy az egyben” tanár-diák interakcióban rejlik. A tipikus jógaórákon minden diák ugyanabban az időben és módon kap utasításokat, annak ellenére, hogy minden diáknak pl. más a testtípusa. A Mysore-teremben az összes tanár-diák interakció egy az egyben történik. Ez azt jelenti, hogy a tanár konkrét instrukciót adhat egy adott testre vonatkozóan egy adott pillanatban, azonnali relevanciával és alkalmazhatósággal. Gyakorlatilag nincs benne elmélet. A tanár igazítása vagy utasítása inkább emlékeztetőül szolgál, mint az ismeretek átadásaként. Amikor a tanár gyengéden megérinti a testet (egy testrészt) vagy egyszerű igazítást ad, a diák ezáltal jelzést kap arra, hogy észrevegye, hogy a figyelme elkalandozott és elfelejtette megfelelően tartani magát az ászanában. A szétszórt figyelem hanyag testtartást eredményez. Ez gyakran egyértelmű emlékeztető arra, hogy a testről alkotott elképzelés és a test érzete eltér egymástól. Továbbá azt is jelzi, hogy a gyakorláson kívül is hanyagul tartjuk magunkat. Azonban ha erre napról napra, ismételten odafigyelünk, fokozatosan növelni fogja majd a fókuszunkat.

Amikor a fókusz jelen van, az érzet és a képzelet együtt dolgozik a keletkező élményen. A koncentrált gyakorló az érzékelés minden mozzanatát nem egy elvont (képzelt, élettelen) mércéhez viszonyítja, hanem a tevékenység vagy mozgás egyetlen „ívének” egészéhez (az adott pillanatban észleltekhez).

Itt minden döntésnek jelentős következményei vannak, amelyeket a gyakorló közvetlenül a gyakorlása közben vagy röviddel azután megfigyelhet magában. A határain lévő gyakorló követni tudja a felmerülő érzeteket, amelyek az önmegértés fejlődése felé viszik.

Idővel a gyakorló észreveheti, hogy a figyelem folyamatosan menekül a test bizonyos területeiről vagy mozdulatai elől. Az ismételt testtartások és igazítások révén a gyakorló elkezdi követni sötét zónáit és vakfoltjait, mindazokat a helyeket önmagában, amelyeket rendszerint inkább elkerülne. A gyakorlás során felfedezheti szokásainak térképét, ezekben a szokásokban pedig választásainak és értékeinek térképét. Ezek nem azok az értékek, amelyeket megfogalmazunk magunknak és másoknak, nem azok a történetek, amelyeket elmondunk magunkról, hanem azok az értékek, amelyeket napi szinten érvényesítünk. Mondhatom magamnak, hogy nem vagyok stresszes, kedves és könyörületes vagyok magammal és másokkal szemben, vagy hogy nem rejtegetek mély és kimondatlan haragot és félelmet; de a testem más történetet mesél el!

Kényelmetlenség és jóllét

A napi szintű Mysore-stílusú astanga jóga intenzív gyakorlás, és következetes, rendszerszintű követelményeket támaszt a fizikai testtel szemben.

Gyakran természetesnek tűnik, hogy a jóga gyakorlásának lényege, hogy jól érezzük magunkat. A jógát - népszerûsítve -, harmonizáló és nyugtató gyakorlatként mutatják be.

Ha ez fájdalom, harag, feszültség, kétség, büszkeség, szégyen, erő, stabilitás, lágyság, harmónia, szorongás, depresszió vagy nyugtalanság megtapasztalásában nyilvánul meg, láthatjuk, hogy az ászanagyakorlás egy erőteljes módja annak, hogy a gyakorló érzékennyé váljon a test és a lélek mélységes megrázkódtatásaira. Ez szükségszerűen nehéz út. Senkinek sem könnyű. A jógagyakorlás által feltárt dolgok gyakran frusztrációval, kétségbeeséssel, félelemmel vagy egyszerűen zavartsággal járnak együtt.

Ha ez transzformáló gyakorlattá válik, az azt jelenti, hogy az egyén múltbeli énjének elvesztésével jár. Önmagunknak meghalni, még ha ez az újjászületést is előzi meg, soha nem kellemes, soha nem könnyű. Mindazonáltal célszerű inkább megismerni önmagunkat, minthogy figyelmen kívül hagyjuk, „vakok” maradjunk a pszicho-fizikai szokásainkkal szemben.

Nehéz olyan megbízható napi mércét találni az igazi tapasztalásnak, mint az astanga jóga gyakorlás, amely egyszerre következetes és következetesen sokrétű az igényeit illetően. Egy ilyen gyakorlás megtisztító ereje nélkül valószínűleg olyannak érezzük testünket-lelkünket ahogy a változó hangulatok és ötletek vagy elképzelések befolyásolják, amelyeknek nincs megtestesült valóságuk. Az emberi lények furcsa módon viselkednek. Azt fogjuk állítani, hogy minden rendben van, mígnem egy napon ki nem tör a düh belőlünk, akár egy vulkán. Vagy azt állítjuk, hogy szeretjük a partnerünket, míg egy nap rájövünk, hogy évtizedek óta nem osztjuk meg vele a valódi énünket. Megteszünk dolgokat, mert azok társadalmilag elvártak, ahelyett hogy elismernénk, hogy a velejéig zavarnak bennünket. Inkább azt választjuk, ami ismerős, és nem azt, ami a saját boldogságunkhoz vezethet. Valamely olyan gyakorlat nélkül, amely - önirányító vagy önreflexiós tevékenységként - megtanítja a gyakorlót eligazodni teljesítőképessége határain, tehetetlenné válunk ismeretlen énünkkel szemben. Felkészületlenek maradunk az érzéseinkre, és nem leszünk képesek megfelelően reagálni rájuk.

Nehéz felmérni a jógagyakorlás értékét a személyes változás és jóllét szempontjából, mert nagyon sok múlik azon, hogy mit kezd a diák azzal, amit a gyakorlás során felfedez magában. De minél inkább az önállóság lesz jellemző a diák gyakorlására, annál valószínűbb, hogy az önreflexió készségét elsajátítja.

Ez azonban soha nem egyedül végzett munka. A Mysore-teremben a diák a gyakorlást egyfelől saját maga irányítja, másfelől egy tanár is jelen van, így a gyakorlóterem nemcsak a belső megérzések, tapasztalások számára kiváló terep, hanem emlékeztet is arra, hogy szorgalmasan, kitartóan gyakoroljunk. Amikor a tanárok beszélnek a jógaórán, a diákok számára nehezebbé válhat a befelé figyelés, hogy mélyebbre merüljenek önmagukban. A beszéd meghallása révén elszakadhatnak belső tapasztalásaiktól; unatkozhatnak vagy kötelességtudóvá válhatnak. Viszont amikor a tanulók tanárok nélkül gyakorolnak, gyakran hiányzik belőlük a motiváció vagy a fegyelemre és a következetességre való képesség. Lehet, hogy „a tét nem elég nagy”; a helyzet nem tűnik „sürgetőnek”, hogy elkezdjük; az embernek fáj a gyakorlás, mert merev, és már meg is ingott a gyakorlásba vetett hit. Az ember hajlamos arra, hogy újra és újra másnapra halassza a munkáját.

Ez elvezet minket a fájdalom problémaköréhez. A fájdalmak - a kisebb kellemetlenségektől kezdve a fájó végtagokig, a krónikus megerőltetésekig, az izomszakadásokig - akadályt és megoldandó feladatot jelentenek a legérzékenyebb tanulók számára. Az állatok természetesen visszavonulnak a fájdalom elől. Ez egy egészséges válasz, amely általában jólléthez vezet, mivel segíti a túlélést. Azonban, ahogyan a fájdalom elkerülése káros lehet az önismeretre való törekvésben, úgy a jóllétre való törekvésben is. Időnként szükségünk van valakire, akinek van tapasztalata, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a fájdalom mellett jó is lehet. A fájdalom nem mindig rosszat jelez, még akkor sem, ha hajlamosak vagyunk ekként értelmezni. Míg egyrészt hagynom kell, hogy a testem legyen a tanítóm, másrészt a különböző testeknek megvannak a maguk előítéletei. Egy jó tanár, aki maga is átélte a fájdalmakat és a kellemetlenségeket, segít a testtartások megfelelő felvételében és alkalmazásában, amikor a testi szorongás megakadályozza, hogy a dolgokat úgy és olyannak ismerjük fel, amilyenek valójában.

Tanulni a határaink által

A Mysore-stílusú tanításba és gyakorlásba bepillantást nyerve, néhány általános következtetést vonhatunk le. A tanulási környezetnek segítenie kell a diákokat abban, hogy megtalálják saját személyes határaikat, nem pedig egy, a tanár által előre meghatározott célpontot. Ennek érdekében a tanulási környezetnek a következetességet, a kihívást, az önvizsgálatot és a függetlenséget kell fejlesztenie.

Véleményem szerint ezek a tulajdonságok alkalmazhatók a modern egyetemek bölcsész kurzusaira, hogy segítsék a hallgatókat jelenlegi képességeik határait megtapasztalni. Az órai megbeszélések vagy szemináriumok potenciálisan rugalmas tanulási környezetet kínálhatnak, ahol a különböző szintű kompetenciákkal rendelkező tanulók egyaránt hatékonyan tudnak részt venni. Ellentétben egy interaktív előadással, amely csak azon hallgatóknak kedvez, akik a professzorhoz hasonló módon közelítenek a témához, a szemináriumi beszélgetés teret adhat az eltérő megközelítéseknek. Egy jó beszélgetés során minden résztvevő egyszerre tesztelheti saját olvasói, gondolkodói és előadói képességeinek eltérő határait.

Akárcsak a Mysore-teremben, a következetes tanulási környezetnek lehetővé kell tennie a tanulók számára a megfelelő felkészülést. A tanár kénye-kedve szerint történő folyamatos változtatás arra készteti a diákokat, hogy hagyják abba az órára való felkészülést, mert nem világos, milyen felkészülést érdemes végezniük. A következetlenség vagy a kiszámíthatatlanság azt eredményezi, hogy a tanulók a tanár kegyének érzik a tanítást, és mintha nem találhatnának személyes megértésre a tanulmányaik során. Ugyanakkor a tanárnak fel kell készülnie arra, hogy változatos kihívásokat nyújtson a diákoknak. Ha úgy tűnik, hogy a tanárt könnyű lenyűgözni, vagy megelégszik azzal, ami nyilvánvaló - vagy ami még rosszabb, annak ismétlésével, amit ő hallani szeretne - ez a diákokat nem ösztönzi arra, hogy többre törekedjenek. Az önreflexió előmozdítása érdekében egy szemináriumi csoportnak hozzá kell szoknia a csendhez. Ha a tanár idegesnek tűnik vagy azt az elvárást kelti, hogy a csendet be kell tölteni, akkor az osztályteremben nincs tere a gondolkodásnak. A tanóra inkább az ötletelés helyszínévé válik, és nem a felfedezések, a mélyebb gondolatok kibontakozásának terepévé. Végül pedig, függetlenség akkor keletkezhet egy tanteremben, ha egyértelmű, hogy a tanárnak nincs kötelezően betartandó napirendje. Amikor a tanulók kezdik belátni, hogy döntéseik és hozzászólásaik (közreműködésük) minden nap hatással vannak a tanórai beszélgetés minőségére, akkor személyes felelősséget és függetlenséget érezhetnek.

Bár mindez kissé képletes, de segíthet túllépni néhány elterjedt feltételezésen. A jógapedagógiát és a bölcsészettudományi pedagógiát egyaránt olyan oktatási modellek uralják, amelyek az oktatást - a tanártól a diák felé történő - információátadásként kezelik, és nem pedig úgy, hogy az a diákokat támogassa önmaguk felfedezésében a holisztikus jóllét felé törekedve. Amikor egy diák tanul, nem elvonatkoztatva tanulja meg a tananyagot, hanem konkrét viszonylatban azokkal az ismeretekkel, amit már tud és amiben hisz. Ez azt jelenti, hogy a tanuló jobban tudja, hogyan fogja az adott tantárgyat elsajátítani (a „testébe-lelkébe” integrálni), mint a tanár. Lehet, hogy a tanár jobban jártas valamely technikában vagy könyvben, de nem az én testemmel kapcsolatos technikában vagy a könyvet illetően az én lelkemmel kapcsolatban.

A határainkon végzett munka mindenekelőtt azt követeli meg tőlünk – tanárként és diákként is –, hogy hajlandóak legyünk elviselni a szokatlant, az ismeretlent. Amint az ismerős közegünk határaira kerülünk, bizonytalanná válunk. Így a határokon végzett oktatáshoz bizalomra van szükség.

Hasonlóképpen, a szemináriumok bővelkednek olyan beszélgetésekben, melyek számos más témára is kitérnek, és úgy tűnik, nem vezetnek sehová. De aztán, ha kollektív bizalommal és az ismeretlen iránti érzékenységgel folytatjuk, az ilyen érintett pontok által olyan témákba is betekintést nyerhetünk, amelyekről soha nem gondoltuk volna, hogy megismerjük és foglalkozunk velük.

Mindkét megközelítés abban a hitben gyökerezik, hogy a valódi belső megérzés meghaladja az ember azon képességét, hogy előre befogadja és önmagának reprezentálja a dolgokat. A jóllét keresése a határainkon annyit jelent, hogy nyitottnak kell maradnunk, meg kell lazítanunk az ego ragaszkodását, és teret kell adnunk egy váratlan „én”-nek, egy feltörekvő „én”-nek.

Megjegyzés: Szeretnék köszönetet mondani Iain Grysak részére az írásaiért és a Balin, Ubudban lévő „Spacious Yoga” nevű „energetikai tartályáért”. Ezúton is szeretném megköszönni Elizabeth Hejtmancik hasznos javaslatait és ezen esszéhez nyújtott segítségét.

Andy Davis filozófiai docens Belmont Egyetem

Az írás szerzője: Iain Grysak, Spacious Yoga (https://spaciousyoga.com), Bali

Az írás eredeti címe: Wellbeing on the Edge: Learning from Mysore Style Ashtanga Yoga by Andy Davis

Fordította: Dr. Kővári Zsuzsa

——————