Mysore-i napló, Török Péter tollából

Péter 2002-2003 telén három és fél hónapot töltött dél-Indiában, ezalatt tanult Lino Mielével Kovalamban (Kerala), illetve Pattabhi Joisszal Mysore-ban (Karnataka). Élményeiről az itt olvasható naplót vezette a weben.

2002. december 4, szerda

Delhi-Mumbai-Trivandrum-Kovalam. Az indiai repterek: biztonság mindeneknél (tán még az utasoknál is) előbbrevaló, avagy a munkanélküliség problémájának indiai megoldása.

Reggel 8 felé érkezünk Delhibe, egy órás késéssel (ezt még Párizsból hoztuk magunkkal). Delhiben, mielőtt a gép továbbindulna Mumbai (Bombay) felé, egyórás biztonsági ellenőrzés. Egyenruhás-jelvényes indiaiak özönlik el a gépet és fontosságuk teljes tudatában minden utast és poggyászdarabot leellenőriznek, hogy jogosan tartózkodik-e a gépen. Potyautasok nem találtatnak, így végül továbbengednek minket.

Mumbaiban hat órát várnom kell a trivandrumi gépre. Az óriási, dohos tranzitváróban szerencsére kényelmes heverők is találhatók, amiken jót lehet szundítani; igen jól jön tíz órányi Economy class repülőút után, csak a szúnyogok zavarnak. Közben még kaját is kapunk: az első ebéd Indiában! A dhal nagyon finom, van valami különleges mellékíze, amit az európai indiai éttermekben sosem éreztem eddig. Furcsa módon az otthoni bablevesre emlékeztet; nyilván az itt használt lencse más, mint az európaiak.

Beszállás előtt két órával biztonsági ellenőrzés. Röntgenezés, ahogy kell. A filmjeimet, amikre kézi ellenőrzést kérek, hosszasan vizsgálgatja egy öregúr. Zavarba ejtik őt a tartalék elemek, amiket ugyanabba a dobozba tettem. Sokáig fixírozza őket, elviszi őket külön is megrögönyözni, majd felszólít, hogy tegyem be őket a gépbe. A fotós hátizsákom, ami eddig az oldaltáskában lapult, újfent megdöbbenti. Amikor azonban meglátja, hogy a kamerában már van egy készlet elem, döbbenete a tetőfokára hág. Elmagyarázom neki a tartalék elemek fogalmát és célját; úgy tűnik, megérti, és utamra bocsát, de azért marad az arcán egy árnyalatnyi gyanakvás, hogy őt itt valahogyan átverték, csak nem érti, hogyan. De lehet, hogy ez csak az őrült európaiak iránti tisztelet kifejezése.

Fél óra múlva beszálláshoz szólítanak. A kapu előtt, nicsak, nicsak, újabb táskaellenőrzés! Ezúttal kézzel vizsgálják meg az összes pogyászok tartalmát, biztonság kedvéért egymás után ketten is. Majd egy harmadik leellenőrzi a beszállókártyánkat, és végre bebocsátást nyerünk a folyosóba. A folyosó egyenes, egyirányú és egyetlen bejárata van; azért minden eshetőségre számítva a végén, a gép előtt még egyszer ellenőrzik, hogy nem teleportált-e be valaki illetéktelen a sorba. Papírjaink kiállván immár minden próbát, végre bebocsátást nyerünk a fedélzetre és irány Thiruvananthapuram (Trivandrum).

Trivandrumba már este érkezünk. A repülőtérre kiszállva, mintha terráriumba merülnénk. Nincs nagyon meleg, de a páratartalom óvatos becslések szerint is 100%. Taxi Kovalamba, a Peacock hotelbe, ahol a jógaworkshop lesz majd, két olasz hölggyel együtt; érdekfeszítő éjszakai roadmovie. Az úton gyalogosok, biciklisták, mopedek, háromkerekű autóriksák, világháborús kinézetű taxik, kutyák, gyerekek teljes és vidám összevisszaságban. Világítás, felfestés csak elvétve, közlekedési lámpákat nem sikerült felfedeznem. A dudát egyfolytában használják, hogy saját helyzetüket jelezzék vele, különösen előzéskor, vagy kereszteződésekben. A visszapillantó tükör láthatóan nincs divatban (vagy csak fogyóeszköz).

Kovalam: a taxisofőr néhányszor megáll érdeklődni a „hotel Biko” után. Aztán megállunk egy szűk sikátorban és belecsöppenünk a nyüzsgő embertömeg kellős közepébe, ahol rögtön lecsapnak ránk a hordárok és kalauzok. Miután a közelharcot jelen állapotomban és idegen terepen reménytelennek ítélem, megadom magam sorsomnak és követem azt, aki állítása szerint ismeri Linót (a jógatanárunkat) és elvezet engem a hotel Bikóba. Természetesen egy másik hotelban lyukadunk ki, mert a Peacockban állítása szerint telt ház van. De ez (a Sky Palace névre hallgat) első látásra meglepően jól néz ki, kicsi és barátságos. A szobák is tisztának látszanak, ez egy új hotel. 450 rúpiáról sikerül lealkudnom az árat 300-ra, ezzel egyelőre megelégszem. Másnap még kereshetek jobb helyet. Ismételt követelésemre vezetőm elkalauzol a Peacockba is, ahol valóban telt ház van, és pár percre esik gyalog; ettől megnyugszom. Később a Sky Palace-ban megismerkedem az egyik szomszédommal, egy Sylvia nevű ciprusi hölggyel, aki sok más szobát megnézett, de ez volt a legtisztább, és ő is 300 rúpiáért kapta meg, három hétre. Mint később kiderül, ő már hét éve Indiában él, de a véleménye még ettől függetlenül is megnyugtat, hogy nem jártam rosszul.

2002. december 5, csütörtök

Az első napok Kovalamban. Bevezetés a madártanba. Éneklő halászok és fényképező turisták. Jógik mindenfelé. Manapság már az áramszünetben sem lehet megbízni. A bűvös szó.

Hosszú alvás után kipihenten ébredek. Jól esik egy kis jóga két nap görnyedezés után. Kiülök az erkélyre, reggelire elfogyasztom az otthoni elemózsia maradékát és felmérem a környéket. Teljes romantika, lepukkant házak, pala- és nádtetők, pálmafák mindenfelé. A háttérben a tengerparti hullámok morajlása, amint egész éjjel. És a madarak, amik szintén egész idő alatt rikoltoztak. Sirályoknak véltem őket, bár a hangjuk más volt, mint a finnországiaké; nyilván helyi dialektus, gondoltam. Napvilágnál aztán kiderül, hogy nem a tengerparton, hanem itt helyben az udvarban korzóznak csapatostul. Valamint hogy közönséges dolmányos varjak, és kárognak, ahogy az varjakhoz illik. Ott ülnek a kerítéseken, mindenfelé, és szemtelenül lecsapnak minden elérhető és ehetőnek látszó prédára.

Reggeli után irány a beach. A nap sűrű párafelhőn át néha épp csak hogy látszik; fürdőzők, pálmafák, homokos part, ahogy illik egy eféle helyen. A tengerparti sétányon heveny becslésem szerint mintegy másfél árus, ügynök, koldus és egyéb turistaabajgató népség esik minden négyzetméterre. Mindenki mosolyogva köszönget: „hello”, vagy akár „jó reggelt, uram”, mintha rég nem látott barátot üdvözölnének naqy örömmel. Aztán ellenállhatatlan erővel invitálnak befelé a vendéglőbe/boltba, vagy ajánlgatják a kezükben/kosarukban hordott portékát. A Hawah beachen, ahogy az útikönyv megjósolja, munkadalt éneklő halászok vonják ki a kerítőhálót a partra. A kötélhúzás több menetben, órákig eltart, közben rendszeres időközönként odébbköltöznek, ilyenkor a sor végén álló öregúr hatalmas karika kötelet hagy maga után a homokban. Turisták gyűlnek, fényképezőgépek kattognak, néhányan meg be is állnak húzni a sorba egy fénykép erejéig. A halászok sztoikusan tűrik a lábatlankodókat, amig nincsenek útban. Körben óvodás/iskolás gyerekek rohangálnak és mászkálnak a sziklákon, száris tanítónők felügyelete alatt, angol módi kék egyenruhában, a fiúk nyakkendővel. Elragadóak. A kötélhúzás egyre gyorsul, már látni a bóják által jelzett háló öblét, a bámészkodók is odagyűlnek, itt már többségben az indiaiak. Amikor végre a háló kiér a partra, a gyerekek is odagyűlnek a tömegbe, megcsodálni a csapkodó halakat. Szép nagyok.

Én is ellövöm a kis gépben levő megkezdett tekercset, ez már jó régi és jó pár röntgenezésen átment, nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy élvezhető képek kerülnek ki belőle. De bemelegítésnek megteszi. Közben egy kósza hullám bokáig eláztat – kell majd vennem egy gumipapucsot.

Első ebéd, a Shivas Moonban. Elég jó indiai kaja, ananász lassival. A dhal viszont nem túl fűszeres, kényes európai ízlelőbimbókhoz hangolva. Délután internet-vadászat. A Rough Guide szerint a Croakers étterem emeletén van a legjobb internet kapcsolat, de ilyen nevű éttermet sehol nem lelek. Végül kisütöm, hogy a Hawah Beach lesz az, ott viszont csak a földszinten egy kis lukban van internet café, 1 rúpia percenként, mint általában. Lassú kapcsolat, közben kétszer elszáll az Explorer és újra kell bootolni a gépet. A végén a tulaj 52 percet számol fel, holott tuti hogy legfeljebb 40 volt. Az elszállások miatt kiegyezünk 45-ben, nincs kedvem perelni vele, mert nem is néztem meg pontosan, mikor kezdtem. A lényeg, hogy a hazaiakat értesítettem, hogy megérkeztem szerencsésen.

Délután találkozás a másik szomszédommal. Christina nagyon kedves, hosszú ősz hajú, de igen jó erőben levő angol hölgy, szintén Lino workshopjára jött. Jól elbeszélgetünk jógáról és a világ dolgairól, valamint megosztjuk ismereteinket Lino érkezésének időpontjáról és a workshopról.

Este Sylvia meginvitál a Lonely Planet étterembe, indiai klasszikus táncestre. Állóbüfé, „all you can eat” 150 rúpiáért. A kaja kiváló, vegetáriánus, a papadam isteni, ropogós, és az íze meglepő módon a töpörtyűre emlékeztet. A tulaj bejelenti az este műsorát: 7.00-7.30 tánc, 7.30-8.00 szünet, a büfé kinyit, 8.00-8.30 áramszünet, utána a tánc folytatódik. Mint Sylviától megtudom, áramszünet minden nap rendszeresen van, Kovalamban a külföldiekre való tekintettel előre meghirdetik, máshol csak úgy ahogy jön. A táncosok jók, bár a társas táncoknál nemigen sikerül szinkronban maradniuk; ez annál inkább zavaró (legalábbis nekem), mert a bokájukon levő csörgők minden dobbantásra hangosan szólnak és ezeknek (gondolom én) egyszerre kéne csörrenniük. Persze a hangosító rendszer eléggé komatóz állapotban van, úgyhogy valószínűleg nem hallanak sokat a kisérőzenéből a színpadon. Vannak modern táncok is, filmi zenere. Flitteres ezüstszínű ruhában az első ilyen, férfitáncos, Elvis forog a sirjában. Iszonyatos energiával ugrál, pattog, van itt levegőgitározás, csápolás, minden ami a kelléktárba tartozik. 8-kor bejelentik, perceken belül megkezdődik az áramszünet. Várunk, a lámpák égnek, semmi sem történik. Néhány perc után, minthogy az áramszünet láthatólag késik, elkezdenek egy újabb táncszámot. Aztán még lemegy vagy három, sehol egy kósza áramszünet. Micsoda egy hely ez, még az áramszünetekben sem lehet megbízni. Végül a tulaj bejelenti, hogy rájött: ma elmarad az áramszünet, nyilván mert Ramazán ünnepe van. Folytatódjék hát a tánc! Negyed tíz körül, az utolsó szám előtt egyszercsak kialszanak a fények. Általános megkönnyebbülés, helyreállt a világ rendje. Az áramszünet elég rövidnek bizonyul, de azért mégis. Szegény indiaiaknak legalább nem kell itt szégyenkezni a külföldiek előtt, hogy még egy vacak áramszünetet sem képesek tisztességesen megszervezni.

Hazafelé menet az árusok kerülnek szóba. Eddigi kísérleteim, hogy lerázzam őket, csak mérsékelten sikerültek. Ha meginvitált valamelyik a boltjába, és azt mondtam neki: „talán majd legközelebb”, következő alkalommal amikor arra jartam – lett légyen az öt perc elteltével -, már nem menekülhettem, hiszen szerinte „megígértem hogy legközelebb bejövök”. Sylvia elárulja a bűvös szót: „tomorrow”, azaz holnap. Ezt értik, mert ők is ugyanilyen értelemben használják: a holnap mindig holnap van.

2002. december 6, péntek

A diszkriminált varjú. Roobent és családja. Sebestyén Márti világhíre. Om Nama Shivaya.

Péntek reggel megint sokáig lustálkodom az ágyban, nem akaródzik felkelni. Kis ódzkodás után nekikezdek az ászanáknak. A Leg Balance ma nagyon nem akar menni, imbolygok mint egy szélkakas. Megcsinálom az álló gyakorlatokat, mára ennyi. Holnap fel kell végre kelnem tisztességes időben, hét óra előtt, amikor még hűvösebb van és csendesebb, és a szomszéd udvarbeli kifőzde tűzhelyének füstjét nem hordja be az ablakomon a szél. Savászana után hirtelen olyan álmosság fog el, hogy majdnem visszahengeredek az ágyra szundítani egy jót. Azért legyőzöm a kísértést és egy langyos zuhany felébreszt, de még utána is csak kókadozom. Kiülök a teraszra egy palack vízzel. Nem tudom mi ez, nem érzem rosszul magam, csak könnyűnek és üresnek. És pillanatnyilag abszolút nincs bennem semmi indíttatás bármit is elkezdeni vagy bárhová elindulni. Jó, hát akkor üldögéljünk.

Felbukkan Christina és híreket hoz: jelentkezés a workshopra vasárnap reggel 7.30-kor. Szóval van még egy szabad napunk, aztán kezdődik a nyomorú sors Lino kemény keze alatt. Egy idő után aztán megjön az indíttatás a gyomor irányából. Pillanatnyilag szigorúan hazai (értsd: európai) ízekre vágyom, úgyhogy irány a German Bakery! Kellemes, szellős terasz, tökéletes kilátás egyfelől a tengerpartra, másfelől rozsdás palatetőkre, illetve a szomszédos lapos háztetőn töméntelen mennyiségű üres vizesüvegre és egyéb szemétre. Jin és jang, vagy mifene. A kaja finom, európai (is), bár az árát is megkérik (na jó, hol nem Kovalamban?). Egy varjú odatelepszik mögém a korlátra, egy méterre tőlem, és folyamatosan, félhangosan, de szemrehányóan károg. Nyilván megsértődött, amiért a pincér őt nem szolgálja ki. Beljebb is repül, leül az egyik szék karfájára, de hiába próbálkozik. Fel is adja végül és távozik.

Én még elüldögélek egy jó ideig, aztán követem a varjú példáját (bár én konvencionális módon a lépcsőt választom távozásra). Ideje internetezni, és elkezdeni írni a naplómat. De minden hely vagy dugig van, vagy zárva, vagy üzemen kívül. Végül a Volga szálló (nem röhögni, tényleg ez a neve!) mellé keveredek vissza, leülök kivárni egy szabad helyet, kozben beszédbe elegyedünk a szemben üldögélő pufók indiai sráccal. Arunnak hívják és egy hotelban dolgozik a Lighthouse Beach felső végén (de a hotel nevét sikerült elfelejtenem, Sea vagy Rock, tán még meglelem). Meghív ebédelni a hotelba, ami igen előkelő hely (és persze ennek megfelelően drágák is a szobák, viszont állítása szerint kiváló éttermük van és 10% kedvezményt kapok, ha rá hivatkozok). Na majd meglátjuk, egyáltalán megtalálom-e a helyet. Mindenesetre jól elbeszélgetünk a kommunizmusról (Keralában és odahaza), Magyarországról, a házasodási szokásaink különbözőségéről stb.

A szállodánkban a portás-mindenes szelíd képű, mandulaszemű srác; amikor mosolyog (ez gyakran megesik, mint általában az indiaiaknál), vakító hófehér fogsort villant. A neve, mint kiderült, Roobent. Ez első hallásra meglepő, de kiderül, hogy keresztény. Az apja Alex, a felesége Mini, a bátyja James, az öccse Kleofas névre hallgat.

Este a szomszéd hotelben buli van, jó hangos zenével. Szerencsére elég jó a zene, valahonnan ismerős is. Az énekesnő hangja pedig kifejezetten emlékeztet Sebestyén Mártáéra. Aztán egyszer csak rádöbbenek, hogy hiszen ez a Deep Forest lemeze, úgyhogy nem véletlen! Kultúránk jó hírét öregbíteni sietek ezt elmesélni Roobentnek, mire közli, hogy ő is hallott már Mártárol… hát kétely nem fér hozzá, Márti tényleg befutott.

Tíz körül lefekszem, de a buli még tart; ágyból hallgatom a zenét, szerencsére nem túl hangos. A Deep Forest után Vaya Con Diosra váltanak, aztán zárásképpen egy mantralemezt tesznek fel. Egy szál női hang énekli az „Om Nama Shivaya” mantrát. Egyszer csak hihetetlenül megfog, magával ragad, mintha lebegnék, elérzékenyülök, kiüresedek. Itt meglehetősen kézzelfogható ezeknek a mantráknak az ereje és a valósága.

2002. december 7, szombat

A jet lag utóhatásai. Ajurvéda, matematika és horoszkópok. Menekülés a gyümölcsárus elől. Az első szúnyog.

Reggel esőre ébredek. Próbálkozásom, hogy korán felkeljek és szorgalmasan elvégezzem jógagyakorlatomat, szánalmas kudarcba fullad: újra az ágyban kötök ki és jóízűen alszom tizenegyig. Utólag, menteni a menthetőt, az időeltolódásra fogom. Christinával reggelizünk a German Bakeryben és hosszasan beszélgetünk egyebek közt jógáról és ajurvédáról. Előző nap volt ajurvédikus masszázson és még mindig nyögi; elmondása szerint igen keményen megdolgozzák a merev izmokat és ízületeket. De jövő héten megy újra, mert nagyon meg van elégedve amúgy. El is visz reggeli után megmutatni a klinikát, a neve Agastyaa Heritage, a Lighthouse Beach északi végénél van. Nem árt az óvatosság, mert Kovalamban is minden utcában ajánlgatják magukat az ajurvédikus gyógyítók, de ezek nagy része nem képzett orvos, úgyhogy akár komoly kárt is képesek okozni. De az Agastya-t a finn astangik is ajánlják, akik tavaly jártak itt. Ha már ott vagyunk, én is feliratkozom jövő keddre.

A recepciós a klinikán egy terebélyes svéd hölgy, akit mindenki csak Mamának szólít. Annyi bajából kezelték ki, hogy hálából itt maradt és segít intézni az ügyeket. Egy percre Dr. Vinoy is megjelenik, az egyik orvos: kurta termetű, golyófejű, csillogó szemű emberke, hatalmas mosollyal. Christina dicséri a gyönyörű feleségét, mire Mama hangosan, kajánul odasúgja: „nem érdemli meg azt a nőt!” Vinoy szenvedő képpel feleli: „látja, eddig csak a munkám kötött le, de most már sosincs menekvésem a nőktől!” „Persze, ha korán megy haza a munkából, akkor tőlem kap a fejére, ha meg későn, akkor a feleségétől!” kontráz rá vihogva Mama. „Matematikát vegzett az egyetemen az a nő, nem véletlen mondom, hogy túl jó neki!” „Igen, csodálatos nő. És a horoszkópok is stimmelnek”, feleli Vinoy. Aztán rohan, már várja a következő páciense.

Indulunk mi is Christinával. Visszafelé a hotelhez egyszerre csak behúz egy sikátorba. „Inkább menjünk erre, ott jön az a gyümölcsárusnő, akitől a múltkor meggondolatlanul, szánalomból vettem egy ananászt… azóta minden alkalommal ha meglát, elkapja a kezemet, rám csimpaszkodik, átölel, alig bírok tőle elszakadni.”

Délután megejtem az első fürdésemet. A tarkóm ugyanis az első nap jól leégett, dacára a felhőknek, úgyhogy azóta óvatos vagyok, de ma a felhős időben megkísértem. Hatalmasak a hullámok, a víz nagyon kellemes. A szomszédomban letelepszik egy lány, megszólítom; kiderül, hogy spanyol. Hurrá, lesz kivel gyakorolnom. A továbbiakban kiderül az is, hogy – minő meglepetés – ő is Lino jógakurzusára jött! Tele van astangikkal a falu. Eva viszont épp azért örül meg nekem, mert még egyetlenükkel sem találkozott (meg utólag belegondolva tán azért is, mert hímnemű és megfelelő korú vagyok – a következő hónap során Eva figyelemreméltó röppályát írand majd le a férfi astangik között).

Este a Lonely Planetben ínycsiklandó főtt zöldségeket eszem kesudióval, sajtos naan kenyérrel és citromos rizzsel. Desszertnek Lonely Planet palacsinta, gyümölcsökkel és vaníliafagylalttal. Isteni, de meg is kérik az árát. Közben összeakadok az első szúnyoggal Kovalamban. Meglepő módon eddig egyet sem láttam, pedig sok van a környéken. Viszont a hotelünk jó helyen van és az emeleti szobák szúnyogmentesek.

2002. december 8, vasárnap

A workshop megkezdődik. Komoly jógik mindenfelé. Roobent és a kék ing. Naplemente.

Reggel 7.30-kor kezdődik az első gyakorlatunk Linóval. Nagy a nyüzsgés a Hotel Peacock tetején, legalább 70 ember zsúfolódik be. A matracok között csak egy-egy kőkockányi térköz marad a padlón. Lino nagyon kedves, egész más mint ahogy korábban gondoltam. Megígéri, hogy nagyon lazán kezdünk, az első napokban vezetett órák lesznek, „slowly-slowly”. Azért végignyomják a teljes első sorozatot, a Supta Kurmasana után aki akarja, abbahagyhatja. Nekem ennyi elég volt mára, a Marichyasana után már igen pilledt voltam és úgy izzadtam, hogy körülöttem kisebb halastó képződött. A befejező sorozat alatt az ebihalak már szépen fejlődésnek is indultak, de akkor Rosanna – Lino egyik asszisztense – feltörölte az egész ökoszisztémát egy nagy törülközővel. Kell vennem egy gyapjúszőnyeget mihamarább, mert különben a saját izzadságomban fogok fuldokolni minden reggel. A nagy többség eközben folytatta az első sorozat végéig. Kissé meg vagyok szeppenve. Itt mindenki nagyon komolynak, elszántnak és advancednek látszik. Szerencsére Christinával megvigasztaljuk egymást, hogy azért talán nekünk kevésbé advancedeknek is van hely a nap alatt (és a Peacock teraszán).

A trikóim még mindig nedvesek a tegnapi mosás után, előveszem hát a kék hosszúujjú ingemet. Roobent, amint meglátja, teljesen beleszeret. „Nagyon szép ing! Ezt add nekem, amikor elmész!”, mondja vigyorogva. Elmagyarázom neki, hogy nem tehetem, mert ez az egyetlen ingem, amiben indiai szemmel legalább közelítőleg úriembernek nézek ki, úgyhogy erre még szükségem lesz Mysore-ban is, sőt ott igazán.

Délután újra fürdés, hullámlovaglás (bodysurfing). Este naplemente egy étterem teraszáról. Szégyentelenül gyönyörű látvány.

2002. december 9, hétfő

Filmszínházunk bemutatja. Michelle és kérői. Jógából is megárt a sok. Indiai főzőiskola. Hindu panteon. Leo, a Raja Yogi.

Néhány étteremben a parton filmeket is vetítenek esténként, általában a legújabb, menő nyugati produkciókat, sőt néha olyanokat, amik még nincsenek is hivatalosan bemutatva. Ma este például a Harry Potter II. megy, valamelyik nap volt már a Star Wars II. (Klónok támadása). Kíváncsian várom, mikor kerül sorra a Gyűrűk Ura II. Az internetet láthatólag még nem aknázták ki e célra: a tipikus filmlopó módszer a jelek szerint úgy működik, hogy valaki beül a moziba és egy videokamerával felveszi az egészet. Legalábbis erre utal az, hogy film közben időnként látszanak is a ki-be mászkáló fejek a kép alján.

Michelle-nek (Mása), egy orosz születésű amerikai lánynak ma két komoly indiai kérője is akadt. Az egzisztenciájuk komolyságára ugyan nincs bizonyíték, de a szándékuk komolyságához nem férhet kétség. „Melyik hotelban laksz? Elintézek mindent előre, odamegyek délután kettőre, aztán megyünk házasodni, rendben?”

Reggel a jóga közben még mindig elég gyengének érzem magam, de azért összeszorított foggal végigcsinálom az első sorozatot. Aztán persze, ahogy az várható, alig bírok visszavánszorogni a Sky Palace-be. Ma a törülközőmet ráterítettem a jógaszőnyegre, hogy valamennyire felszívja az izzadságot. Ez segít is, csak túl rövid, a lábaim már lelógnak, úgyhogy még mindig küszködök rendesen a Prasarita Padottanasana alatt, hogy ne csússzak le spárgába. Muszáj szereznem egy rendes gyapjúszőnyeget. Meg is érdeklődöm délután Raijitól a Peacockban, honnan vette a két David a sajátját Trivandrumban. Szerencsés fordulat: Raijinak éppen van egy eladó szőnyege, le is csapok rá nyomban, így megúszom a városi utat.

Este főzőiskola van a Lonely Planetben. Heten vagyunk velem együtt, rajtam kívül még egy férfi. Kiváló indiai vegetáriánus ételek elkészítési módját rögzítjük füzeteinkben. A masala dosához egy- egy dosát mindenki maga süt ki. Aztán a végén megeszünk mindent, amit előállítottunk. Nem túl sok összességében, mert a legtöbb ételből csak kóstolónyi jut mindenkinek. De 250 rúpiáért nagyon megéri. A szakács maga a tulajdonos, Mr. Shiva. A szemközti étterem tulaja egyébként Vishnu névre hallgat, úgyhogy a panteonbol már csak Brahma hiányzik.

Vacsora közben elbeszélgetünk a csoport másik férfitagjával, egy idősebb, hosszú hajú-szakállú, igen méltóságteljes külsejű úriemberrel. Mint kiderül, ír, Leo névre hallgat és Raja Yoga oktató. Hosszasan és élvezetesen megtárgyaljuk az iskolák hasonlóságait és különbségeit, meg Indiát. Leo, noha nem ért a számítógéphez, indulás előtt csináltatott magának egy emilcímet, hogy levelezhessen a családjával. Amikor levelet írni bement az egyik itteni internet-kávézóba, megkérte a boyt hogy lépjen be az accountjára, mert neki fogalma sincs, hogy kell azt csinálni. A srác megtette, majd hosszas gondolkodás után megkérdezte: „Are there tribals in England?” (Angliában is vannak bennszülöttek?)

2002. december 10, kedd

Az új szőnyeg felavatása. Veerappan, a bandita. Konferencia. Az ajurvédikus masszázs tanulságai.

Nehezen kelek fel reggel, és dacára az új gyapjúszőnyegnek, a jóga is nagyon kínosan megy. Igen elfáradok, úgyhogy a Navasana után meg is elégelem. Ez nyilván a tegnapi túlbuzgóság utóhatása. Az új szőnyeg sajnos rövid nekem, 180 cm, úgyhogy épp csak végigéri a jógaszőnyegemet. Viszont nagyon jól tapad, és az izzadságot is jól felszívja. Két hét múlva a hírek szerint Mysore-ból hoznak majd igazi belevaló astanga-szőnyegeket, de addig ez nagyon megfelel.

Délután strandolás, az idő elég felhős, úgyhogy ma nem kell annyira vigyázni. Végigböngészem a The Hindu mai számát, a fő hír a Narappa-affér sajnálatos vége. Mr. Narappát, a karnatakai kormány volt miniszterét augusztusban elrabolta Veerappan – a hírhedt csempész és bandita, akit már több mint 15 éve próbálnak sikertelenül kézre keríteni a hatóságok -, és több mint három hónapi egyezkedés és hajsza után most találták meg a holttestét az erdőben. Karnataka és Tamil Nadu kormánya – amelyeket többen azzal vádolnak, hogy tétlenkedésükkel és ellentmondásos, összehangolatlan akcióikkal maguk is jócskán sárosak a kudarcban – fogadkozik, hogy mostantól már aztán tényleg nincs menekvés Veerappan számára, élve vagy halva, de kézrekerítik.

Végigböngészem az újságot, különösen a krikett-híreket élvezem, tekintve hogy az eredményekből és a zsargonból egy veszekedett szót nem értek. Az olvasásba úgy belemerülök, hogy aztán rohannom kell háromkor a konferenciára, meg zuhanyozni sincs időm előtte. Ráadásul le is égtem közben. Ennyit a felhőkről. Lino ismerteti a Mysore beosztást: az elit hatkor kezd, én a hétórás utolsó Mysore turnusba kerülök. A kezdők (mindenki aki nem Mysore-t csinál) nyolcra jönnek. Egy lány jelentkezik, hogy a neve kimaradt. Lino beírja hétre, de a lány közli, hogy nem tudja még kívülről a sorozatot. „Három nap alatt még nem tanultad meg?!” döbben Lino; nagy röhögés. Utána Lino mesél még egy kicsit. „Ha netán találkozunk a strandon és én nem köszönök vissza, ne gondold hogy valami bajom van veled. Csak nem vettelek észre, vagy nem hallottam a köszönésedet. Ha másnap megint találkozunk és megint nem köszönök vissza, akkor gyere oda hozzám reggel a jóga után, és szólj, hogy ideje fület mosnom!”

Utána Gwendolyne veszi át a szót, ismerteti a gyanútlan jógikra leselkedő veszélyeket: csapvíz, nyers gyümölcsök, hullámok, szúnyogok, stb. Aztán megnyugtat, hogy azért nem annyira szörnyű ez a hely. Felszólít, hogy mindenki hozzon magával törülközőt, anélkül nem nyúlnak hozzá. Végül: „Szívesen válaszolunk kérdésekre bármikor – éjfélkor nem.”

A konferencia után rohanok az ajurvéda-masszázsra, dr. Unnikrishnan kezei alá. Első lecke: ne menj homokos fenékkel masszázsra! Anélkül is igen mélyreható és helyenként fájdalmas élmény (számomra legalábbis; mások nagyon kellemes és pihentető kezelésekről számoltak be). Az érdekes illatú olaj csak megköti a homokszemcséket és segíti egyenletesen szétoszlatni őket az egész testemen. Unni doktor csalhatatlan érzékkel megtalálja az összes fájdalmas csomót a combjaimban, lábszáramon és a hátamon, és alaposan végigmegy rajtuk, többnyire az alsókarjával és teljes testsúlyát beleadva. „Igen, az első néhány kezelés egy kicsit fájdalmas” veti oda lezseren, amikor panaszt emelek. De azért azt érzem egész idő alatt, hogy ezeket a csomókat és merev ízületeket simogatással nem lehet kilazítani. Unni doktor szerint ahhoz, hogy a lábaim hosszában levő kb. kétcentis különbséget megszüntesse, legalább öt kezelésre lesz szükség. A következőt lekötöm csütörtök estére. 450 rúpiát fizetek, ami kb. 10 euro; Helsinkiben a csontkovács egy alkalomért kért 50 eurót, annyiból meg lehet reszkírozni az itteni öt kezelést.

2002. december 11, szerda

Az első Mysore gyakorlat. Kókusztej-kóstoló. Roobent takarít. Miért nem népszerű az astanga Olaszországban? Az áramszünet mellékhatásai.

Korai fekvés és jó sok alvás után az első Mysore meglepően jól megy. Jó részben nyilván azért, mert most a saját tempómban haladhatok és nem kell egyfolytában lassítanom/gyorsítanom. Lino számolása eléggé egyenetlen, és az ülő ászanákhoz nekem általában több időre van szükségem, mint amennyit ő ad, ami elég stresszes.

Christina tegnap mesélte, hogy a Peacock mellett van egy kókuszdióárus. Minthogy a reggeli gyakorlat után bozótvágó késsel felnyitott kókuszdióból kókusztejet szürcsölni úgyszólván kötelező gyakorlat minden astangi részére Indiában, ma reggel én is kipróbálom. Meglepően könnyű, enyhén édes, frissítő, vízszerű ital. A belét egyelőre nem eszem meg, meglátjuk, hogy reagál a gyomrom. Az árus szerint a Mysore-ban termő kókuszdiók leve sűrűbb, nehezebb, mert az vízben szegényebb terület; ezért lehet egyes európai gyomroknak megterhelő.

A hotelben elérkezett a heti takarítás ideje. Míg zuhany után kint hűsölök a közös erkélyen, ahonnan a szobák nyílnak, Roobent söpör a szobámban; aztán megjelenik, álmatag mozdulatokkal terelgetve néhány porcicát a partvissal. A tevékenysége sokkal inkább emlékeztet valamiféle klasszikus táncra, amelyben nagy hangsúlyt helyeznek a mozdulatok szertartásos eleganciájára, mint takarításra. A kis kupacot végigsepri az erkély hosszában, majd fokonként le a lépcsőn, ahol eltűnik a szemem elől. Úgy látszik, a szemétlapátot nem ismerik errefelé.

Délután, internetezés után Gabrielével, egy szimpatikus, magas, izmos és állandóan vigyorgó olasz jógival ebédelünk a Keerth-ben (aka Kerala Food). Mint kiderül, ő is tanítani készül, Rómában; meghányjuk-vetjük a téma különböző aspektusait, valamint hogy miért nem népszerű (még) az astanga egyikünk hazájában sem. (Gabriele szerint náluk azért nem, mert az olaszok alapvetően hedonisták, nem szeretnek keményen dolgozni). A kaja egyébként jó és olcsó.

Este elég későn vetődöm haza, miközben beköszöntött már az áramszünet, így meg kell várnom a végét, hogy megfürödhessek. Sőt, még tovább is, mert víz azután sincsen. Roobent elkéri a zseblámpámat és elmegy a ház mögé szerelni valamit, végül előbűvöli a vizet a csapból, de közben már jóval elmúlt tíz óra.

2002. december 12, csütörtök

India hatása az álmokra. Turistainformációk. Újabb masszázs. Áramszünet-hegyek.

Éjjel nem alszom jól, rendkívül színes és meglehetősen őrült álmaim vannak (mint érkezésem óta rendszeresen – úgy látszik, India még éjjel is erőteljesen hat rám). A jóga reggel egész jól megy, végre rendesen végigcsinálom az első sorozatot és utána a saját lábamon távozom a sálábol. A reggeli kókusztej után megkóstolom a belét is – mmmm.

Délután elsétálok az Ashok hotelhez, a kapun belül van a turistainformációs iroda. A helyi (vagy általában indiai) fesztiválok pontos időpontját szeretném megtudni, de lecsapok egy Kovalam- térképre is. Bár rendkívül készségesek, a fesztiválokról nem adnak lényeges informáciot, csak néhány általános brosúrát. Viszont kiderül, hogy vasárnap kezdődik egy egyhónapos kulturális fesztivál Trivandrumban; sajnos a konkrét programot még nem ismerik. Az Ashok parkja nagyon szép, és itt végre hallani-látni a varjakon kívül más madarakat is. Egy csapat közepes méretű, fekete-fehér madár, nem tudom milyen fajta lehet, fecskénél testesebb. Utána továbbsétálok, megnézem a Samudra beachet is.

Este újból masszázs, két részletben. Először George bemelegít, aztán jön Unni. Most sokkal élvezetesebb mint az első, bár időnként még mindig fájdalmas.

A mai rekord: 3 áramszünet, közülük egy napközben.

2002. december 13, péntek

A finn jógik titkos bázisa. Kacsák minden színben.

Reggel összefutok Aulival, akiből kiszedem a finn jógik titkos bázisának hollétét. A Silent Valley (avagy Suprabutham) elég messze van a parttól, már a kókuszpálma-ültetvények mellett. Ennek megfelelően csendes és olcsó, a kaja pedig szuper. Újabb kísérletet teszek az indiai reggelivel, de az idlik sem nyerik meg igazán a tetszésemet.

A Lonely Planet melletti kis tavacskához kacsák is tartoznak. Nyilván egy vegetáriánus étterem közelében biztonságban érzik magukat. Némelyik közönséges fehér, mint a hazaiak, de van fekete foltos, barna, szürke, sőt bíborpiros is.

Amúgy gyakorlat közben, már majdnem a legvégén (Pindasana közben) sikerült valahogy meghúznom a hátamat, ennek ürügyén a napot jórészt ágyban töltöm, olvasással.

2002. december 14, szombat

Road movie a nagyvárosban. Az első lunghim.

Eljött végre a szünnap! Azért korán ébredek, dacára annak, hogy előző este éjfélig olvastam (megengedhetetlen lazaság). A parti séta kellemes a hűvösben, különösen mert a boltok még zárva, árusok nem zargatnak. Reggelinél kiderül, hogy Eva és Michelle a nagyvárosba készülnek Raijival; betársulok én is a kalandba. Autóriksával megyünk, 250 rúpiáért oda-vissza. Előtte persze illően felöltözünk, ujjas trikóba, hosszúnadrágba. A road movie nappal és riksában még hatásosabb, mint első alkalommal. Hárman a lányokkal ülünk hátul, Raiji meg beül a sofőr mellé fél fenékkel. Én ülök jobboldalt (baloldali közlekedés van), és ez nem a gyenge idegzetűeknek való hely. Amikor a szembejövő óriási teherautókat csak az utolsó pillanatban kerüljük el, átlagosan mintegy három centiméterrel, az igen mély hatást tud gyakorolni az emberre.

Végre eljön az alkalom, hogy megvehessem életem első lunghiját (sőt rögtön hármat). Hazatérésünk után fel is próbálom az elsőt, ami nem olyan egyszerű. Még hetekbe fog telni kitanulni a lunghiviselés nemes művészetét. Mindenesetre az indiaiak nem röhögnek láttomon nagyon hangosan, amit jó jelnek veszek.

Trivandrum amúgy izgalmas, földközeli, nyüzsgő, színes-szagos-hangos hely, a lányok dolguk végeztével mennének is rögtön vissza kedves, nyugalmas Kovalamunkba. Nekem viszont tetszik, szívesen maradnék még. A riksából nem láttam eleget a városból. Mondjuk a koldusok tényleg lehangolóak. A bevásárlóközpont előtt, ahol vásárolunk, csapatba gyűlnek, mire távozunk, már tucatnyian vannak. Öregek, sovány asszonyok síró gyerekekkel a karjukon, és nem csak hogy beszélnek hozzánk és és kérincsélnek, hanem a karunkat is elkapják. Még ha csak néhány volna, adhatnánk is nekik pénzt, de ennyi elől csak menekülni lehet.

2002. december 15, vasárnap

A kókusztej élet, erő, egészség. Világgazdasági eszmecsere a Bakeryben. A koppenhágai astanga iskola.

Új emberek érkeztek, engem előléptettek 6.45-re, a krém mostantól 5.30-kor kezd. Christinától eltanultam, hogy egy csésze chai-jal kezdjem a napot. Nagyon jól felpezsdít és átmelegít a jóga előtt, meg a cukor energiája is jól jön. Elég jól sikerül a gyakorlat, úgy látszik egy hét után már kezdek végre belejönni. Utána a szokásos kókusztej-orgia (két adag). Babu, az árus elmagyarázza, hogy a kókusztej élet, erő, egészség. „Ha minden reggel kókusztejet iszol egy hónapig, olyan erős leszel, hogy a falat… így!” és mutatja, hogyan fogjuk a falat átütni puszta ököllel. Lehet, hogy Bruce Lee titka is ebben rejlett? „És ha bármi bajod van, elmész egy ajurvédikus orvoshoz, az is azt fogja mondani, igyál sok kókusztejet, az meggyógyít. Ezt most nem csak azért mondom, mert én véletlenül kókuszt árulok, ez egyszerűen így van.”

Reggelinél a Bakeryben Michelle (közgazdász végzettségű), Adarsh (egy fiatal amerikai srác) és jómagam megvitatjuk az amerikai és világgazdaság helyzetét, különös tekintettel a fosszilis tüzelőanyagok várható kifogyására. Michelle éppen arról magyaráz, hogyan befolyásolja az OPEC az olajárakat, amikor Adarsh közbekérdez: ” Az OPEC az az Exxon olajvállalat, ugye?” Elmagyarázom neki az OPEC mibenlétét. Ezek után tisztelettel néz rám, és megkérdi, hogy nekem is közgazdász végzettségem van-e.

Este a dán szomszédaimmal vacsorázunk a Keerth-ben, plusz egy Robin nevű középkorú, busa koponyájú úriemberrel, aki – mint kiderül – angol létére Dániában él már régóta, sőt a koppenhágai astanga iskola egyik oktatója és mindenese. Két éve indultak (persze nem nulláról, Lino sokat segített), és mostanra több száz tanulójuk van.

A hot ginger lemon mézzel egyébként kiváló ital.

2002. december 16, hétfő

A kókuszdió-függőség első jelei. Karácsonyi díszek. Az első hasmenés. Masszázs szülési fájdalmakkal. Unikum Unnitól.

Jó gyakorlat, a híd is szépen sikerül. A hátrahajlásokat azért még kihagyom, holnap is lesz nap. Utána három kókuszdió tartalmát fogyasztom el. Attól tartok, visszavonhatatlanul elindultam a kókusztej-függőség síkos lejtőjén.

A tenger ma alacsonyabb, az egész heti dagadás után. De a hullámok még mindig hatalmasak. Többek szerint a közelgő újhold duzzasztja fel a vizet.

Egyre több jelét látni az érkező karácsonynak. Csillag alakú lampionok mindenfelé, színes szalagok a mennyezeten a Silent Valleyben, a Bakeryben ma megjelent egy kis fenyőfa, a Lonely Planetnél pedig lámpafüzéreket aggattak a fákra.

Reggeli után megérkezik az első indiai hasmenésem. Elég enyhének bizonyul, de azért megnyugtat, hogy a világ rendje helyreállt. Hogy nézett volna ki, hogy még egy árva hasmenést sem kapok Indiában?

Délután újra masszázs. Miközben George engem melegít be, a szomszéd szobában Michelle úgy kiáltozik Unni kezei alatt, mintha gyereket szülne. Aztán rajtam a sor, nem tudom eldönteni, hogy jobb-e hogyha én is kiabálok, vagy inkább próbáljak ellazulni és lélegezni. Úgy tűnik, van bennem

egyfajta gátlás a fájdalmam hangos kinyilvánításával szemben. Másfelől ha a lazításra és a légzésre igyekszem koncentrálni, mégiscsak kevésbé fáj. Utána Unnitól még orvosságot is kapok a gyomromra. A folyadék színe és szaga határozottan az Unikumra emlékeztet, eltekintve az alkoholtol.

További említésre méltó fejlemények: a Nargeese Kofta nagyon finom.

2002. december 17, kedd

Megvan a teljes első sorozat. Főzőiskola II.

Az első napüdvözlet ellen a tagjaim vehemensen tiltakoznak, meglehetősen ernyedtnek érzem magam. Úgyhogy gyorsabb lélegzetre kapcsolok és megpróbálok túllenni az egészen minél hamarább. Ezek után meglepően jól megy, egész lazán végigcsinálom a sorozatot és a végén úgy döntök, hogy a hátrahajlásokat is megkísértem. Elena jön és segít. Yippee! Túlvagyok a teljes első sorozaton.

Este újabb főzőiskola a Lonely Planetban. Fénypontok: Chapati, Vegetable Pakora, Dhal Fry, Banana Fritters.

2002. december 18, szerda

Testi bajok. 4 jógi és 76 hangya reggelije. Kalandok a nagyvárosban. Panicker csiklandoz.

Teljes meglepetésemre ma alig izzadok. Legfeljebb pár fokkal lehet hűvösebb, mint eddig, de izzadságban ez azt jelenti, hogy a nadrágomon már akadnak száraz foltok, és a gyapjúszőnyegem – ami eddig tocsogott a víztől – ma félig száraz marad. Emellett a gyakorlat ráadásul nagyon jól is megy, kezd megjönni az erőm. Mígnem Kukkutasana közben Rosanna segítségével meghúzom a jobb csuklómat, onnantól egyre kevésbé tudom használni. Ráadásul Supta Padangusthasana közben a jobb csípőm a szokott módon kiakad, és percekig kínlódom eredménytelenül, hogy visszakattintsam. Mikor feladom és megyek tovább az Ubhaya Padangusthasanára, persze magától visszaugrik, úgyhogy utána megcsinálom a S.P. bal oldalát is. A hidat a csuklóm miatt kihagyom, a hátrahajlásokat csak félig csinálom, egyedül. Lino nagyon kedves, ad a csuklómra árnikakrémet.

Reggeli Simonékkal, színhelye a Shivas Moon melletti Suku’s. Láthatóan népszerű hely: legalább nyolcvan vendég van jelen, igaz, közülük 76 hangya; ezek nagyrészt az asztalon, a teáskancsókon és a cukortartóban korzóznak. Kettőt találok a zabkásámban is, az egyiket kimentem, de a másik már reménytelen állapotban van.

Utána irány Trivandrum, busszal, ami sokkal élvezetesebbnek bizonyul, mint a riksa. Simon énmellettem egy új-zélandi pár, Nick és Nicky, valamint egy vékony, ragyogó szürke szemű dán lány, Stine alkotja a csapatot. Nickékkel valamelyik reggel a Bakeryben ismerkedtem össze, amikoris Nicky hosszasan faggatott Közép-Európáról. Tőlük hallottam először új-zélandi angolt, igen mókás. Elvegyülünk a tömegben, mint Paul és társai a Hairben. Kis mellékutakon kanyargunk a város felé, az út szélén nők és gyerekek követ törnek, gyártják az útépítéshez való kőzúzalékot. Egy kapu mellett kacskaringós-csomós malajálam felirat, a kapufélfán sarló-kalapácsos ötágú csillag, kékben. Iskolás lányok-fiúk mindenfelé az út szélén, egyenruhában. Boltok, színes falak, szeméthalmok. MG Road, a főutca. Járdák nincsenek, mindenki ömlesztve tolong. Utcatáblák sem mutatkoznak, így elég nehéz meglelni a DC Books könyvesboltot, ahová igyekszünk. Simon el is véti, elveszítjük szem elől. A bolt szuper, rengeteg jó könyv van, jógárol is. Sajnos az időnk véges, ide még vissza kell jönni. Utána megpróbálom felkutatni a turistainformációs központot. A riksás először egy kis bódéhoz visz, amin ugyan valóban olvasható a „tourist” szó, de meggyőzzük hogy

ez nem az. A következő próbálkozásra eljutunk a térképemen szereplő „Tourist Reception Office”- hoz. Ott viszont nem tudnak segíteni, átirányítanak a pályaudvarra. Megleljük a helyet, de nincs ott senki, a közelben ácsorgók szerint ebédelni ment az informátor, de itt van nem messze egy hotelben egy másik hely, ahol biztos tudnak segíteni. Itt feladjuk, irány a Parthas. Stine számára óriási lelki próbatétel mintegy háromszáz szárianyag közül tizenöt perc alatt választani, de végül három anyaggal beéri. Utána nekem már sietnem kell vissza Kovalamba, masszázsra, ő még marad megnézni a Chalai Bazárt.

Unni ezúttal új elemként a térdét is beveti a hátam egyengetésére. Igen keményen megdolgozza a csípőmet és a szokásos módon a combokat is, egészen elgyengülök tőle, mire Panicker (a harmadik masszőr) magamhoz térít csiklandozással és fülhúzással. Emellett a csuklómat is alaposan átdolgozza, jólesik.

2002. december 19, csütörtök

Holdtölte, fakultatív szabadnap. A csuklóm ma nem enged jógázni. Lustálkodom egész nap. Raiji elhozza az új ingemet Trivandrumból; gyönyörű.

2002. december 20, péntek

Csuklókímélő jógagyakorlat. A nap felfedezése a Badam. Parádé az új ingben. Az első fotózás.

Könnyű jógagyakorlat, a csuklómra való tekintettel (no push up, no jump through). Megintcsak keveset izzadok. A csuklóm elég jól bírja, a gyakorlat laza és nagyon szuper, el se fáradtam tőle. Úgy látszik, valójában éppen az erőelemektol fáradok el a vinyászákban, nem maguktól az ászanáktól. A hidat megint kihagyom, Lino segit a fél-hátrahajlásoknál. Elfelejtettem szólni neki, hogy maradok még egy hétre, a késői regisztráció büntetése (vagy jutalma) hogy jövő héttől csak 7.15-re jut hely számomra.

Reggeli a Suprabhatham-ban, a nap felfedezése a Badam (kesudiós milk shake).

Az új ing szuper, ing még sosem illett rám így. Emellett mindenki megdicséri, akivel csak találkozom. Világoskék, kockás.

Délután megemberelem magam és elindulok fotózni, Kovalam belső részén. Este újabb masszázs, meglepően jó és jóval kevésbé fájdalmas mint legutóbb. A combomban a csomók sokat oldódtak és a vállam is lazább.

2002. december 21, szombat

Samudra Beach Party. Az első Pincha Mayurasana. Coca-Cola mámorban fetrengő nyugati ifjúság. Naplemente iskolásokkal.

A tervek szerint ma kirándulunk Neyyar Dam-hoz, a Shivananda ásramba. A kirándulás célpontja végül többrendű kacskaringók után (cherchez la femme) Samudra Beach lesz, délutánra. Mentirosót játszunk, nagy sikere van. Darren segítségével először életemben kipróbálom a Pincha Mayurasanát, ha nem is túl szépen, de sikerül, kétszer is. A kézállást a csuklóm miatt nem próbálgatom. Ebédre felhágunk a Lobsterhez, a partfal tetejére. Szép kilátás, ami az árakon is meglátszik, ezzel szemben lassú kiszolgálás. A régóta hiányolt Coca Cola mámorában Marcos, egy gyönyörű brazil fiú táncra perdül, pillanatok alatt az egész társaság követi példáját. Az arrajáró indiai anyák megbotránkozva terelik odébb csemetéiket a káros nyugati befolyástól. Napnyugta előtt lemegyünk még egyet fürdeni. Verseny a hímek között: ki állja meg a helyét a hullámokkal

szemben. A hullámok nyernek. A partról egy teljes alsótagozatos osztály figyel minket tanárnői társaságában, nettül felsorakozva, szokásos kék egyenruhájukban. Megvitatjuk, hogy érdemes-e harsány üvöltéssel egyszerre rájuk rontanunk a vízből; végül is nem próbáljuk ki. Kárbaveszett nap. Azért még megnézzük a naplementét, a gyerekekkel együtt.

Hírek: Delhiben karácsonykor megindul az első metró. Orissa államban pusztulnak a parti mangroveerdők és védett teknősök, valamint helyenként emberek halnak éhen. Gujarat államban a választásokat heves és véres kampány után a BJP nyerte nagy fölénnyel, annak is a keményvonalas hindu fundamentalista szárnya, N. Modi vezetésével.

2002. december 22, vasárnap

A csuklóm javul, jól megy a gyakorlat. Befizetek újabb két hétre, január 3.-ig. Délután talpmasszázs Panickerrel (nem az én talpamat masszírozza, hanem rajtam járkál). Nagyon jó, igazából kellemesebb, mint Unni alkaros masszázsa, mert a talp puhább. Csak a jobb térdkalácsomat kimozdítja kissé a helyéről, estére bedagad. Lino kenőcsével kezelem azt is.

Kipróbálom a Mosai Masalát a Kerala Foodban. Óriási adag és nagyon finom. Házisajt, kesudió, spenót, mindenféle zöldségek vannak benne.

2002. december 23, hétfő

Vásárfia Mysore-ból. Kókusztej-hitelszámla. Roobent, a bölcsész.

A csuklóm nagyjából OK, a térdem is bírja a gyakorlatot. Utána vásárfiat nézegetünk: megjött Nagarathna és pereputtya Mysore-ból, hoztak magukkal jógaszőnyegeket, könyveket, zsákokat, CD-ket meg még ki tudja mi mindent. De nem adják olcsón: a „Mula Bandha” könyvet 120 rúpiáért adják, miközben Trivandrumban megkapni 80-ért.

Kókusztej-hitelszámlát nyitok Babunál: befizetem előre 20 adag árát, így nem kell mindig magammal hordoznom a pénztárcámat (ő pedig remélhetőleg vehet majd egy új kést magának, mert a meglévőn már több a csorba mint az él).

A nap híre: a keralai miniszterelnök, A. K. Antony, Kovalamba látogat, hogy egyezkedjen a vendéglősökkel, akik karácsonytól sztrájkolni akarnak. A legtöbbjük ugyanis illegálisan szolgál fel alkoholt a turistáknak, mert az alkoholengedély nagyon drága, viszont az utóbbi időben a rendőrség rendszeresen razziákat tart.

Úgy tűnik, kezdek belejönni a lunghiviselés mesterségébe. Az indiaiak általában mosolyognak, amikor meglátnak, és van aki meg is dicséri: „Kerala style, good!”

Délután pránajáma Linóval. Végre azonosítom Greget, akivel Budapesten csak telefonon tudtunk beszélni. Enyhén őrült fazon, de jó fej. Együtt vacsorázunk és lefektetjük a jövőbeli együttműködésünk alapjait.

Roobentet este az iskolarendszerről faggatom. Elég hasonló a miénkhez: 4+4 év elemi, utána 3 év középiskola (high school), majd 2-3 év főiskola vagy egyetem. Roobent, mint kiderül, angol irodalom szakon végzett, a felesége pedig fizikus. De munkalehetőség Keralában kevés akad számukra.

2002. december 24, kedd

Látogatás Roobent falujában. Christina elrablása. Ebed banánlevélről, kézzel. A kókuszrost- kötélgyárban. Kéregető Mikulás.

A tegnapi gyakorlaton felbuzdulva ma korábban kelek egy kis meditáció és pránajáma kedvéért. Finom. Reggel mindenkivel „Happy Christmas”-t köszönünk egymásnak, aztán röhögünk, mert teljesen abszurdan hangzik. A csuklóm és a térdem nagyjából rendben, az ászanák jól mennek, viszont a testem, különösen a combjaim egyre merevebbek az utóbbi napokban (ezt mástól is hallom).

Délben kirándulásra indulunk: Roobent elvisz minket a falujába. Előtte karácsonyi ajándékként összeadunk neki és a családjának fejenként 500 rúpiát. Mivel a kislánya épp most egyéves, viszünk egy tortát is. Christinát a tortával indulás előtt kis híján elrabolják. Egy öregember hívja magával a Bakerynél, ő pedig követi, abban a hiszemben, hogy a taxisofőrünk az. Az öreg felvezeti egy házba, ahol hirtelen egy csomó taxisofőr csatlakozik hozzájuk, leteszik a tortát az asztalra és nekikészülődnek, hogy egy nagy késsel felvágják – ekkor Christina felfogja, hogy itt valami félreértés van, felkapja a tortát és elmenekül.

A taxiút ismet szürreális road movie. Színek, hangok, szagok kavalkádja. Látunk egy lányt, aki két kézzel egy esernyőt egyensúlyoz a fején: a fogantyú a feje búbján, ily módon árnyékot egyáltalán nem vet a hordozójára. Magritte elélvezne, ha ezt látná. Meglepő, hogy a majd egyórás úton szinte egyfolytában lakott területen haladunk. A falvak egybefolynak. Eddig csodálkoztam, hogy fér el Keralában, fél Magyarországnyi területen 30 millió ember.

Roobent faluja Kerala és Tamil Nadu határán, a tengerparton fekszik, Poovar mellett. A családja óriási vendégszeretettel fogad minket. Hagyományos dél-indiai thalit fogyasztunk a padlón ülve, banánlevélről, kézzel. Óriási és ízletes adagok mindenből. Végül megkönyörülnek rajtunk és nem adnak több repetát. A lányok viszont kapnak ajándékba egy-egy szárit, és rögtön fel is öltöztetik őket; lenyűgözőek.

Utána sétát teszünk a faluban, megtekintjük a helyi nevezetességeket. A falu teljes lakossága – az alvók, betegek és holtak kivételével – a főutca mentén sorakozik és lankadatlan figyelemmel követi minden mozdulatunkat. Viszonzásul én is fényképezek, ahol engedik, bár még nem mindig igazodok el az indiai gesztusok között (az igent a fej függőleges síkban jobbra-balra ingatásával jelzik, amit a gyakorlatlan ember akár nemnek is érthet). A látogatásunk valószínűleg hetekre beszédtéma lesz. Megnézzük, hogyan szárítják a kókuszbelet, amiből majd kókuszolajat préselnek. Meglátogatjuk a kókuszrost-kötélgyárat, ahol a kedvünkért még sodornak is egy darab kötelet. A módszer zseniális, Brenda és Christina megpróbálják maguk is, de esélyük sincs. Ennyit a nyugati kultúrfölényről. Utána megnézzük még a lagúnát is, Roobent egy lakóhajót is akar nekünk mutatni, de már sötétedik, nagy nehezen lebeszéljük. Indulás haza. A taxiban filmi zene szól, ami csak fokozza a road movie hatását. Már besötétedett, az út mentén lampionok, színes lámpafüzérek, girlandok, karácsonyi díszek, betlehemek mindenfelé. Aztán beköszönt az áramszünet; a taxi félsötétben kerülgeti a riksákat, motorosokat, biciklistákat és egyéb népeket.

Újra Kovalamban. Harangkongás, hujjogás: egy hindu templomban Ganésának áldoznak. Az utcán egy megkésett Mikulás tartja a markát baksisért. Az itteni mikulások lényegesen kevésbé adakozóak, mint azt odahaza megszokhattuk. Az esti partira senkinek sincs már energiája, irány az ágy. Azért éjfél után még felébresztenek a szomszédban durrogó petárdák. Boldog Karácsonyt, azt.

2002. december 25, szerda

Lino karácsonyi ajándéka. Kathakali. Erőszakmentesség-gyakorlat.

Reggel félig komatóz állapotban, nagy nehezen kiszakítom magam az ágyból. A vécén ülve percekig bambulok. Semmi energiát nem érzek magamban, még mintha szédülnék is kicsit. Igyekszem meggyőzni magam, hogy ezek a tünetek feljogosítanak arra, hogy kihagyjam a mai gyakorlatot. Végül is megemberelem magam és nekiindulok. Ahhoz képest egész olajozottan megy, sőt a Marichyasana sorozat az utóbbi napokban kezd egyre jobban sikerülni. A Marichyasana D-t már egyedül is meg tudom csinálni mindkét oldalon.

Aztán valami hihetetlen dolog történik. Ahogy a végén készülődöm a hídhoz, egyszer csak megjelenik Lino és rám szol: „Jump back!” Először azt hiszem, hogy a hátrahajlásokat akarja csináltatni, de nem. A vinyasa után leguggoltat, és akkor már tudom, mi jön: PASHASANA – ELKEZDTEM A MÁSODIK SOROZATOT!!! Lino segítségével meglepően könnyen megy, mindkét oldalon össze tudom kapcsolni az ujjaimat. Utána még a Krounchasanat is megcsináltatja. Meg vagyok döbbenve. Idén nyárig meg se fordult a fejemben, hogy valaha is eljuthatok a második sorozatig. Akkor Stefan egyszer azt mondta, hogy még a Supta Kurmasanán kell alaposan dolgozni, aztán jöhet; azóta melengettem magamban az érzést, hogy majd egyszer, néhány év múlva, talán… és most egyszer csak megtörtént. Azt hiszem, kevés ennél szebb karácsonyi ajándékot kaptam eddig életemben.

Reggeli után a part zsúfolásig tele van indiaiakkal. Ezrek sétálnak a parton, fröcskölnek a vízben, úsznak, korzóznak színes csónakokon fel-alá. Sosem láttam még ennyi embert itt.

Délután jógi-ebéd a Lonely Planetban, indiai táncosokkal. Este megnézem a Kathakali-előadást (hagyományos keralai táncszínház) a hotel Neptune-ban, a táncosok kifestésével és beöltözésével együtt. Két tekercs fényképet lövök el, nagyrészt találomra beállított expozícióval, mert a vakuval még kevés a tapasztalatom. Utólag jut eszembe, hogy negatív filmet kellett volna használnom dia helyett, akkor több esélyem lenne, hogy értékelhető képek szülessenek. Ráadásul Trivandrumban nem is tudok profi laborról, ahol diafilmet elő tudnának hívni, így az eredményt is csak sokára fogom látni. Na mindegy. Az előadás különleges. Nem csak a jelmezek (és felöltésük folyamata), de legfőképpen a táncosok mesterségbeli tudása. A kisujjuk hegyétől a szemöldökük csücskéig minden porcikájuk részt vesz a játékban. Minden érzelemnek, lelkiállapotnak megvan a maga végletekig kanonizált kifejezésmódja.

Éjjel 11-kor arra ébredek (valószínűleg fél Kovalammal együtt), hogy a szomszéd hotelben buliznak a teraszon és csutkáig felcsavarták a hangerőt. Eddig csak vasárnap esténként volt parti, és viszonylag korán abbahagyták, de ez már több a soknál. Átmegyek megkérni őket, hogy halkítsák le. Vigyorgó, mámoros, bárgyú arcok. Elmondom a mondókámat. „Igen, persze” mondják, és nem mozdulnak. Megismétlem, hátha nem értették elsőre: „persze, persze”, mondják újból, és megintcsak nem csinálnak semmit. Kezd felmenni bennem a pumpa. Egy középkorú fószer megkérdi, hová valósi vagyok. Aztán elkezdi magyarázni, hogy Magyarországon is ugyanígy megy ez, Újévkor, meg hát, izé, Karácsonykor is, az emberek jól érzik magukat, és ezt el kell viselnem, elvégre csak egyszer van egy évben. Én próbálom neki elmagyarázni, hogy: a) a demokrácia nem azt jelenti, hogy mások jogait semmibe vesszük, b) az itteni lakosok jelentős része hindu, illetve muzulmán, számukra a Karácsony nem ünnep. Erre nem tud mit válaszolni, így visszavonul, mondván, hogy a hangerősítésben nem ő az illetékes. Odafordulok újból a zenegép mellett álló fickóhoz, és összetett kezekkel elismétlem a kérésem. Végül úgy látszik, belátja, hogy másképp nem szabadul meg tőlem, és kelletlenül lejjebb csavarja a hangerőt. Még mindig messze túl hangos (bár most már legalább a saját hangunkat halljuk), de úgy látom, ma este ennél többet nem érhetek el, úgyhogy megköszönom megértésüket és távozom. Kifelé menet egy másik tag még barátságosan

figyelmembe ajánlja a füldugót, mint kompromisszumos megoldást. Nem nyitok vitát. Ez egy jó lehetőség volt az ahimszá (erőszakmentesség) gyakorlására, és egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy sikerült megoldanom a helyzetet, bár utólag látom, hogy különösen az elején túl sok felesleges harag volt bennem. Ezzel együtt elaludni még jó ideig nem tudok, füldugóval sem.

2002. december 26, csütörtök

Ajurvédikus orvosságok.

Reggel meglepő módon különösebb gond nélkül felkelek 5.20-kor, és a pránajáma jól megy. Az ászanagyakorlat viszont elég fárasztó. De Marichyasana D-ben a bal oldalon először életemben – Frank segítségével – sikerül megfognom a csuklómat! A Pashasana egyedül trükkös, az egyensúly nem akar összejönni, de segítséggel megint megy.

Délben bemegyek Trivandrumba filmet vásárolni; ISO 400-as filmből már alig van, pedig az fogy a legjobban. Egyúttal beadom az eddig ellőtt negatívokat előhívni. Odafelé a buszon próbálok fényképezni, de nehéz, mert a busz alig áll meg. Azért így is élvezetes.

Délután masszázs, külön hangsúllyal a nyakamon és a térdemen. A térdemet Panicker varázslatos módon rendberakja, a nyakamon Unni dolgozik, de nem ér el áttörést. Utána megkérdezem Panickert a pattanásaimrol, amik mindkét alkaromon szép sorban jöttek ki pár napja. Ráncolja a szemöldökét, kérdez egyet-mást, pulzust mér, aztán hosszas tanakodás következik Vinoyjal. Végül a kezembe nyom két üveget. A diagnózis: túlhevült a testem (amit hajlamos vagyok elhinni, tekintve, hogy mennyit izzadok), ezért le kell hűteni és egyúttal a véremet is meg kell tisztítani. Az egyik sötét folyadék, amit naponta háromszor étkezés előtt kell bevenni; a közvetlen hatása, hogy émelygek hacsak ételre gondolok. Lehet, hogy tévedésből fogyókúrás gyógyszert adtak?

Este újabb főzőiskola a Lonely Planetben, Stine is részt vesz. Pechje van, mert a legtöbb ételben van tej vagy sajt, ő viszont tejérzékeny. Vacsora után nagyon jót beszélgetünk, az első igazán mély beszélgetés amióta itt vagyok. Nagyon-nagyon örülünk egymásnak. Aztán fél tizenegykor eszmélünk, hogy ideje van az alvásnak.

Lefekvés előtt beveszem a másik orvosságot, az előírás szerint. Ez fekete, sűrű ragacs, állaga és szaga leginkább egy régi, beszáradt szilvalekvárra emlékeztet. De a hasonlóság itt végetér. Émelyítő iszapíze van, lenyelni csak néhány korty víz segítségével lehet. Valahogy letuszkolok egy púpos kanálnyit, aztán igyekszem leöblíteni az ízét.

2002. december 27, péntek

Az ajurvédikus orvosság ereje bebizonyosodik. Választási elemzések. 20 igazi hős.

Hajnali háromkor arra ébredek, hogy a gyomromban óriási buli zajlik, a jelekből ítélve össztánccal és tűzijátékkal egybekötve. A hejehuja egész reggelig folytatódik, amikor is, hogy úgy mondjam, a jócskan elázott vendégek végre elindulnak hazafelé. Ilyen körülmények között szóba sem jöhet a jóga. A nap nagy részében ágyban maradok, szunyókálok és olvasok. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy az ajurvédikus orvosság tenyleg hatásos :-/

Elemzések a hetilapokban a BJP gudzsaráti győzelméről. Mivel Indiában jövőre 9 szövetségi államban lesznek választások, a fő kérdés: meg tudja-e játszani a BJP a gudzsaráti stratégiát (nevezetesen: rájátszani a muszlimgyűlöletre) győzelmesen más államokban is? A válogatott szakértők és elemzők tömörített válaszai, sorrendben: Minden bizonnyal. Semmiképpen. Esetleg, de egyáltalán nem biztos. Igen. Nem. De igen. De nem. Vagy igen, vagy nem. Meglátjuk.

A „The Week” 20 éves születésnapi száma bemutat húsz igazi hőst Indiából: mindennapi, sokszor teljesen ismeretlen embereket, akik mindazonáltal valami kiemelkedő tettet hajtottak végre mások segítségére. Azt hiszem, ezt érdemes megörökíteni, már csak azért is, mert sokat elárul Indiáról. További információk: Good News India

Mohammed Habib (80; Delhi): több mint 60 év alatt több ezer azonosítatlan holttestnek adta meg önkéntesen a végtisztességet (temetés vagy hamvasztás), anélkül, hogy munkájáért bármi fizetséget vagy támogatást elfogadott volna. Jagat Singh Chaudhary (52; Kot malla, Uttaranchal): 20 éves munkával létrehozott egy kéthektáros erdőséget 50,000 fával és egyéb növénnyel, amelyek nagy része ebben a magasságban (1500 m) és klímában magától nem él meg. Simputer team (Bangalore): megterveztek és létrehoztak egy indiai viszonyokra szabott hordozható számítógépet. A Simputer olcsó, nem érzékeny a porra, elemről működik, Linuxot futtat, elfér egy ingzsebben, tud beszélni (jelenleg 11 indiai nyelven), érintéssel, hanggal és képekkel kezelhető (így írástudatlanok is használhatják). Modemen keresztül lehet vele internetezni és egy smart cardon tárolja a személyes adatokat, így több felhasználója is lehet. A Simputer a GPL licensz alá eső szabad termék, azaz jogai ingyenesen hozzáférhetők bárki számára. Dayamani Barla (35; Jarkhand): emberi jogi aktivista, évek óta harcol a Koel Karo vízlépcső megépítése ellen, amely 255 faluban 250,000 embert kényszerítene lakóhelye elhagyására és ezzel hagyományos kultúrájának feladására. Emellett egy nők jogaiért küzdő szervezetnek is a vezetője, amelynek fő tevékenysége annak megakadályozására irányul, hogy a törzsi területekről lányokat adjanak el prostituáltnak Delhibe. Bharathan (39; Dindigul): 15 éves kutatás során 120 természetes, környezetbarát festékanyagot fedezett fel. Ezek bármilyen fajta szövet, vagy akár bőr festésére is használhatók, a festési folyamat pedig nem produkál mérgező mellékterméket. Poonam Natarajan (Chennai): létrehozott és vezet egy speciális iskolát fizikailag vagy mentálisan sérült gyermekek nevelésére. Raja Ram Tiwari (75; Allahabad): 1946 ota segít a vallási fesztiválokon (kumbh) elveszett embereknek megtalálni szeretteiket. 2001-ben az allahabadi Maha Kumbh Melán 40 millió ember vett részt, és Tiwari segítőivel együtt 130,000 embert hozott össze elveszett hozzátartozóival, barátaival. Eddig körülbelül 400,000 felnőttnek és 25,000 gyereknek segített 57 fesztiválon. Dr. Himmatrao S. Bawaskar (52; Jalna): felfedezte a vörös skorpió mérgének ellenszerét. A vörös skorpió marása ellenszer nélkül az esetek 80 százalékában halálos. P.U. Thomas (52; Kottayam, Kerala): megalapított és vezet egy menhelyet és kórházat a szegények, hajléktalanok és elmezavarokkal küzdők számára. Komal Kothari (74; Jodhpur, Rajasthan): több mint ötven éve gyűjti és menti Rajasthan hagyományos kulturális és művészeti formáit, zenéjét, öltözékeit, költészetét, festészetét és népszokásait. Gursharan Singh (73; Chandigarh): 30 éve szervez, rendez és ad elő utcai színdarabokat, amelyekkel aktuális problémákra világít rá, kérdéseket tesz fel és oktatja az embereket. Célja a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése, különösen az alacsony kasztok és a nők helyzetének javítása. Dr. Anand Karve (65; Pune): több környezetbarát termelési és újrafelhasználási módszer feltalálója és népszerűsítője, többek között: tüzelőanyag készítése a nádcukor (sugarcane) gyártási melléktermékeiből; növénytermesztés különleges homokágyon, tápanyagokkal, háromszoros termésátlagot eredményezve; öntözés tengervízzel; alacsony költségű üvegház; házépítési technológia bambuszból. Pothaboina Suryanarayana (62; Tenali, Andhra Pradesh): 15 éves kora óta vak, alapítója és vezetője egy szervezetnek a csökkentlátók segítésére. A szervezet segít tagjainak ösztöndíjak elnyerésében, könyvek vásárlásában és kölcsönökhöz jutni. Brijial Sahu (60; Kudari Dalli, Chattisgarh): 40 éves munkával eltérítette egy folyó vizét, hogy öntözést biztosítson a maga, és falujának földjei számára, ezzel megmentve a falut az aszály pusztításától. Swinder Singh Saini (Ropar, Punjab): 10 éves kora óta a hockey felvirágoztatásának szentelte életét, elérte, hogy Punjab – és India maga – hockey-nagyhatalommá váljon. Kamla Bai (79; Mahaveerji, Rajasthan): 50 éve küzd a nők egyenlőségéért és oktatásáért. Az általa 1953-ban, 6 diákkal megalapított iskola ma 1800 fős bentlakásos főiskola (residential postgraduate college). Álma hogy Rajasthanban minden nőt megtanítson írni-olvasni. K.J. Baby (47; Wyanad, Kerala): megalapított és vezet egy iskolát a törzsi társadalmak gyermekeinek tanítására, amely tekintettel van azok különleges helyzetére és igényeire, és segít továbbörökíteni kultúrájukat. Mohammed Abdul Wahab (53; Bhangar, West Bengal): megalapította és vezeti a Samity-t, egy klinika-hálózatot a szegények orvosi ellátására. 1979-ben 2 rúpiával a zsebében kezdett; ma a szervezetnek 30 klinikája van Bengálban, és eljutnak rengeteg olyan faluba, ahol a lakók máskülönben nem kapnának orvosi ellátást. Emellett részt vállalnak sok szegény muzulmán gyerek oktatásában, a nők helyzetének javításában (önsegítő csoportok és kisvállalkozások indításával) és a falvak egészségügyi állapotának javításában is (pl. latrinák építésével). Ramesh Sharma (Durg, Madhya Pradesh): ez a rendőrtiszt szabadidejében fákat ültet. 10 év alatt több mint 250,000 fát ültetett Madhya Pradesh és Chattisgarh államokban, sőt még Boszniában is, ahol az ENSZ békefenntartójaként járt. Emellett iskolákat alapított az utcagyerekek nevelésére, és ráérő idejében tavakat tisztít. Mindez mintegy 2500 rúpiájába kerül havonta, de támogatást nem fogad el senkitől. Vijay Kumar Naik (47; Bhavnagar, Gujarat): megtervezett és megépített egy műlábat, amellyel törökülésben is lehet ülni, egy elektronikus (myoelectronic) műkezet, amely teljesen úgy működik, mint a valódi, és egy térdszorítót (poly-centric knee brace) a csontritkulásban szenvedők számára, amely megszünteti a fájdalmakat és elkerülhetővé teszi a műtétet.2002. december 28, szombatÉjjelre csak a tegnapi rémlekváradag felét nyomtam le, a gyomrom ennek megfelelően illendően viseli magát. Az ízlésem határozottan megváltozott, amit részben ennek tulajdonítok: mostanában kifejezetten a sós ételeket és italokat kívánom, az édes nem is esik jól. Felfedeztem a sós lasszit. Este úgy döntök, abbahagyom a kúrát; túl sok ez nekem egyszerre a jógával együtt.

2002. december 29, vasárnap

Magyar nyelvlecke. Stalin élt, Stalin él, Stalin élni fog.

Két nap szünet után elég jó gyakorlat, de a hidam szánalmas. Utolsó masszázs a Heritage-ban: lábmasszázs Panickerrel. Keddre előjegyeztem magam Vijay-hez, sokan dicsérik.

Délután felmegyek a Tourist Information-be jegyeket foglalni a holnapi Kalaripayattu harcművészeti bemutatóra Trivandrumba. A hivatalnok kérésére lefordítok neki magyarra egy halom kifejezést és mondatot, mint például „Egyedül utazik?” és „Keralában mindig szívesen látjuk!”. Utána az emberke akkurátusan leírja minden mondat mellé a kiejtését malajálamban. A malajálam írás gyönyörű. Csupa ív, hurok és csomó. A fellépés egyébként ingyenes, csak az oda- vissza utat kell megoldanunk.

Napi hírek: Kasmírban militánsok négy nőt megöltek a napokban modern ruhaviseletük miatt. Tamil Naduban az ellenzéki DMK államszerte tüntetéseket szervez a kormány ellen. A megmozdulások egyik vezetője M.K. Stalin, a DMK ifjúsági szárnyának vezetője.

2002. december 30, hétfő

Reggel pránajáma. Ma megint kapok két új ászanát: Shalabhasana A&B és Bhekasana. A Pashasana először megy egyedül!!! (egy törülközővel a sarkam alatt, az egyensúly mián). A hátrahajlások is jól mennek.

Délután Trivandrumba megyünk Stinével. Az esti bemutató előtt még akad néhány elintéznivalónk. Stine az előző nap vett egy merülőforralót a Chalai Bazárban, ami az üzletben ugyan működött, de otthon már nem, és amikor szétszedte, kiderült, hogy belül csupa rozsda. A rend kedvéért megpróbálja visszacserélni, vagy visszakérni a pénzét, persze hiába. Az eladó azt mondja, hogy csak a főnök dönthet, aki persze éppen nincs ott, de hamarosan jön. Vagy egy kicsit később, esetleg holnap. Feladjuk. Meglátok egy boltot, ahol csillaglampionokat árulnak, veszek belőlük egy halommal. Utána eszünk, aztán irány a Kanakakkunnu palota, ahol a bemutatót tartják.

A Kalaripayattu elég látványosnak bizonyul. Egyes elemei és alapállásai a kung-fura emlékeztetnek, de van benne sok dobás is, kétkezes védések és hárítások, karcsavarások. Általában páros formagyakorlatokat adnak elő, ahol az egyik félnek fegyvere is van: egy vagy két kés, kard, bot, lánc, pajzs. A koreográfia szerint a másik előszor puszta kézzel védekezik, majd lefegyverzi ellenfelét, így megfordulnak a szerepek. Időnként igen mókás dobásokat és forgásokat mutatnak be.

2002. december 31, kedd

Reggel nem vagyok túl energikus, egy gyors gyakorlatot nyomok le. A Shalabhasana elég jól megy egyedül, a Bhekasana még Rosanna segítségével se sehogy. A bokám egyszerűen túl merev hozzá. Délután masszázs Vijay-nél, Mohannal, az egyik tanítvánnyal. Igen alapos, másfél órás (Panickeré 45 perc volt), mindent beleadó, kiváló talpmasszázs. A Heritage-ről többet szó se essék! Kár, hogy több masszázsra már nem lesz időm itt.

Este nagyon álmotos vagyok, egy csepp energiám sincs a fékevesztett újévi partihoz. Ledőlök egy kicsit, tíz felé végül összevakarom magam és átmegyek a Neptune-ba. Elég sokan vannak, kb. a fele nem jógi. A zene meglehetős, nem igazán az én stílusom. Azért hagyom átáramolni magamon, szép lassan elkezd mozgatni, be is szállok táncolni egy félórára. Aztán már itt is az éjfél, tűzijáték- petárdák durrognak mindenfelé. Tőlünk is lődöznek szorgalmasan a tetőterasz másik oldaláról, mígnem az egyik rakéta a nádtetőn landol a fejünk felett. Az indiaiak lelkesen odasereglenek és ásványvizes palackok bevetésével gyorsan eloltják, az incidens számukra láthatólag csak növeli a parti becsét. Csodálom, hogy nem égett le semmi ezen az éjszakán.

Éjfél után DJ Kishan vezényletével elénekeljük az Om Namo Narayanaya mantrát a világbékéért. Utána haza. PJ, a hotel vezetője az újévi jókívánságokkal együtt kezembe nyom egy Cornettót.

2003. január 1, szerda

Felkelési nehézségek miatt jóga sztornírozva. Miután az ágyból sikerül kikászálódnom, kb egy órát a vécén töltök. A fő gyanúsítottam a tegnap esti Cornetto.

Délután vinyásza workshop Linóval. Más, mint amire számítottam. Technikai részletek helyett egyszerűen a vinyásza mibenlétét magyarázza el, aztán kicsit szívat bennünket, hogy tudjuk-e, mi példának okáért a Surya Namaskara B 11. vinyászája.

2003. január 2, csütörtök

Stine varázslatos gyógyítása.

Ugyan újhold van, de a tegnapi kihagyás pótlására ma végigcsinálok egy könnyű első sorozatot (ah, mily lezseren hangzik!). Igen jól megy, pedig lényegében ugyanannyit dolgozom, mint máskor, csak „take it easy” hozzáállással nem tökölődöm a részletekkel.

Ez az utolsó teljes napom Kovalamban; holnap indulunk a vadonba. Útitársaim: Nicky & Nick Új- Zélandról, valamint Simon Angliából. Várhatóan egy-két hetet fogunk eltölteni Keralában (esetleg Tamil Nadu is bejátszik), utána január közepe táján érkezem majd Mysore-ba.

Este Stine varázslatos módon meghosszabbítja a bal lábamat. Reflexológia. Nehezen hinném el bárkinek, ha mesélné, de a bal lábfejem tíz perces nyomorgatása után a két lábam majdnem egyforma hosszú (azelőtt kb. 2 cm volt a különbség)! Egész este érzem, hogy a bal csípőmben nagy tér nyílt, és áramlik benne az energia. Döbbenetes. Stine szerint mind a hat meridián a bal lábamban el van tömődve, így egy kezelés nem oldja meg teljesen a dolgot. Mindenesetre első dolgom lesz Magyarországon keresni egy belevaló reflexológust.

2003. január 3, péntek

Búcsú és az indulás bonyodalmai. Csomagfeladási nehézségek. Kártyacsata a vonaton.

Reggel, jóga után, búcsú mindenkitől. Gwendolyne különösen kedves, azt mondja, hogy jó a hozzáállásom és hogy öröm volt velem dolgozni. Részemről a szerencse. Remélem, egyszer sikerül majd elcsábítanunk Magyarországra.

Az utolsó kókuszdió Kovalamban talán a legjobb, amit eddig ittam. Az utolsó utáni már nem is ér fel hozzá. Ideje pakolni. Fél tizenkettőre elméletileg kész vagyok, csak a nedves ruháimat hagyom még lengedezni az erkélyen. Amikor Nickék megjönnek, kiderül, hogy a bőröndöm tele van tömve és iszonyú nehéz (fogalmam sincs, mitől, de ettől még nem lesz könnyebb). Összekötve a kellemest a hasznossal, Roobentnak adom a kék ingem, amiért annyira sóvárgott; annyival is kevesebbet kell cipelni. Majdnem ottfelejtem a nadrágomat, amely az ajtó belső oldalán lógott egy vállfán, így nyitott ajtónál nem lehet látni. Szerencsére eszembe jut még mielőtt taxiba szállnánk. Visszarohanok érte a hotelba, ezzel negyedórát vesztünk. Az idő elég szoros, mert Trivandrumban még több műveletet kell végrehajtanunk, úgymint: megvenni a jegyemet, feladni Nicky könyveit és az én felesleges cuccaimat postán, pénzt kivenni ATM-ből, ebédelni. A vonat 14.30-kor indul. Támaszpontunknak az Amma vendéglőt nevezzük ki. Nick megveszi a jegyemet, mialatt Nickyvel elindulunk a postára, Simon pedig önfeláldozóan nekiáll ebédelni. A postán a szabó elkezdi bezsákolni a csomagjainkat, ezalatt én elmegyek pénzt kivenni. Mire visszaérek, a csomagok már vászonba varrva, lepecsételve, nekem még ki kell töltenem egy kérdőívet két példányban, mialatt Nicky már sorban áll a sajátjával. Mire sorra kerül és feladja, már 14.10. Úgy döntünk, nem éri meg tovább várni; rövid közelharc után kiragadjuk a csomagomat a tisztviselő kezéből – aki már közben félig teleírta a csomagolóvásznat titokzatos varázsigékkel és feltehetően a postatörvényből vett bűverejű idézetekkel, és körömszakadtáig ragaszkodik zsákmányához -, majd visszariksázunk a vasútállomásra. Közben Nick megvette a jegyemet és ő is megebédelt, úgyhogy feladatainkat nagyjából 50%-ban teljesítettük. A táskám, zsákba varrva és lepecsételve, a lehető legalkalmatlanabb hordozásra, szerencsére nem túl nehéz (vagy sajnos, mert annyival több cucc marad nálam egész útra).

A vonaton Simon elővesz egy csomag ‘Top Trumps’ kártyát. Olyasmi, mint nálunk anno az autóskártya (létezik még autóskártya?), csak a ‘Buffy the Vampire Slayer’ figuráival, a

tulajdonságok pedig ‘Combat Daytime’, ‘Killer Rate’, ‘Fright Factor’ és hasonlók. Indiai szomszédaink érdeklődnek, elkezdünk egy partit. Húsz percen belül mi fehér emberek mindhárman kiesünk, az indiaiak még nagy lelkesedéssel fél óráig gyűrik egymást, mialatt a fülkében röpködnek a felejthetetlen indiai angol kiejtéssel kivágott ‘Combat nighttime 8!’ és ‘Fright factor 5!’ felkiáltások.

Kollamban nehezen sikerül szobát kapnunk, végül én is előhúzom a Rough Guide-ot és megkísértjük a Shah Internationalt. Bejön. Végre én is hajtottam valami hasznot a társaságnak. Elég új épület, látványos a bejárata, de a szobák már némileg lepukkantak és igencsak dohosak. Indiai mércével mérve jó, csak a WC-t nem lehet lehúzni. Simon felfedezi a tévét és rögtön talál egy csatornát, ahol krikettet közvetítenek. Mindharom útitársam krikettrajongó, ráadásul India válogatottja éppen Új-Zélandon turnézik, miáltal a hét fő beszédtémájából teljességgel ki vagyok rekesztve.

Este lemegyünk a kikötőbe, hajót keresni. Az első két riksavezetővel képtelenek vagyunk megértetni, mi is az a ‘Boat Jetty’ ahová el szeretnénk jutni. A város térképét érdeklődve és alaposan megvizsgálják, láthatólag nem ettek még ilyet. Elég érdekes, ahhoz képest, hogy valószínűleg ez az egyetlen hely a városban, ahová a külföldiek általában el akarnak jutni. Végül a harmadik riksással szerencsénk van. Viszont a kikötőből nem indul Aleppey-be lakóhajó. Az egyetlen lehetőség komppal elmenni Aleppey-be, aztán ott lakóhajón körutazást tenni. Mindenki bőszen ajánlgatja a sajat lakóhajóját és előleget kér. Úgy döntünk, nem foglalunk le semmit előre, majd Aleppey-ben újra körülnézünk, ott nyilván több lehetőség kínálkozik majd, ami remélhetőleg az árakat is lehajtja. Ezzel a többiek vacsorázni indulnak; én igencsak gyengének érzem magam, úgyhogy visszamegyek a szállodába és rögtön ágynak esem. Arra ébredek csak, amikor Simon megérkezik; eszembe jutnak a reggel becsomagolt nedves ruháim, kiteszem őket száradni az erkélyre. A szaguk penetráns.

2003. január 4, szombat

Kipihenten ébredek, a hosszú alvás jót tett. Az alvózsákom is remekül muködik. Reggeli után és indulás előtt újabb kísérletet teszek a csomagom feladására. A posta 10-kor nyit, a hajó 10.30-kor indul; a szokásos többszörös, hosszas sorbanállás, tolakodás, idegek harca. Végül a postáskisasszony felveszi a csomagot, egy perccel azelőtt, hogy mindenképpen indulnom kell. Siker! 1090 rúpiát fizetek, 5.6 kilóért. Elmegy.

A kompút Aleppey-be gyönyörű. Későn érkezünk, így csak alul kapunk helyet, a gép elég hangos és büdös is. Viszont árnyék van, amit délutánra megtanulunk értékelni. Vetélkedünk az oldalsó helyekért, ahol a két nyitott ajtóba ki lehet ülni. Később rájövünk, hogy ki is lehet mászni oldalra, és lógázni a lábat a víz felett. Ez a legjobb hely, ha az embernek sikerul levadászni egy helyet a hajó árnyékos oldalán. Helyenként szűk csatornákban haladunk, a parton a pálmafák, házak, csónakok, tehenek, helyi lakosok alig néhány méterre tőlünk. Máshol a víziút tavakká szélesedik, a part mentén kínai halászhálók sorakoznak. A vízben szép számmal láthatók fehér medúzák, a nagyobbak tenyérnyiek is lehetnek. A halászhálók állványzatán a varjak mellett gólyák és gémek csoportosulnak, jégmadarat is látni sokfelé. És a háttérben a pálmafák mindent elárasztó zöldje, ezernyi árnyalatban. Megállunk az Amma-ashramnál is; elég meglepő látvány, a dzsungel közepén néhány sokemeletes, lakótelepi jellegű ház áll.

Aleppey: a Kiran Lodge-ban szállunk meg. Egyik útikönyv sem említi, de nagyon kedves és stílusos hely. A szobák kicsik, a fürdőszobák még kisebbek, de a személyzet nagyon kedves és ingyen ivóvíz van a szobákban (tartályból)! A fürdőszobában vöröshangyák vonulnak rendezett sorokban a csempe párkányán, az útvonaluk az ablaktól az ajtófélfáig vezet, ott lefelé, majd át a szobába és ott végig a fal alján az ajtóig. További megfigyeléseket nem végeztem.

2003. január 5, vasárnap

Lakóhajó-luxusutazás. Éjszaka a tó közepén.

Reggel sétálni (és fényképezni) indulok a városba. Aleppey meglepően jól menő hely: elég sok az új vagy épülőfélben levő ház, az első hely ahol számottevő mennyiségben látni új (értsd: nem Opel Ambassador) típusú autókat is. A vendéglőkben is néhol egész új és modern a berendezés. A vízi turizmus láthatólag sikeres üzletág.

Reggeli egy névtelen teázóban. A porotta + banán kombinació beválik. A narancslevük nagyon finom.

A lakóhajó-ügynökök 6-7000 rúpiáért kínálnak 22 órás kirándulásokat motoros lakóhajón. Végül az egyik közvetítő partizánakcióval és 5000 rúpiás ajánlattal elrabol minket a vetélytársa (vagy főnöke?) orra elől. A hajó igen szép, jó állapotban. Délben indulunk. Odafelé kipróbálom, milyen a bőröndömet indiai módra a fejemen cipelni. Beválik.

A lakóhajó a kényelem netovábbja! Karosszékben heverészve figyeljük a kétoldalt sikló partokat. Délben megállunk ebédelni a Vembanad tavon. Egyszerű, de nagyon finom thali. Utána ejtőzés. A tetőn Maraj szundikál, Suresh vázlatokat másol a botanikafüzetébe. Kihasználjuk az alkalmat mosásra. A ruhákat a tető korlátján teregetjük ki. Jó hosszú lazítás után indulunk tovább, széles csatornákon, rizsföldek között. Mindkét oldalon gátakkal rekesztették el a vizet, majd kiszivattyúzták és rizst vetettek a lapályra. A tóból magábol nem sok maradt errefelé. A látvány is elég unalmas. Elégedetlenségünknek hangot is adok, mire Maraj megígéri, hogy hamarosan kisebb csatornákra érkezünk. Jó félóra múlva előremutat: „Small canal!”. A szóban forgó csatorna a korábbi mintegy 100 meter helyett itt legfeljebb 70 méter széles. Közöljük, hogy még ennél is kisebb csatornákra vágyunk, de Maraj nem áll kötélnek. Hosszas, kommunikaciós zavarokkal tarkított eszmecsere után közli, hogy a hajó túl magas, így a kis csatornákon nem fér át a villanydrótok alatt. Elkeseredünk. Végül másnap reggelre ígér nekünk icipici csatornákat.

Este kikötünk Suresh házánál, kókuszdiót vételezni. Utána kihúzódunk a tó közepére, ahol tömegével gyűlnek a lakóhajók éjszakázni, legalább húszat számolok össze sötétedés előtt. Gyönyörű az este. A Holdból csak egy keskeny sarló látszik, a csillagokat is hamarosan eltakarják a felhők. A partról kabócák kórusa hallatszik. Messzebbről, Aleppey és Kottayam irányából messzehangzó durranások, villanó fények: tűzijáték. Templomi ünnepség zajlik ott. Éjszakára felvackoljuk magunkat a tetőre. Csak a szúnyogok zavarják meg az álmunkat néha, amikor a füstölő leég.

2003. január 6, hétfő

Hajnal a vízi világban. Dagonyázás. Riksasztrájk. A barátságos kapitány. Anil, a sztrájktörő. Simon riksát vezet.

Arra ébredek, hogy keleten már fénylik az ég, a nap rövidesen felkel. A tó párába burkolózik, a közeli és távolabbi lakóhajók sziluettjei mozdulatlanok. Kis kompok pöfögnek keresztül-kasul a tavon, meghullámoztatva az egész környéket. Halászcsónakok siklanak hangtalanul a vízen. A kókuszpálmás partok a párába vesznek a messzeségben. Gyönyörű és békés a hajnal. A napfelkelte ugyan nem túl fotogén, mert az ég alját felhők borítják, de azért így is jó. Csobbanás: Maraj már a vízből integet. Én is bemerészkedem utána. A víz meglepően sekély, leér a lábam, az alja jó iszapos. Körbeúszom a hajót kétszer. Maraj kagylókat halászik a fenékről. Finomak, mondja.

Reggeli: kókuszos palacsinta, ananásszal. Isteni. Utána chai, persze. Indulás, kis idő után tényleg keskenyebb csatornákba érkezünk. Általános üdvrivalgás, Maraj kormányzás közben felénk fordított vállára és tarkójára dicséretek záporoznak. Aztán jönnek a villanydrótok. Maraj óvatosan szélre kerül, ahol magasabban lógnak. Utunk ebből a szempontból eseménytelen, egyszer sem akadunk fenn. A nap kikandikál a felhők közül, gyönyörűen fátyolos fények. A csatornákban halászok nyakig a vízben, kagylót és halakat halásznak a lábukkal.

Sajnos, nagyon is gyorsan megpillantjuk a templomot, ahonnan tegnap indultunk. Kikötés, búcsúzkodás, pakolás; a kimosott trikóm a korláttól, amin száradt, koszosabb mint volt. Vissza a városba. Rossz hír: riksasztrájk van, úgyhogy hosszú gyalogút áll előttünk. Nem először s nem is utoljára átkozom el döntésemet, hogy hátizsák helyett bőrönddel jöttem Indiába. Simon kölcsönadja a törülközőjét, hogy a fejemre csavarjam; valószínűleg elég meggyőzően alakítom már az indiai hordárt. A szembejövő helyiek legalábbis felderülnek láttomra.

Helyi komppal megyünk tovább Kottayamba. Itt már rajtunk kívül mindenki barnabőrű. A hajó eleinte eléggé tele van, de sokan kiszállnak elég gyorsan. Mint kiderül, ugyanazon az úton haladunk végig, mint tegnap a lakóhajóval. Tanulság: előre kell egyeztetni az útvonalat. Az egyik matróz felinvitál a tetőre. A komp hátulján, a vécéfülkéken keresztül vezet az út felfelé. A vécék amúgy egyszerű felül nyitott fülkék, az aljukon egy megfelelő méretű négyszögletes nyílással. Zseniális és célszerű elrendezés. Fent a tetőn a kapitány lelkesen integet, előrehív. Csinálok egy képet róla szemből, csak illemből, utána leülök a fülke mellé a tetőre és beszédbe elegyedünk. A neve Josi, köpcös, kerek fejű, kopaszodó, bajuszos ember. Vidáman vigyorog és a beszélgetés alatt, míg kezeivel gesztikulál, a lábával kormányoz. Utána megosztja velem az ebédjét: ízletes fish curry, a felesége főztje.

Mire visszatérek az alsó fedélzetre, az már nagyrészt üres. Kiszállt az a csapat asszony is, akiket pedig szerettem volna becserkészni egy fotóra. Szerencsére hamarosan beszáll két újabb család, nők és gyerekek. A nők gyönyörű színes ünneplő száriban, egy kisfiú finom öltönyben, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy előreláthatólag mintegy két év múlva fog belenőni.

Kottayam. Itt is sztrájkolnak a riksavezetők, de akad egy sztrájktörő, Anil, aki két fordulóban, jó pénzért elvisz minket a hotel Ambassadorba. Mellékutakon, hogy kikerülje a sztrájkőröket. Jó ötkilométeres út, igencsak meg volnánk szorulva nélküle. Búcsúzáskor magyar pénzérmék iránt érdeklődik. Nem először bánom meg, hogy egyet se hoztam magammal. Indiában sokan gyűjtenek érméket. Találok azért neki néhány eurocentes érmét. Az Ambassadorban jó szobát kapunk, szép nagy fürdőszobával. Még a ventillátor sebessége is szabályozható, ami szobánkat már szinte a kovalami luxuskategóriába emeli (általában ha működik is a ventillátor, csak két állása van, így az utazó kedve szerint választhat, hogy szélcsendben akar-e megfőni, vagy kisebbfajta hurrikánban dermedezni). Viszont az ágy rövid nekem, és keretes, úgyhogy kényelmetlen.

Vacsorázni a Vembanad-tó melletti étterembe megyünk. A riksasztrájk hatkor végetért, hát nem kell gyalog mennünk. Nick egy rendőrhöz fordul útbaigazításért, de tévedésből a Vembanad helyett Veerappan holléte felől érdeklődik. A közeg erősen meglepődik, de sikerül kijavítanom a hibát, még mielőtt netán reflexből letartóztatná Nicket. Végül találunk egy riksát, ezúttal Simon ül a sofőr mellé, de akkora darab, hogy alig marad mellette hely. Egy ponton a sofőr át is adja neki a kormanyt, mert nem tud tőle vezetni. Simon becsülettel helytáll, bár közben még a sofőrt is vissza kell fognia, mert az gondtalanul nyomná a gázt padlóig. Végül megérkezünk épségben. A vendéglő a tó partjan áll, de a szép kilátást teljességgel eltakarja egy lakóhajó. Pincérek hada álldogál a környéken, de Nickynek komoly erőfeszítésébe kerül felhívni ránk egyikük figyelmét, hogy megrendelhessük vacsoránkat. Valószínuleg rögtön leírtak minket, amint tisztázódott, hogy nem rendelünk az itallapon felsorolt mintegy negyvenféle whisky-, rum-, vodka- és konyakféleség közül

egyet sem. A kaja amúgy finom, de az est fő látványossága egy pók, amelynek tőlünk két méterre a korláton túl, egy reflektor fényében támadt kedve hálóját szőni.

2003. január 7, kedd

Kiértünk a „hot ginger lemon” övezetből. Zarándokok a vasútállomáson. Este a dekadens nyugati kultúra jegyében.

Tegnap óta fáj a torkom. Rosszul is alszom. Reggel Nick talál nekem az út menti gyógyszertárban Strepsil toroktisztító cukorkat (throat lozenge). A boltok későn nyitnak, 10-kor. Kovalam után szokatlan; ott minden bolt nyitva van kora reggeltől majd’ éjfélig. Találunk egy internetkávézót (30 Rs/h), de kevés a szabad gép, én nem kerülök sorra. Láthatólag kiértünk a „hot ginger lemon” övezetből, errefelé már egyetlen pincér sem tudja, mi az. Azt hittem eddig, ez olyan közönséges indiai ital, mint a chai.

A vasútállomáson hatalmas tömegekben zarándokok. Innentől Sabarimala kegyhelyéig gyalog mennek már, négynapi járás. Csupa fiú és férfi, alig néhány kislányt látni, mivel a templomba kilencévesnél idősebb nő nem léphet be. Mind fekete vagy sötétkék ruhában, fejükön hordozzák batyujukat az áldozati ajándékokkal. A templom pusztán a hivők által adományozott kókuszdiók feldolgozásából milliókat kaszíroz minden évben.

Ernakulamban a parthoz elég közel kapunk szobát. A szobánk semmi különös attrakcióval vagy rémséggel nem szolgál. A fürdőszoba kicsi, párás, a vécétartályból viszont folyamatosan csurog a víz. Délután átkompozunk Fort Cochinba, megnézzük a nevezetes kínai halászhálókat. Szó se róla, látványosak, nagyok, egzotikusak, de már láttunk ilyet tucatszámra a lagúnákon. Az egyik halász, Manuel, felinvitál maguk mellé az állványzatra, aztán bejáratott természetességgel kezd terelgetni. „Állj ide, most fotózzál! Menj oda! Onnan fotózd a naplementét! De még várj fél órát, akkor lesz a legjobb”. Utólag esik le, hogy nyilván baksist várt értékes szolgálataiért cserébe. Rémes, hogy a turisták mire szocializálják a helyi lakosokat szerte a világon. Csak azért se várom meg a naplementét, hagyjanak engem azt és akkor fotózni, amit és amikor én akarok. Akkor rögtön akadnak életszagú jelenetek is, a halászok macskájával a főszerepben, vagy magukkal a halászokkal, például amikor munka után osztozkodnak a napi bevételen.

Ernakulam meglepően nagyvárosi jellegű hely. Több tízemeletes, vagy annál is magasabb épület áll a part közelében, nyugati típusú bevásárlóközpontok, utcatáblák, sőt még villanyrendőr is akad (igaz, működni nem működik).

Esténket a dekadens nyugati kultúra gyönyöreivel töltjük. Elegem van a fűszeres ételekből, különösen most, hogy fáj a torkom; az egész szervezetem hazai ízek és gyümölcsök után sikoltozik. Úgyhogy javaslatomra pizzázni megyünk egy légkondicionált gyorsétterembe. Még hasábburgonyát is rendelünk mellé. Jaj, azok az otthoni ízek! Utána pedig megnézzük a legújabb James Bond filmet.

2003. január 8, szerda

Egy indiai meleg.

Reggel Simon és a kiwik átköltöznek Kochiba. Én maradok, a napot nagyrészt alvással, olvasással és regenerálódással töltöm. A DishNet az Esplanade-ban (a pizzás mellett) kitűnő szélessávú Internet-elérést biztosít, 30 rúpiáért óránként (a kovalami tarifa fele). Este vacsorázni indulok; az úton mellémszegődik egy fickó, megszólít, mint mindenki. A szokásos bevezető kérdések után megkérdezi, házas vagyok-e, van-e barátnőm. Van, mondom, és mi a helyzet vele? Ó, ő nem házas, mondja, barátnője sincs, hanem barátja (boyfriend). Először azt hiszem, csak félreértésről van szó,

de tisztázó kérdéseimre kiderül, hogy tényleg a fiúkat szereti. Én a lányokat, közlöm vele. Ez nem tántorítja el, megkérdi, érdekelnek-e a szexfilmek. Momentán nem, válaszolom. Végül közli, hogy szívesen elkísér vacsorázni, illetve meglátogat később a hotelben. Tapintatosan lemondok a megtiszteltetésről.

2003. január 9, csütörtök

Városnézés Kochiban. Gekkóbébi a fürdőszobában.

Reggel áthajózok Fort Cochinba, reggelinél találkozunk a többiekkel, majd városnézni indulunk. Mattancherry messze van gyalog. A zsinagóga jó kis eklektikus épület, sokat elárul a korabeli kereskedelmi kapcsolatokról: kínai padlócsempék, belga üveggömb-lámpák, indiai színek. A Dutch Palace freskói lenyűgözőek, kár hogy a Rámájana képein szinte lehetetlen kivenni, ki kicsoda, melyik részlet melyik epizódhoz tartozik és hol mi történik; az egész összefolyik istenalakok, démonok, királyok, hősök, szörnyek, állatok, harcosok és fegyverek kavargásába. A másik szárny freskói különböző istenalakokat ábrázolnak, ezek átláthatóbbak (és nem kevésbé szépek). Különösen Lakshmi gyönyörű. Az alsó szinten a freskók sokkal rosszabb állapotban vannak, jó részük gyakorlatilag láthatatlan. Krishna ledéren és szemmel láthatólag kedvtelve játszadozik a félmeztelen pásztorlánykákkal.

A zsidónegyedben kasmíri árusok minden mennyiségben (zsidók már alig maradtak itt), ugyanazokat a szobrokat, faragványokat, ékszereket árulja mindegyik. A keresztény templomok nem különösebben látványosak. A St. Francis templom mögött a füvön a srácok krikettedzést tartanak. Összességében Kochi csalódás számomra. Ugyanolyan koszos, elhanyagolt és lepukkant, mint akármelyik indiai város, és az európai stílusú épületek csak rontanak a helyzeten, mert arra emlékeztetnek, hogy ez valamikor tényleg egész szép hely lehetett. Amúgy ezekből nincs sok, és azok sem túlságosan stílusosak.

Beadom előhívatni a filmet. Vacsora a Four Foods-ban, keralai hal kókuszos curryvel. Desszertnek falooda (Mumbai-stilusu fagylalt, tesztaval). Mmmm. Utána a Bimbi’s-nél veszek burfit. Este fogmosáskor a fürdőszobában egy gekkóbébire leszek figyelmes a tükör felett. Legfeljebb három centi hosszú lehet, gyönyörű, mint egy kis ékszer. Legalább tíz másodpercig szemezünk egymással, aztán kimegyek a fényképezőgépemért, de mire visszatérek, már eltunt.

2003. január 10, péntek

Ünnepség Siva templomában.

Reggel elmegyek a Siva-templomhoz, felmérni a helyzetet az ünnepség délutáni kezdete előtt. Meglepetés: már tart a körmenet. Hét elefánt, gyönyörűen feldíszítve, és vagy negyven zenész alkotja a menetet. Az elefántok éppen békésen álldogálnak és jobbbra-balra himbálózva táplálkoznak, hajtóik halmozzák eléjük a tápot. A zene fülhasogató. Közel egy órába telik, míg a lassú tempójú kezdéstől fokozatosan felgyorsulnak és belehevülnek a zenészek. Dobosok és cintányérosok adják az alapot, hozzá oboások és kürtösök fokozzák a hangulatot és a ricsajt. A tempó dübörgése felett párzási lázban égő egzotikus madárrajként kering a kürtök primitív, kéthangú kvart-dallama. A csúcs után visszaállnak az eredeti lassú tempóra és a körmenet előrehalad egy saroknyit. Közben kint durrognak a petárdák. Szerencsére nálam van a kis kamera, benne egy majdnem teljes tekerccsel. De pótfilm nincs nálam, így a tekercs ellövése után eljövök. Utána elmegyek az előhívott filmekért és beadom az újat, meg egy másikat, ami tegnap benn maradt a hátizsákom alján. Hihetetlenül olcsó reggeli az Indian Coffee House-ban: paradicsomos omlett, pirítós vajjal, grape juice és chai 27 rúpiáért!

Délután vissza a templomba. Lézengő emberek, az elefántok leszerszámozva, békésen fogyasztanak a fák alatt. Az újabb körmenet csak 6 óra felé kezdődik el és csak három elefánttal. A zenészek is mások, kevesebben és másfajta dobokon játszanak, oboások sincsenek. Viszont a zene jóval dinamikusabb és gyorsabb, a körmenet maga is gyorsabban halad előre. A zenészek és a tömeg minden megállónál extázisig fokozzák a hangulatot, az elefántok tetején is felállnak a fiúk és ritmusra rázzák hatalmas fehér és rózsaszín toll-legyezőiket. Amint beérnek a templom elé, a papok és a nép virágszirmokat szórnak a vezérlő elefántra és a fején hordozott Siva-képmásra. Utána körbejárnak a templom udvarán, miközben a hivők serege meggyújtja a templom falán elhelyezett ezernyi mécsest. A szürkületben, a mécsesek és ívlámpák fényében árad a tömeg az udvaron, középen imbolyognak az elefántok óriás szürke szigetei. A körmenet után a színpadon vallásos énekeket ad elő egy nagy csoport énekes, zenészekkel. Néhányat én is felismerek, mint az „Om Nama Sivaya” mantrát, velük is éneklem. Ezrek vesznek körbe, kisgyerekektől az öregekig minden korosztály képviselteti magát.

Amikor kisétálok, a bejárat előtt két nadaswaram-játékos dobosok kíséretében fújja méteres hangszerét. A kapu előtt az út hosszában telerakva petárdákkal, a sor végén egy négyszögben százával sorakoznak. Nyolc órakor gyújtják meg a kígyó farkát. Égszakadás-földindulás. Utána még tuzijáték-rakétákat is eregetnek a teljesség kedvéért. A produkció minden bizonnyal még jóval azután is emlékezetes marad minden szem- és fültanú számára, hogy (ha) hallásuk épsége visszaállt.

2003. január 11, szombat

Siva az utcán. A keralai buszsofőr életfilozófiája. Körmenetek szezonja.

Reggel eldöntöm magamban: irány Mysore. Unom a poggyászomat cipelni, igy Thrissur kimarad, Ooty és környéke pedig Mysore-ból is elérhető. Foglalok egy jegyet az esti buszra, amelyikkel Simon is utazik.

Pakolás közben dobszót hallok az utcáról. Aztán az ablak alatt zenészek nyomában elvonul egy feldíszített elefánt Siva képmásával. Amint visszatérnék a teendőimhez, egyszercsak hatalmas dörgés-robajlás. Nem a szomszéd ház omlott össze, csak petárdák újból, ezúttal a szomszéd sarkon; a fesztivál folytatódik, síppal-dobbal-puskaporral. Ha ez így megy tovább még kilenc napig, tán jobb is, hogy lelépek.

Este 8-kor indul a busz, indiai idő szerint (azaz egy óra csúszással). Tele van, de majdnem mindenkinek jut ülőhely. Hamar ízelítőt kapunk a keralai vezetési stílusból. A buszsofőröket láthatóan két cél vezérli errefelé: megelőzni mindenkit, aki él és mozog az úton, és lehetőleg folyamatosan az út állapota által megengedett legnagyobb sebességnél gyorsabban hajtani. Szerencsére az éj sötétjében nem mérhetjük fel teljes egészében, mi is történik körülöttünk. Aludni így sem könnyű, már csak azért sem, mert a huplik miatt az utazás jelentős részét szó szerint a levegőben töltjük.

Este 10 után többször is körmenetek ébresztenek szunyókálásunkból a falvakban, amelyeken keresztülhajtunk. Két óra alatt 5 körmenetet számolok. Elefántok ugyan nincsenek, ezek szegényebb népek, de mindenhol jelen vannak az elmaradhatatlan dobosok és fúvósok, lámpák (olajlámpások, karbidlámpák, de egy helyen egy generátort hordozó teherautó vezeti a menetet és a vezetékre felfűzve fénycsöveket hordoz a nép)… és persze petárdák, rakéták, tűzijáték. Sok helyen a házak, a kertkapuk, kerítések, tetők, kókuszpálmák is ki vannak világítva színes lámpafüzérekkel. Elhaladunk egy keresztény templom mellett, amely az alaptól a kereszt hegyéig tele van aggatva fényfüzérekkel. Mesés, valószerutlen az egész. A konkrét valóságból pillanatok alatt átkerültünk egy mesébe.

Aztán persze visszazökkenünk hamar az országutak rögvalóságába. Éjfél után megállunk vacsorára egy útmenti névtelen kifőzdében. Kókusztejet, paradicsomcurryt szolgálnak fel, evőeszköz nélkül. Sikerül időben végeznem az étellel, meginni a forró chai nagy részét, megmosni a kezemet és még pisilni is; sőt még nem is utolsóként szállok vissza a buszra.

2003. január 12, vasárnap

Mysore. Az új lakásunk.

Hajnalra igencsak hűvösre fordul; felértünk a Dekkán-fennsíkra. Egy megállónál sikerül előbányásznom azt a kis meleg ruhát, amim van, még a törülközőmet is magam köré csavarom, de azért fagyoskodom továbbra is. Reggel 7 körül Mysore-ba érkezünk; első dolgunk bevágni egy jó forró chai-t. Az első benyomások, a hidegen túl, kellemesek. Tágas város, széles utcák, szép koloniál stílusú házak, tisztaság (már legalábbis Keralához képest). Aztán irány a Hotel Kaveri, a jógik közkedvelt szálláshelye. Stefan nincs ott, a portán egy üzenet vár tőle: előző nap végre talált egy szép lakást Lakshmipuramban, Pattabhi Jois régi sálájához közel, és át is költözött oda. Estére már én is beköltözöm. Stefan segít hurcolkodni, aztán vacsorázni megyünk. A lakás gyönyörű, majdnem európai szintű; márványpadlós, tágas. (Persze hozzá kell tenni, hogy a márvány errefelé sokkal olcsóbb és tartósabb, mint a fa). Három hálószoba, mindegyik külön fürdőszobával, erkéllyel és vízmelegítővel. Apró gikszer, hogy a vízmelegítőket nem lehet egyszerre használni, mert a túlterhelés kivágja a biztosítékot. Azért mégiscsak Indiában vagyunk. A harmadik lakótársunk Carol, egy ausztrál lány, aki szintén jógázik, de Venkateshnél, egy másik tanárnál.

2003. január 13, hétfő

Ismerkedés és bevásárlás.

Reggel együtt jógázunk Stefannal a hallban. A hall még táncteremnek is elmegy – Stefan tangószenvedélyének ismeretében biztosra veszem, hogy ez kipróbálásra is kerül majd. Utána körbevisz a környéken, megmutatni a fontos tájékozódási pontokat: Nagarathna (kifőzde, könyvesbolt, internet); a Mysore Mandala (étkezde, jóga- és kulturális központ), ahol Ian, a tulaj, Skóciából keveredett idáig; a Nilgiri’s szupermarket; Hortario háza, ahol reggelit és vacsorát adnak. Délután megpróbálok pénzt kinyerni automatából. Az ICICI banknál Trivandrum után másodszor is kudarcot vallok, végül a HDFC-nel sikerül. Felismerem a szabályt: a Visa-kártyám csak négybetűs nevű bankoknál működik. Délután bevásárlókörútra megyünk, berendezni az új odút. Függönynek olcsó selyemszárik, lepedőnek lunghi, plusz még ágytakarók, poharak, kések, stb. Végül kibérlünk egy robogót, mert az új sála Gokulamban, a város másik felén van.

2003. január 14, kedd

Kipróbálom az internetet Nagaratnánál – gyors (kábelmodemes) és olcsó, csomagban akár 8 rúpia óránként. Délután elmegyünk Gokulamba, regisztrálni magunkat Sharath-tal. Komoly kérdőívet kell kitölteni, fényképet mellékelve, és alá kell írni egy nyilatkozatot is, amiben többek között megígérjük, hogy nem tanulunk más tanárokkal ászanát és pránajámát, amíg Pattabhival vagy Sharath-tal tanulunk.

Az új sála gyönyörű, márványpadlós, tömörfa ablak- és ajtókeretekkel, láthatólag nem sajnálták a pénzt (és volt miből – hja, az a csekély 26,900 rúpia (550 USD) koponyánként, amit az első hónapra lepengettünk…). 6.30-kor kezdünk, csütörtökon.

2003. január 15, szerda

Mosási veszteség. India válasza a Milka tehénre. Őrült spanyol szomszédaink.

Reggel újból ászanagyakorlat otthon – az utolsó alkalom, egy jó darabig. Megcsinálok mindent amit tudok, és jól is megy. Megjöttek a mosásból a ruháim; irtózatosan koszosak voltak, a mosodás mondta is, hogy kétszer kellett kimosni őket. Most már-már tiszták. Csak a narancsszín lunghim szétszakadt a kezelés közben. Annyi baj legyen, 60 rúpiáért nem sír az ember (1 rúpia = 5 Ft), jó lesz még törlőrongynak.

Ma van Pongal, a hindu újév, úgyhogy mindenhol édességekkel kínálnak minket, a teheneket pedig sárgára festik. Látunk is az úton egy frissen festett, oldószerszagú tehenet egy lámpaoszlophoz kikötve; nem látszik túl boldognak. Dehát a szentségnek ára van.

Ebédre Stefan vendégeket hív, spanyol szomszédaink személyében. Boris chilei és meleg, Luria egy barcelonai leányzó. Teljesen őrültek, szenvedélyesek, színpadiasak, hangosak és elragadóak. Mindenki testvéreknek nézi őket, mert nem csak az arcuk, hanem a gesztusaik, a viselkedésük, a hanghordozásuk is döbbenetesen egyforma.

2003. január 16, csütörtök

Az első igazi Mysore gyakorlat. Pótreggeli Sushilával.

A reggeli robogóút dermesztő. Magamra vettem minden felvehetőt, de nem elég. Bár korán érkezünk, az előszobában már kisebb csapat várakozik. Hét körül bejutunk mi is. A gyakorlat nagyon simán megy, sok az energia a teremben, hajlékony vagyok és laza – egészen Baddha Kónászanáig, amely után Sharath közli: „Baddha Konasana not correct, Shoulderstand!” Tehát a kovalami előrehaladás után most két lépés vissza.

Utána reggeli Tinánál. Gokulamban pillanatnyilag ő az egyetlen lehetőség, ráadásul olcsó és finom. Emellett főzni is tanít, továbbá általános információforrás kiadó lakások és bármi egyéb ügyében.

Odahaza Carol meginvitál egy pótreggelire és bemutat Sushilának. Sushila ajurvédikus masszőr, aki házhoz jön és még meg is etet. Az ételhordója tartalma háromnak is bőven elég lenne, úgyhogy Carol tőlem kér segítséget.

2003. január 17, péntek

Kabátvásárlás.

Hidegebb van, mint tegnap. A gyakorlatom majdnem ugyanolyan jó, mint a tegnapi, a Baddha Kónászanában a padló egész közelinek tűnik, de nem eléggé (legalábbis Sharath számára nem). A Janu Sirsasana B-ben túlfeszítem a jobb térdemet, délutanra elég rendesen bedagad és fájni kezd. Még jó, hogy szombat szünnap.

Délután elmegyek kabátot vásárolni. Egyik sem európai hímek méreteire készült, de a hajnali sötétségben amúgy sem az esztétikus megjelenés a fő szempont. Ha szűk, legalább nem fúj be alá a szél. Kapucnija is van, 150 rúpiáért igen tisztességes darab.

2003. január 18, szombat

Joseph ál-szülinapi bulija. Matracvásárlás. Isten hozta a klubban.

Joseph szülinapi bulija a Southern Star hotelben, a medence mellett. Amint pohárköszöntőjében elmondja, voltaképpen nem is most van a születésnapja, de ez egy jó ürügy arra, hogy a hölgytársasággal megismerkedhessen. Szomszédunk Dimitris, egy kozmopolita görög, akivel igen izgalmas és szerteágazó beszélgetést folytatunk egész délután; a lányokra nem is jut időnk (bár nem így terveztük…).

Este párna- és lepedővásárba indulunk. A Chamaraja Roadon egy sor bolt kínálatát nézzük végig, majd hosszú és élvezetes alku következik.

A térdem még mindig fáj. Ugy tűnik, megváltottam belépőmet a Fájós Térdű Jógik Klubjába.

2003. január 19, vasárnap

A térddel nem jó cicózni.

Reggel a lótuszülést kihagyom, de egyébként a térdem elég jól működik, szinte minden mást végigcsinálok. Ez hibának bizonyul: délutánra a térdem sokkal rosszabb állapotban van, mint előző nap. Tanulság, tanulság! Nick (közben ők is megérkeztek) nekem adja az árnikakrémét.

A nap alvással és lazulással telik. Este összefutok Annie-val, meginvitál a Jaganmohan palotába, indiai klasszikus táncestre. Későn érkezünk, szerencsére, mert az első órában csak Kannada nyelvű beszédek és ceremóniák zajlanak. Utána jön a tánc. Újra meg kell állapítsam, nem az én műfajom. Elragadó az első tíz percben, de aztán kezdi zavarni az embert, hogy egy kukkot nem ért a szimbolikából. Itt egy történetet táncolnak el, de kellő előképzettség nélkül az embernek halvány gőze sincs arról, hogy mi is történik valójában.

2003. január 20, hétfő

Thai masszázs. Stefan ágynak esik.

A térdem állapota rosszabbodott, ma már egy féllótuszt sem tudok megcsinálni. Nem is erőltetem, eső után köpönyeg. Délután thai masszázsra megyek Enzóhoz. Nagyon kellemes élmény. A thai masszázs valahol a shiatsu és a jóga között van. Sok nyújtas, jógapózok, de dolgozik a meridiánokkal is. Enzo elsőre elég brutális stílusú, hangos, szókimondó és igen határozott véleménye van a világ dolgairól. De a masszázs során kiderül, hogy nagyon kedves és melegszívű.

Stefan napok óta náthás, estére már hőemelkedése is van, úgyhogy a másnapi gyakorlatot kihagyja.

2003. január 21, kedd

Riksahívás hajnalban. Kansa király uralkodása Orissában.

Reggel egyedül indulok Gokulamba. Reggel 6-kor még nem egyszerű riksát találni, úgyhogy küldök egy apró kérést Istenhez. Amint kiérek a Double Tank Roadra, érkezik is egy riksa és még mielőtt megszólalnék, a sofőr kérdez: „Gokulam?” Ezt persze könnyen kitalálhatta a hátizsákomból antennaként kiálló jógamatracról.

A gyakorlatom egészen féloldalas, a térdem nem áll jobban a tegnapinál. Délután nagyot alszom, aztán Stefannal beszélgetünk, többek között a kommunikációról. Hasznos visszajelzéseket kapok tőle a stílusomról és a hibáimról. Érdemes jobban használnom a szemkontaktust és nem próbálni túl sokat elmondani egyszerre. Este matracot vásárolunk. Stefan egy másodikat, a meglévő tetejére, én egy szélesebbet, mert a 80 cm nem elég. Mivel 210 cm hosszú matracot Indiában sehol nem tartanak, rendelek egyet, másnapra ígérik.

A nap híre: Orissa állam egy városában tizedik napja tart egy vallási ünnep, amelynek során a város a legendabeli Kansa király uralma alá kerül. Kansa a Mahabharatából ismert Krishna (Vishnu isten egyik földi megtestesülése) nagybátyja volt, aki szülei korai halála után elbitorolta tőle a trónt. A király (akit egy helyi rendőrőrmester alakít már tízegynéhány éve) elefántháton, uralkodói pompával járja a várost. Ha valami rendellenességet vagy vétket észlel, a bűnösöket (akár a város vezetőit is) bírósága elé idézi, ahol példás büntetést szab ki rájuk. A fesztivál idejére az egész város Krisna szülővárosát, a közeli folyó pedig a szent Jamuna folyót alakítja. Az ünnepség tizenegyedik, utolsó napjan Krisna megérkezik, megöli a bitorlót és birtokba veszi örökségét. Az idei fesztivál egyik fénypontja volt, amikor Kansa király ünnepélyesen megnyitott egy informatikai vásárt, melynek során a résztvevőket felszólította, hogy terjesszék az Interneten is a vallási ünnep hírét.

2003. január 22, szerda

Stefan újra nyeregben. Guruji robotpilótán.

A sofőröm meggyógyult, úgyhogy reggel nem kell riksát hívnom. A gyakorlatom végén, a híd közben Pattabhi megjelenik és felhúz álló helyzetbe, aztán végigcsinálja velem a hátrahajlásokat. Ennek még nem volna itt az ideje, mert nem csinálom a teljes első sorozatot, az öreg láthatólag robotpilótára állt. Egyébként is úgy tipeg fel-alá, mint egy felhúzós játékbaba, és néha nincs egészen jelen. Stefantól több napnyi gyakorlat után megkérdezte egyik reggel, hogy regisztrálta-e már magát. Arra egyáltalán nem emlékszik, hogy Stefan már többször tanult nála korábban. Mindenesetre azt, hogy egyáltalán eszébe jutott hátrahajlásokat csináltatni velem, jó jelnek veszem, mert ezek szerint a hidam nem lehet nagyon rossz.

2003. január 23, csütörtök

Kirándulás a folyóhoz. Madarak, tehenek és kígyók.

A térdem mintha egy picivel jobb állapotban lenne, mint tegnap. Sharath, a mindennapos gyötrésem után Baddha Kónászanában, némileg elégedettnek látszik, és közli: „még egy hét”. A végén Guruji ismét megcsináltatja velem a hátrahajlásokat.

Kirándulunk a Kaveri folyóhoz Stefannal, Anne Nuotióval és a barátjával, Kiével. Anne annak idején alaposan megsértődött rám, amikor rossz értékelést adtam a finn nyelvóráiról, de úgy látszik, mostanra megbocsátott. Kiéről kiderül, hogy egy menő finn rockzenekarban gitározik.

Amint kiérünk Mysore-ból, az út igencsak göröngyös lesz; szegény robogónk megszenvedi a bukkanókat. De az út nem túl forgalmas, lehet nézelődni. Rizsföldek, tehenek, flamingók. Egy rövid időre rátérünk a Bangalore-i útra, ami viszont életveszélyes. Sűrű forgalom, buszok és teherautok süvítenek mindkét irányba. Szerencsére hamarosan egy mellékútra kanyarodunk és megérkezünk. A Kaveri vize nagyon alacsony, lépten-nyomon sziklák állnak ki a mederből. Gyönyörű, nyugodt környezet, délutáni sziesztaidő. A környék tele madarakkal: papagájok, jégmadarak és még Kie tudja csak, mi minden (gyakorlott madárleső lévén). Meglátogatjuk Stefan egy régi barátját, Yvette- et, egy öreg spanyol hölgyet, aki már évtizedek óta itt él. Egy fantasztikus öreg villában lakik, kétszáz éves kerttel körülvéve. Óriási mangó-, avokádó- és „jackfruit” fák, ráadásul szinte mind

virágzik. A lépcső oldalán egy hatalmas bougainvilleabokor, talpig fehér szirmok felhőjében. Odébb a fák tövében néhány tehén hűsöl. Yvette organikus élelmiszert termeszt és hímzéseket készít. Valaha 300 varrónőnek adott munkát, ma már csak néhányan vannak. Nyugdíjat nem kap, ebből próbál megélni. Mivel a környéken ez az egyetlen vegyszermentes terület, nála nyüzsögnek a hangyák, bogarak, kígyók és békák. Beszélgetés közben, a lépcsőn ülve, zörgést hallok a bougainvillea alól. Aztán egyszercsak megpillantom a zaj okozóját, egy kicsi, vékony kígyó személyében, aki éppen besiklik egy lukba a lépcső alatt. Krait, mondja Yvette; az errefelé élő két mérges faj egyike, és közülük a veszélyesebb. A másik a kobra, ami jóval nagyobb. Volt egy kobrája is, a ház mellett élt egy odúban.

A folyó itt egy sziklapadon folyik át, sok kis ágra szakadva, medencékben, keskeny csatornákban örvénylik. Kiváló hely fürdésre, napozásra egyaránt; ki is használjuk. Alkonyatkor hazaindulunk; az esti csúcsforgalom ideje, a levegő tele porral és szúnyogokkal.

2003. január 24, péntek

Első ebédem egyedül. Konferencia Gurujival. Jógi-party. Az angolszász társalgási szokások.

A térdem lassan javulóban. Először életemben megcsinálom a Szupta Kurmászanát egyedül! A hídnál Guruji megint odaáll, de Sharath magyaráz neki valamit kannadául, gondolom azt, hogy én még nem tartok ott; úgyhogy végül békén hagy. De a hidam azért jól megy.

Ebédre vendégeket hívunk, Annie és Anastasia, két amerikai leányzó személyében. És én főzök. Stefan sok szerencsét kíván és magamra hagy a konyhában, a dög. A menü fűszeres paradicsomleves zöldbabbal (zöldborsó helyett) és dhal, vörös rizzsel. A paradicsomleves végül is inkább főzelék lesz, de finom. A kókusztej kiválóan megédesíti. A dhal csípősebbre sikerül a kelleténél, de nem rossz. Összességében jól sikerül, mindenki dicséri, nem is hagynak sokat belőle.

Délután konferencia Gurujival. Egy lány megkérdezi, jó-e a stretching az ászanagyakorlat előtt. Guruji édesdeden felkacag és a fejét rázza. Megtudjuk továbbá: napi 1 liter forralt tej (reggel-este fél liter) élet, erő, egészség. Hetente egyszer vagy többször vegyünk Castor olajfürdőt, ez lehűti és hajlékonnyá teszi a testet. Férfiak hetente háromszor, nők kétszer. Miért, kérdezi valaki. Mert a férfiak merevebbek, jön a válasz. Bejelentés: szanszkrit chanting órákat indítanak, hetente háromszor.

Este party Clare & Philippa házában. Ismét alkalmunk nyílik tanulmányozni az angolszász társalgási szokásokat, amelyek eleinte komolyan megzavartak Kovalamban. Mostanra felismertem, hogy a hiba nem bennem van, egyszerűen ezek az emberek (tisztelet a kivételnek) így működnek. Nagyon kedvesek, mosolygósak, udvariasak, és sohasem vetemednek arra, hogy a felszínes csevegésen túlmenően bármi személyeset is mondjanak. Érzelmileg teljesen elérhetetlenek; semmilyen módon nem derül ki, hogy az udvarias mosoly mögött van-e emberi személy. Nem véletlen, hogy egyre inkább imádom a latin népeket.

Stefant viszont kiszemeli magának egy apró, de energikus amerikai leányzó, Monique; benne is van ám latin vér jócskán, és szereti a tangót! Úgyhogy romantikus érzemények keringnek a levegőben, amikor hazaérünk.

2003. január 25, szombat

Reggel sort kerítek egy kis meditációra. Keresztbetett lábakkal nem tudok ülni, de a sarokülést elég jól bírja a térdem. Kísérleti jelleggel OM-ot zümmögök minden kilégzésre; jó érzéssel tölt el.

Délután Stefan tangóleckét ad Monique-nak. Én prózaian takarítok.

Este Carol és Shashi meginvitál egy éjszakai meditációra. Négy részből áll: pranajama, gyertyanézés, zenehallgatás és savászana. Shashival jólesik megölelni egymást. Szilárd és meleg az ölelése.

2003. január 26, vasárnap

A talpam közelről. Birkák, vadlovak és malacok az úton. Robogólecke.

Reggel nagyon hosszú a sor, sok az új arc és láthatóan mindenki őrülten koránkelő. Fél nyolc is van már, mire bekerülünk. A Baddha Kónászanám alakulóban – érdekes élmeny egyre közelebbről tanulmányozni a talpamat.

Hazafelé látunk egy robogón utazó birkát. A gazda ölében ül, rezignáltan nézelődve. Igazából azon sem lepődnék meg, ha ő vezetne. Errefelé minden lehetséges. Valamelyik nap vadlovak lófráltak az út közepén. Vadmalacok is vannak szép számmal, általában családostul.

Az első robogóleckém. A környékbeli kis utcák jók a gyakorlásra, a főutakra egyelőre nem merészkedek ki. Lényeg, hogy most már ismerem a kezelőszerveket. A többi csak gyakorlás kérdése.

A Mandalában újból csikkhegyek tornyosulnak: Ian visszaérkezett a szabadságáról Goából. Pikk Dámát játszunk Jenniferrel, Iannal és egy Rob nevű sráccal.

2003. január 27, hétfő

Reggel később indulunk, 7 körül érünk oda. Tökéletes időzítés: az előtér üres, két perc múlva bent vagyunk.

Luria és Boris meghív ebédre; ez először szombatra szólt, közben elhalasztották (csak nekünk elfelejtettek szólni). Ma csak főzni felejtettek el, úgyhogy pizzát rendelnek (ötünkre kettő darabot).

Az árnikakrém elfogyott, délután beszerzem a Sharath által ajánlott ajurvédikus olajat (Narayana Taila vagy Kanaka Taila). Szagra ugyanaz, mint amit a masszázshoz használnak Kovalamban.

2003. január 28, kedd

Napok óta nyugtalan a gyomrom, de ma komolyabbra fordul a hasmenésem, úgyhogy kihagyom a jógát. Újra próbát teszek a konyhában: sült gomba, ezúttal csak házon belül. Siker ez is. Délután újabb robogólecke, ezúttal már messzebbre is elmerészkedek. Kezdem érezni a járgányt.

2003. január 29, szerda

A nulla wattos izzólámpa.

Ma újabb bevásárlókörutat teszünk. Levesestányérok, kadai (wok), egy nagy lábas, olvasólámpák a zsákmány. A Mohan Bandharban az egyik lámpáról Stefan megkérdezi, hány wattos az izzója. ‘0 wattos’ feleli az eladónő. Stefan, az elektromérnök megpróbálja neki elmagyarázni a dolog képtelenségét, aztán feladja. A kislány nem érti, min röhögünk annyira, de velünk mosolyog, miközben ismételgeti: ‘zero watt, zero watt’. Mint már talán mondtam volt, Indiában láthatólag mások a fizika törvényei, mint odahaza.

Este minden előzmény nélkül elkezd fájni a bal csípőm. Olyan érzésem van, mintha a tér, ami Stine kezelése után megnyílt, újból összezárulna, a bal lábamat megint rövidebbnek érzem. A csuklóm és a térdem után ez már egy kicsit ijesztő, mintha a testem hirtelen kikerülne az ellenőrzés alól és nem tudom, mit tehetek az ügyben. Mindenesetre várjunk türelmesen és lássuk, mi lesz ebből.

2003. január 30, csütörtök

Jó, laza, ráérős gyakorlat. A csípőm reggel még mindig fáj, de a gyakorlat közben jól viseli magát. A térdem kevésbé fáj, de még mindig merev. Sharath meglepetésszerűen bejelenti, hogy pénteken a brahmin újhold miatt szünnap. A csillagászati újhold vasárnap volna, úgyhogy ez mindenkinek jól bekavar a hétvégi terveibe. Az enyémbe is; Ian és Jennifer meghívott Bylakupe-ba a tibeti településre, ez most sztornírozva, mert pénteken nekik még jógaterápia kurzusuk van délben. Stefan viszont Bangalore-ba megy a hétvégén Monique-kal. Estére legalább egy pozitívum: a csípőm már nem fáj.

2003. január 31, péntek

A csípőm teljesen rendben. Este Annie és Tasha bulit tart. Egyebek mellett a közlekedés is szóba kerül. Állítólag Kínában is baloldali a közlekedés; ha ez igaz, megrendítő a tudat, hogy mi jobboldali közlekedők végső soron kisebbség, törpe minoritás, anomália vagyunk itt a Földön.

2003. február 1, szombat

Könyvvásárlás az Ashok könyvesboltban, városnézés: Devaraja Market, Maharaja Palace. A piac hatalmas, nyüzsgő kavalkád, ahol zöldség-gyümölcstől a virágfüzéreken keresztül konyhaedényekig, füstölőktől olajokon át barna cukorig a világon minden kapható, ezerféle színben, méretben és alakban. Színek, szagok, formák rohama. Itt napokat el lehet tölteni fényképezéssel. Egyet legalább el is kéne.

2003. február 2, vasárnap

Ebéd terápiával. Váratlan vendég.

Ebédre meghívom újdonsült brazil barátainkat, Paulát és Isabellát, valamint Valeriát. Ez az alkalom Valeriáé; a két órábol egy és háromnegyedig ő beszél. Igen le van törve, meg van zavarodva, nem tudja mit akar. A kollektív terápia végül is, úgy tűnik, sikeres (de baromi fárasztó…). Még az asztalnál ülünk, mikor egyszer csak csengetnek, s az ajtóban Kai áll! Finn barátunk négy hónapot Nepálban és Észak-Indiában töltött, egy hete még Biharból írt, úgyhogy teljes a meglepetés és nagy az öröm.

2003. február 3, hétfő

Megérkezett a kovalami kontingens: ismerős arcok reggel az előszobában. Hanne, Gabriele; Marcos mellett egy szép kreol lány, Rosana, láthatóan a barátnője. Maga Lino is ott ücsörög a padon, Elena meg az ajtóban sasolja, mi folyik a sálában. Jó érzés újra látni Gabrielét és különösen Marcost. Ugyan alig beszéltünk Kovalamban, többnyire csak széles mosolyokat váltottunk egymással. Rosana hasonlóan barátságos. Reggelinél felbukkan mellettük meg egy apró brazil hölgy, hatalmas hajjal: Neka. Kölcsönösen nagyon örülünk egymásnak mindnyájan. A hölgyek rögtön el is kezdenek terveket szövögetni közös ebédekről és egyéb kiruccanásokról. Nekával együtt vacsorázunk a Mahesh Prasadban. Lenyűgöző stílusban rendel, melynek nyomán hamarosan kisebb-nagyobb tálak, tálcák, poharak és findzsák borítják az asztalt, tele (bár nem sokáig) változatos színű, állagú és illatú csemegékkel, szószokkal, levekkel és italokkal.

2003. február 4, kedd

Reggel a Baddha Kónászanában Pattabhi egyenget. A súly- vagy stílusbeli különbség igencsak érezhető, a bal térdem földet is ér. A jobb térdemet újra teljesen be tudom hajlítani. Hazafelé menet két riksára leszünk figyelmesek. A hátsó sofőrje az elülső autó hátuljának támasztott meztelen talpával tolja a kollégáját felfelé az emelkedőn. Stefan ennek nyomán megfejti a ‘towing’ ige etimológiáját: ‘toeing’.

Délután Neka vásárolni hurcol magával a szövetbazárba. Az Irwin Road melletti kis utcákban halmokban és hegyekben tornyosul a mindenféle rendű és rangú anyagok. Neka elemében, de én is találok egy pár szépséges lepedőt.

2003. február 5, szerda

Pattabhi oktat. Beindul a tangótanfolyam.

Reggel gyakorlás közben Pattabhira leszek figyelmes, amint az egyik – orosznak látszó – srácot okítja. Nehéz is nem meghallani. ‘Stop… STOP! JUMP BACK! Bad man! Lay down. Lay down! LAY DOWN!!! Shoulderstand! SHOULDERSTAND!!!’ A srác kicsit egyéni módon értelmezi az astangát (mint az orosz jógik általában).

Stefan beindította tangótanfolyamát, ma este az első csoportos tangólecke. A hölgyek: Monique és Frida, egy német leányzó. Mindketten jócskán késnek, de ezzel együtt kellemesen telik az este. Kezdünk belejönni mi is.

2003. február 7, péntek

Reggeli a Green Hotelben. Klassz hely, szép kert és korrekt reggeli. Számolatlan idők után újra szalonnával fogyasztom a rántottámat. Vacsora Hortariónál, latin népekkel körülvéve, ennek megfelelően igen zajosan.

2003. február 8, szombat

Ebéd Sandhyánál: a legfenségesebb, legínycsiklandozóbb indiai étel, amit valaha ettem. A szokásos dél-indiai fogások: sambar, dhal, raitha, chapati, meg egy csomó, aminek nem tudom a nevét. De mind kiválóan, kiegyensúlyozottan, érzéssel és változatosan fűszerezve, chili pedig nagyon józan mértékkel adagolva.

2003. február 9, vasárnap

Majom a konyhánkban. Különféle látványosságok. Megkezdődött a krikett-VB.

Pattabhinak valami dolga lévén újból hosszú hétvégénk van. Délben egy majom jelenik meg a konyhában, szerencsére nagy zajt csap a száradó edényekkel, így időben felfigyelünk rá és el tudjuk kergetni. A konyhaablakkal szemben nő egy pálmafa, az ablak mellett a falon pedig egy cső fut fel egész a tetőig, úgyhogy a majmok ezen az oldalon mindegyik konyhába belátogathatnak, már ahol vannak olyan gondatlanok, hogy nyitvafelejtik az ablakot.

Délután a Lalitha Mahal Palace Hotelben. Valaha a maharadzsa vendégháza volt, úgy is néz ki. Koloniál elegancia, ápolt kerttel, úszómedencével a préri közepén, jócskán kint a városból. Az árak, ahogy ez várható, csillagászatiak. Rosana beszélgetés közben megemlíti német kedvesét: ezen meglepődök, minthogy eddig abban a hiszemben voltam, hogy Marcossal élnek együtt. Hát nem, csak barátok és lakótársak. Márcsak azért is, mert Marcos meleg. Szóval ezért ölelgetett engem olyan szívesen! Ezen néhány napig gondolkozom, de végül is napirendre térek felette és továbbra is összeölelkezem Marcossal időnként. Nekem sem kellemetlen, ő pedig finom érzékkel sosem hágja át a határt. Egyébként amilyen szép fiú, ő az első meleg, akinek láttán ha nem is ingok meg a nők iránti rajongásomban, de legalább megérzem, mi is lehet vonzó egy másik férfiban.

Este megnézzük a díszkivilágított palotát. A palotakert tele emberekkel, indiai családok heverésznek a füvön, sétálgatnak, nagyon laza és kellemes a hangulat. A fények sajnos nem színesek, de töméntelen van belőlük, úgyhogy igen hatásos látvány, enyhe Disney-beütéssel.

Megkezdődött a krikett-világbajnokság Dél-Afrikában, ennek megfelelően az összes lap stratégiai és taktikai elemzésekkel, esélylatolgatásokkal, hozzászólásokkal, valamint az indiai játékosok barátaival, rokonaival, szomszédaival és háziállataival készített interjúkkal van tömve.

2003. február 10, hétfő

Patkányfej, a lopakodó.

Két nap szünet és hosszú reggeli várakozás után jó, laza gyakorlat, a térdem továbbra is javulóban. Láthatóan újabb seregek érkeztek a hétvégén, és természetesen mindenki (minket kivéve) töri magát, hogy minél korábban Guruji vigyázó szemei elé terülhessen a jógamatracán. Kedvencünk, Patkányfej (egy középkorú fickó, Stefan nevezte el így a frizurájáról: sörtére nyírva, hátul egy vékony, hosszú, befont farkincával) szokásához híven megint nem várja ki a sorát, hanem beslisszol az első adandó alkalommal.

Ebéd újra Sandhyánál, latin társaságban, más fogásokkal, de ugyanolyan finom, mint szombaton. Este tangó, felzárkóztató lecke két új leányzóval: Noah Izraelből és Bärbel Némethonból. Lelkesek, és különösen Noahon látszik, hogy van érzéke hozzá.

2003. február 11, kedd

Reggel újra hosszas várakozás, majdnem 8 óra van, mire bejutok. Kezd elegem lenni ebből. A probléma az, hogy ha az ember lemarad a második turnusról, utána majd egy órát kell várni a következőre. Emellett izomlázam van, merevek a combjaim és a térdem is fájdogál. Vannak ilyen napok.

Este újra tangó, ezúttal mind a négy hölggyel egyszerre. Kifejezetten jól alakulnak a dolgok, kezdjük mindnyájan élvezni.

2003. február 13, csütörtök

Viszályok és verziók.

Visszaállunk a negyed hetes vonalra és ezúttal végre időben bejutunk. A hét eseménye Nicholas és Ian (a Mandalából) hajbakapása pénzügyek miatt. A történtekről két alapvetően különböző beszámolót hallhat, aki nem restell utánajárni. Szent Joseph, a jógatanulók önjelölt jogvédője, a Nicholas-féle verziót terjeszti, Iant bolondnak nevezi és a Mandala bojkottjára buzdít, mondván hogy Ian „nem tiszteli Guruji diákjait”. Egyéb csúnya pletykák is elkezdenek közszájon forogni Ianról hirtelen. Amik vagy igazak, vagy nem, de kétségtelenül semmi közük a jelenlegi esethez, csak arra jók, hogy Iant alaposan besározzák. Egyesek – különösen amerikaiak – számára a világ láthatóan fekete-fehér, árnyalatok nélkül. Ian maga, szegény pára, alaposan megzakkanva ül a Mandalában és bosszútervekről álmodozik. Igyekszem lebeszélni, remélem nem is jut túl az álmodozáson.

Este újra tangó és vacsorára pasta a hölgyekkel. Noah gyönyörűen érzi a zenét.

A nap híre: a Bombay-i Atomkutató Intézet kifejlesztett egy technológiát idli (főtt tészta) tartósítására. A Kánaán már nem lehet messze.

2003. február 14, péntek

Az első hónap vége. Sharath reggel a Baddha Konasana után bejelenti: ‘Jövő héten Upavistha Konasana’. Végre. Már azt hittem, sosem jutok túl ezen.

Délután regisztráljuk magunkat a második hónapra, egyszersmind szerény 16.900 rúpiával könnyebbülünk meg. Utána konferencia. Míg Gurujira várunk, az Atman Projectet olvasom. Megérkezik, észreveszi (az első sorban ülök) és elkéri. Megnézi a címlapot, végigpörgeti a lapokat, majd közli: ‘Yes’. További események: Kino megkérdezi, hol a nyelv helye Uddzsájí-légzés közben. Guruji félreérti és tíz perces előadást tart a pránajámáról. Kino megköszöni. Valaki megkérdezi, milyen hosszan kell fejenállni (Sirsasana) a befejező sorozatban. ‘Három órát’, közli Guruji.

Este kirtan a Mandalában. A közös éneklés nagyon kellemes. Utána Hortario telihold-partija. Mindenki jól érzi magát, nekem nincs nagy kedvem táncolni, inkább csak nézem a táncosokat. Két leányzó tűnik ki a nagy szürke átlagból, az egyikkel később szóba elegyedünk. Kiderül, hogy Allison profi táncos volt és nagyon érdekli a tangó. Újabb táncpartnerjelölt.

Éjféltájt sétálok hazafelé. Az útszélen a hajléktalanok alszanak ponyvából eszkábált sátraikban, vagy csak a szabad ég alatt, tábortüzeik mellett. Amint elsétálok mellettük, a sötétből megüti a fülemet egy álmos ‘Hello, how are you?’.

2003. február 15, szombat

Kirándulás Somnathpurba. A Jois család pénzügyei.

Felcsaptam utazási ügynöknek: kirándulni megyünk Somnathpurba és a környékre egy bérelt autóval. Két brazil: Marcos és Rosana, valamint két izlandi: Osk és Inka között képviselem a középutat. A Keshava templomot Somnathpurban kívülről tetőtől talpig faragott figurák borítják: legalul elefántok, felettük lovasok, aztán növényi motívumok, emberek, csatajelenetek és a mindennapi élet eseményei, legendabeli szörnyek. Nincs köztük két egyforma. Nem semmi. Hosszú lustálkodás után újra belelendülök a fényképezésbe. A következő állomás Talakadu, egy zarándokhely, ahol útikalauzunk szerint három szent folyó találkozik: a Kaveri, egy másik amelynek nem tudjuk a nevét, és egy harmadik, ami láthatatlan. A három közül végül egyedül a Kaverit sikerül lokalizálnunk, homokos partján indiaiak élvezik az édes életet. A lányok az esetleges nemkívánatos következményeket elkerülendő nem kockáztatják meg a bikiniben fürdést több tucat indiai hím társaságában, viszont e lemondás a moráljukra igen negatívan hat. Nincs más hátra, elkalauzolom a társaságot Srirangapatnába, Yvette-hez. Ez bejön, a hely mindenkit levesz a lábáról. Ruben, Yvette egyik fia házigazdál minket, különös tekintettel a szőke izlandi lányokra. Kiderül, hogy profi fotós. Gurujiról és Sharathról igen rossz véleménye van: csak a pénzért csinálják az egészet és a keresményükből földet vásárolnak – állítása szerint Mysore-tól délre, Nanjangud felé, a földek fele a Jois család különböző tagjainak nevén van – de semmit nem áldoznak mások segítésére.

2003. február 16, vasárnap

Kirándulás a Chamundi hegyre.

Délután a Chamundi hegyen van találkozónk a tegnapi társasággal, én jó későn érek oda, mert megállok ebédelni egy új helyen, az Olive Gardenben. A hely kiváló, a főztjük (kínai) eléggé olajos, megfekszi a gyomromat. A templom a Chamundi hegyen jó átlagos. Vasárnap lévén ingyenes a belépés, tehát hatalmas a sor, nem kívánkozom befelé. A négy méter magas Nandi bikaszobor viszont nem mindennapi. Szintúgy a felkelő telihold. Megtalálom Marcost és Rosanát, együtt tekintjük meg az Istenes Múzeumot (Godly Museum), amely színes tablóin felvilágosít minket a világ problémáinak okairól, úgymint: mocskos filmek, a valódi oktatás hiánya, vakhit, hitetlenség, rossz szokások és önzés, valamint megoldásukról, amely nem más, mint visszatérés Istenhez és a hagyományos értékekhez. Na, most már ti is tudjátok.

2003. február 17, hétfő

Orral a lábujjamon. Krisna megcsókolja a tehenet.

Baddha Kónászanában az orrommal először életemben elérem a lábujjaimat. Sharath nem hazudtolja meg múlt heti ígéretét, tényleg megcsinálhatom az Upavista Kónászanát! Sőt, rögtön a Szupta Kónászanát is. Hurrá!

Reggeli után Kimmóval és Ullával, egy csöndes és félénk finn párral ellátogatunk Tina barátaihoz. Shehan és Pinky egy művész házaspár, akik a sajátjaik mellett egy idős barátjuk képeit árulják. Mundrika Devi Biharban a népi Madhubhani stílusban dolgozik. Ebben a stílusban eredetileg falfestményeket készítettek, újabban elkezdtek papírra is dolgozni. Shehan és Pinky szerint ezeket a képeket világszerte komoly galériák vásárolják dollárezrekért, ennek megfelelően az áruk indiai mércével nem olcsó. Viszont lenyűgözőek. Egyfajta Picassos gyermeki naivitás és őrület integet róluk. Élénk színek – festékként természetes anyagokat használnak: szenet, kurkumát, agyagot, tehéntrágyát -, naivan absztrahált formák. A hindu hit- és mondavilág isteneit és hőseit ábrázolják, de jóval szabadabban, mint azt a kanonikus hindu művészet engedi. Közös kedvencünk a „Krisna megcsókolja a tehenet” címre hallgat. A tehénnek igazán csókos ajkai vannak, ízléses fekete-sárga csíkokat visel és a szeme mint egy csészealj. Ellenállhatatlan. Kimmo és Ulla két, jómagam három képpel gazdagabban távozunk.

2003. február 18, kedd

Hosszas szünet után újabb konyhaművészeti kísérletem a Shahi Paneer. Jómagam nem vagyok vele igazán elégedett, de Stefan kijelenti, ez a legjobb indiai étel, amit valaha evett.

2003. február 19, szerda

Napok óta halmozódik bennem az izomláz, merevség és fáradtság. Aj, haj.

Ma rendhagyó tangódélutánt tartunk, a hölgyek ugyanis szervezési hiányosságokból kifolyólag nem képviseltetik magukat.

2003. február 20, csütörtök

Reggel – először Mysore-ban – Supta Padangusthasana. Eléggé elfáradok, de azért jó gyakorlat. A híd (Urdhva Dhanurasana) meglepően jól megy – úgy látszik, a Supta P. hathatósan megnyitja a csípőt ehhez. A térdem bemelegítés után majdnem teljesen működőképes – aztán Marichy B-ben kis híján túlfeszítem. Vigyázni kell a lelkesedéssel nagyon.

Ebédre karfiolos zöldborsót főzök – igen kellemesre sikeredik! Először vagyok magam is elégedett a főztömmel (itt).

Délután váratlanul megjelenik a háziurunk három hordárral, és becipelnek két ágyat meg egy hűtőszekrényt. Stefan kért magának ágyat még január elején, de már rég elfeledkezett róla; most hoztak nekem is egy zöld fém szörnyeteget, ami olyan ronda, hogy rossz ránézni. Ráadásul rövid is a matracomhoz, úgyhogy még ha akarnám se tudnám használni. Kapunk emellett egy élénkpiros frigót. Amikor Stefan kinyitja, kitör belőle a röhögés: a frigó tele van ruhával.

2003. február 21, péntek

Látogatás egy tibeti településen. Kasztrendszer és szemét összefüggései. Nyilvános vita.

Reggel vezetett gyakorlat (1. sorozat). Délben kirándulni megyünk Bylakuppe-ba. Tibeti menekültek és szerzetesek élnek ott. Kiváló hely. Eltelik egy kis idő, mire rájövünk, mitől: először is, TISZTA! Ezzel nyilván összefüggésben, nincsenek tehenek az utakon. (Elgondolkodunk azon, hogy az indiai településeken valószínűleg a kasztrendszer a szemét legfőbb oka. Elvégre egy magasabb kasztba tartozó ember nem érinthet szemetet, mert azzal tisztátalanná válik! A szemétgyűjtés az érinthetetlenek privilégiuma). A tibetiek nagyon kedvesek, mosolygósak, közvetlenek, de nincs ‘Whats your name whats your country’. Persze lehet, hogy csak azért, mert kevesen tudnak angolul. De érzek bennük egyfajta méltóságot, ami az indiaiakbol hiányzik. Talán mert sosem gyarmatosították őket fehérek.

Az új Sera Mey templom gyönyörű. Színes, mintás szőnyegekkel fedett oszlopok, a kapu két oldalán látványos freskók. Sötétedés előtt kezdődik a szerzetesek nyilvános vitája. Ülőpárnájukkal a hónuk alatt mindenfelől gyülekeznek a barnáspiros köntösű szerzetesek, végül ezernél is többen foglalják el a Sera Je épület előtti teret. A nagyjuk félkör alakbú csoportokban telepedik le. Minden csoport közepén áll egy szerzetes, aki kérdéseket tesz fel az ülőknek, magyaráz, kijavít. A gesztusok és a hangnem szép lassan egyre hevesebbé válik. Fél óra elteltével itt is, ott is feláll valaki és csatlakozik a középen állóhoz; idővel már mindenhol ketten-hárman állnak középen, és hol felváltva, hol egyszerre érvelnek az ülőkkel. Itt-ott majdnemhogy ölre mennek azon, ki adja elő a következő megsemmisitő érvet, nagy elánnal probálják kilökni egymást a félkör közepéből. De senki sem gurul dühbe! A vita leghevében is mosolyognak egymásra.

Jó másfél órája folyik már a vita, amikor minden előzmeny nélkül, egycsapásra mindenki becsukja a száját, felkapja az ülőpárnáját és középre igyekszik, ahol sűrű, tömött négyszögben letelepednek a lépcső elé. A lépcsőn a jó előre kikészített párnára pedig letelepszik egy idős főláma és torokének- imába fog. Olykor az egész gyülekezet vele mormolja, olykor csak egyedül (a hangja ki van

erősítve). Nem mindennapi élmény; valahogy sokkal mélyebben megérint, mint a hindu ceremóniák. Ez is eltart vagy egy óráig, aztán a nép megint szétoszlik és az immár csillagos ég alatt újult lelkesedéssel folytatják a vitát. Tovább bírják, mint mi.

2003. február 22, szombat

Reggeli ima, lepénykenyérrel és vajas teával. Felkelő nap és félhold. Arany buddhák, sárkányok és verebek.

Korán kelünk, hogy fél hatkor megnézhessük a szerzetesek reggeli imáját. Még jócskán sötét van, a távolból a nagy gong szól, sietségre serkentve a későn érkezőket. A Sera Je alsó terme barna-sárga szerzetesruháktól tarkállik. Minket is beengednek, sőt még egy szőnyeget is kigöngyölítenek a fenekünk alá. A közelebb ülő szerzetesek recitálás közben oda-odasandítanak a szokatlan társaságra. Ládákban lepényeket, nagy köcsögökben forró teát hoznak sürgölődő fiatalok, s az utóbbi hamarosan a szerzetesek változatos méretű, formájú és színű poharaiba, csészéibe, bögréibe és ibrikjeibe kerül. Nekünk is jut belőle, műanyag poharakba. Egyelőre senki sem eszik, mindenki a szétosztogatott papírcsíkokon levő szent szövegeket recitálja, többnyire fennhangon: a nagy csarnok zúg, mint a méhkas. Aztán valahol a túlsó végén megint felhangzik a főpap imája. Mindenki enni kezd, sokan mártogatják a lepényük falatjait a forró tejes teába. A lepény csapatihoz hasonló, de vastagabb és kicsit édeskés ízű, a tea inkabb forró tejhez hasonlít, egyszerre édes és sós. Osk szerint vajas tea. Nekem ízlik. A szerzetesek többnyire gyorsan végeznek a saját adagjukkal, utána egymás után csatlakoznak a recitáláshoz. Jó sokáig eltart. Aztán egyszercsak vége, ki-ki visszatér a saját szövegéhez. Mikor véget ér a szertartás, hirtelen mindenki felpattan és tódul kifelé. Mi utánuk, éppen idejében, hogy megcsodálhassuk a felkelő napot a láthatáron, és a félholdat a fejünk felett.

Osk ötletére elsétálunk az aranytetejű Nyingmapa kolostorig. A reggeli párába tűnő táj gyönyörű, békés. Mire odaérünk a kolostorba, ott már javában folyik a tanítás. Egy teremben recitálják a szent szövegeket kórusban, olykor apró cintányérok, csengettyűk, dobok, kereplők zenei kíséretével. Az aranytetejű templomba belépve sok tucatnyi veréb csiripelése fogad. Ki-be repdesnek az ablakokon, kergetőznek a három hatalmas buddhaszobor orra előtt, ülnek az oszlopokat díszítő vicsorgó sárkányok fején, ugrálnak a kövezeten. A csendbe és áhítatos nyugalomba valahogy nagyon beleillik ez a hang. Kilépve sétát teszünk a templom melletti kis kertben. Kimmo felfigyel egy hatalmas méhfészekre a templom egyik ablakkeretén. Aztán még többet is észreveszünk. Rajzás idején alaposan próbára tehetik a buddhista erőszakmentesség gyakorlatát. A templom mögött a hosszú fal tele ezüstszínű imamalmokkal, előtte köteleken imazászlók erdeje lobog.

2003. február 23, vasárnap

Osho-délután. Stefan hiábavaló kísérlete magánszférájának megoltalmazására.

Újra Mysore-ban. Délután Shashi meghív minket Oshózni, Kumar házába. Sok ismerős arcot látok. Először egy Osho-videót nézünk meg: beszámoló Osho haláláról, végtisztességéről, hamvasztásáról, valamint Osho-egypercesek. Utána Chakra Sound meditáció. Végül dél-indiai klasszikus koncert: Rajesh fuvolán és Gopalakrishnan kétfenekű mridangam dobon játszik. Rajesh nem tesz rám mély benyomást, de a dobos, egy öreg, girhes, nagyorrú emberke, varázslatos dolgokat művel az ujjaival. Ennek ellenére a délután nagy részét végigszundikálom.

Hazaérve azt találom, hogy a hall jelentős részét elfoglalja egy üres dupla ágykeret. Mint kiderül, távollétemben megjelent a tulajdonos a vejével, és nekiálltak Stefan ágyát összeszerelni, a saját szobájában, anélkül hogy bármit kérdeztek volna tőle. Amin ő igen kiborult, mint mondta, már nagyon régen nem volt ennyire dühös, és ezt hathatósan ki is nyilvánította. „OK, OK”, mondta a tulajdonos, láthatóan nem értve semmit az egészből, és a haragvó európai kiengesztelésére az ágyat

a nagyszobában szerelték össze. Úgyhogy most mi vihetjük vissza Stefan szobájába, Stefan a fájós hátával. Az indiaiak számára a magánszféra fogalma láthatólag ismeretlen és felfoghatatlan.

2003. február 24, hétfő

Hitler a választáson.

Stefan a hátfájás miatt kihagyja a jógát is. A nap híre: választások Meghalaya államban. Frankenstein küzd Rockefeller ellen. Adolf Hitler, valamint Chamberlain úgyszintén versenyben van. További fontos tényezők a küzdelemben: az Eső, a Háború, a Kényelem, Britannia, a Hajnalcsillag és a Szerető. Ezek mind törzsi jelöltek nevei. Odahaza a Kolompár Dzsokik és Orsos Pamelák sárgulhatnak.

2003. február 25, kedd

Stefan újra bliccel reggel, én úgyszintén. Kihasználom az alkalmat – és a robogót – egy kiruccanásra és fotózásra Srirangapatna felé. Gyönyörű, hűvös és nyugalmas a reggel, már csak ezért is megérte kihagyni a jógát. És a fényképezés is micsoda élvezet! Ráeszmélek, mennyire hiányzott már az alkotó tevékenység. Ez a reggel egészen feltöltött.

2003. február 26, szerda

A reggel újra a jógasálában talál mindkettőnket. Juha és Monna megérkezett Kovalamból, a kisbabájukkal együtt. Délután újra tangó. A háziúr felesége megjelenik, és bejelenti, hogy hoz újabb négy széket. A jelekből ítélve nagyszabású költözködés folyhat a családban. Nagy nehezen lebeszélem.

2003. február 27, csütörtök

Kimmo és Ulla búcsúznak. Eldől, hogy március 15.-én én is indulok haza; az Air India járatai tele vannak április végéig, lehetetlen áttenni a helyfoglalásomat későbbre. Ez rémisztő felismerés. Egész idáig abban a hitben halogattam teendőimet, hogy még tenger időm van. Most neki kell gyürkőznöm alaposan, ha a végére akarok járni a dolgaimnak. Még rengeteget akarok fényképezni, utazni legalább egy pár helyre, és vásárolni is ezt-azt.

2003. február 28, péntek

További búcsúzkodás. Kirándulás-mizéria. Ünnepség a sálában. Guruji jövendőt mond.

Újra vezetett gyakorlat; számomra fárasztó és izzasztó. Sokkal gyorsabb a rendes ütememnél, különösen most, hogy a térdemmel csak lassan és óvatosan dolgozhatok. Ráadásul Guruji számolása nem is különösebben egyenletes. Valószínűleg erősíteni akarja a tekintélyét, illetve határozottabban kézben tartani a dolgokat, mert ő is érzi, hogy a Mysore-gyakorlat során már nem igazán állja a sarat. Stefan panaszkodik, hogy Guruji segítsége (hátrahajlásnál) haszontalan, sőt számára rosszabb, mintha egyedül csinálná: nem emeli s tartja Stefan derekát, csak odateszi a kezét, így barátom néhányszor kissé keményen landolt.

Újabb búcsúzások: Marcos, Rosana és Frank is indulnak haza. Lassan alig marad itt valamirevaló ember, akivel jól érzem magam.

A hétvégi kirándulás-terveim igencsak összekavarodnak Allisonnak köszönhetően: kedden elhívott Coorg-ba és biztosított, hogy ő mindent megszervez. Ezekután legközelebb pénteken délután hallottam róla, amikor megjelent és közölte, hogy egy apró változás van a tervben, nevezetesen hogy Enzóval megy helyettem, mert neki van motorja. Úgy látszik, alaposan elkéstem a felismeréssel, hogy mire buknak igazán a csajok… Ooty-ba szeretnék menni, de ráébredek, hogy két nap nem elég rá. Elkésett kísérleteim, hogy egy már kialakult csapathoz csatlakozzam, kudarcba fúlnak; végül úgy döntök, hogy Srirangapatnába megyek szombaton.

Délután a szokásos konferencia, némi extrával. Nagy ünnepség, annak tiszteletére, hogy Guruji kereken 66 éve tanít. Hatalmas csokitorta, ajándékok, virágfüzér-hegyek, áhítatos tanítványok. Joseph csokit dobál a tömegbe. Sharath kislánya az egyetlen, aki nem zavartatja magát a felhajtástól, és legbelsőbb, őszinte érzései kifejezéseképpen ismételten és kitartóan megkísérel jó alaposan beletenyerelni a csokitortába. Ebben mindannyiszor megakadályozzák a szülei.

Kevin elmesél két történetet az előző Mysore-i tartózkodása idejéből, amikor is Guruji több hétre előre megjósolt egy nagy esőt, valamint megjövendölte, hogy az akkor még agglegény Kevin meg fog házasodni. A jóslat bizonyságául Kevin büszkén bemutatja feleségét, majd megkérdezi: „Hogy csináltad ezt, Guruji?” „Yoga psychology” feleli szerényen a Mester.

Este koncert Hortariónál, ugyanazok a zenészek, akik a múltkor Kumarnál játszottak. A dobos ismét lenyűgöz, most jobban meg is tudom figyelni, de a sebesség miatt továbbra is lehetetlenség kivenni, mit is csinál az ujjaival.

2003. március 1, szombat

Szvámik és majmok. Magyarázatok nyugati turistáknak. India szégyene. Extázis.

Reggel újra fényképezni indulok Srirangapatnába. Nyögvenyelősen indul a reggel, nincs hangulat, nincsenek jó képek sem eleinte. A Kaveri szentelt gázlójánál aztán végre akad mit fényképezni. Hinduk fürdőznek, imádkoznak és mossák ruháikat, miközben a partról, a fák árnyékából és a hídról a szent helyek állandó lakosai, majmok figyelnek elmélyült arccal, ágyékukat vakargatva, a kölykök meg kergetőznek, hemperegnek a porban, a járókelőktől karnyújtásnyira. Srirangapatnában bejárom a nevezetességeket, nem sok érdekeset látok; a Sri Ranganathaswami templomban az oszlopok között fentről beszűrődő fény szép, de persze a szentélyben tilos fényképezni. Tipu Sultan nyári palotájában megtekinthető számtalan, az angolokkal vívott csata freskója, alattuk tipikusan indiai stílusú magyarázattal turisták számára: „A kép bal felső sarkában az angol csapatok vonulnak fel, piros kabátban, fehér nadrágban, fekete kalapban és csizmában, puskával a vállukon. Szemben velük Haider Ali lovassága támad, kék egyenruhában, turbánnal a fejükön és karddal a kezükben. Középen Haider Ali látható egy elefánt hátán, előtte zászlótartója lóháton. Alább két teve, mögöttük három ágyú, tüzérekkel és ágyúgolyókkal.” Láthatólag az indiaiak a hivatalban is osztják az általános nézetet, miszerint a nyugati turisták annyira hülyék, hogy még azt is a szájukba kell rágni, mi van a szemük előtt.

Délután betérek Yvette-hez kiheverni a hőséget. Rupert szívélyesen fogad, bár hiányolja az izlandi leányzókat. Na ja. Szundítok egyet, aztán fényképezgetek a kertben. Hihetetlen módon a bougainvillea még mindig (vagy már megint) teljes virágjában, másfél hónap óta! Ráadásul a frangipani fák is virágoznak. Már szedelődzködöm, amikor egyszercsak megjelenik a verandán Yvette, és elkezdünk beszélgetni. Megdöbbentő dolgokat mesél a kasztrendszerről: bár negyven évet szentelt az indiai nők tanítására és felemelésére, a kaszthatárokat nem tudta eltörölni. Munkásai között voltak hindu, muzulmán, keresztény nők egyaránt, és arra rá tudta őket venni, hogy együtt dolgozzanak, de az érinthetetlenekkel semmilyen rábeszélés hatására nem voltak hajlandók vegyülni. Még a keresztények is büszkén emlegették: „mi brahmin keresztények vagyunk”. Amikor

rákérdezett, hogy nincs-e ez ellentétben Jézus tanításával, amely szerint minden ember egyenlő, azt válaszolták „igen, de mi akkor is brahmin keresztények vagyunk”. Yvette mesél a múlt századforduló „kebelháborújáról” a mai Tamil Naduban, amikor is a brahminok rendeletet hoztak, hogy az érinthetetlen nőknek ezentúl fedetlen mellel kell járniuk; a dologból felkelés lett, de nem azért, mert bárki is úgy érezte volna, hogy emberi (női)jogok sérültek, hanem mert az érinthetetlen férfiak sérelmezték, hogy valaki beleszól a feleségük életébe, aki ugyebár az ő tulajdonuk.

A mai napon és éjjel Siva ünnepe van, amikor a hagyomány szerint Siva alszik, ezért a hivők virrasztanak egész éjjel. Este tíz felé óriási tűzijáték tör ki; felmegyek a tetőre megcsodálni a látványt. Nem egy vagy két helyről, hanem köröskörül az egész városban mindenfelől robbannak a petárdák, szállnak a rakéták, villognak a fények, jó fél óráig. A jelek arra utalnak, hogy India megverte Pakisztánt a krikett VB-n.

2003. március 2, vasárnap

Reggel az utcán. Majomtámadás. Fények a palotakertben.

Kora reggel fényképezni indulok a Kaveri Lodge környékére. Épp a legjobb idő: mindenfelé az asszonyok rangooli mintákat készítenek az ajtók elé az utcán. Először látom, hogyan készülnek a minták, amiken nap mint nap taposok – elképesztő a sebesség és könnyedség, amivel a bonyolult mintákat pillanatnyi habozás nélkül felvázolják, az ujjaik között szórt fehér vagy színes porral. Egy akár négyzetméternél nagyobb, bonyolult mintával is öt-tíz perc alatt elkészülnek. Honnan veszik az ábrákat? Nyilvánvaló, hogy ott van a fejükben készen, még mielőtt az első vonalat felszórnák. Családi hagyomány lehet az anyáról leányra örökített mintagyűjtemény, mert sehol nem látom kétszer ugyanazt a mintát. Megint valami, amit mi, fejlett nyugatiak, nemigen tudunk utánuk csinálni. haszonelvű szemlélettel megérteni sem lehet, mi a célja minden reggel újraalkotni ezeket az ábrákat, csak hogy aztán a járókelők elkerülhetetlenül széjjeltapossák őket.

Persze történik az utcán sokminden más is. Emberek mennek a dolgukra, figyelnek engem, ahogy figyelem őket; tehenek lófrálnak az utca közepén. Egy háztetőről kutya ugat le rám; egy fiú felhív a szomszéd tetőre, hogy megmutassa a galambjait. A galambok nem különösebben érdekesek – olyanok, mint bármelyik másik – de a kilátás jó. Az utcán egy idősebb férfi szegődik önkéntes idegenvezetőmül; elkalauzol egy kertben eszkábált sufniszerű szentélyhez, amin semmi érdekeset nem találok, kivéve a papot magát, aki szigorúan int: fényképezésről szó sem lehet. Már a második tekercs végén járok, kezd túl meleg lenni, amikor a Kaveri elé visszakanyarodva dob és nadaswaram hangját hallom az utca végéből: körmenet közeleg! Sáfrány ruhás papok húzzák- vonják az istenség szekerét a muzsikusok mögött; a családfők a szekérhez járulnak egy-egy virágfüzérrel, vagy megszentelendő tárggyal.

Jennifer a vendégem reggelire; miután közösen elkészítjük a reggelit, leülünk a hallban az asztalhoz falatozni és beszélgetni. Egy idő múlva tevés-vevés zajait hallom a konyhából; Stefan felébredt, könyvelem el fél füllel figyelve. A csörömpölés folytatódik; úgy tíz perc múlva sötét gyanú kezd alakot ölteni a fejemben. Kimegyek a konyhába, ahol Stefan helyett három majommal találom szembe magam. Szerencsére még fiatalok és félénkek, így néhány kiáltással sikerül elkergetnem őket. A fél konyhaasztal tejben úszik, benne Stefan este beáztatott búzájának maradékával és valami fűszer csomóival; a közepén ott trónol a felszakított zacskó kesudióm, a hűtő tetején egy félig elfogyasztott paradicsom néz vissza rám… Eszembe jut a pár hete a jógasála előszobájában olvasott kiáltvány. Két leányzó számolt be arról, hogy az Indus Valley ajurvédikus központban egy alkalmazott lelőtt egy majmot; mivel ez ellentétes az ahimszá elvével, ezennel felkérnek minket, hogy bojkottáljuk a fent nevezett intézményt. Az aláírók lakását nyilvánvalóan még nem látogatták meg majmok. Stefan mesélte, hogy korábban egyszer Saraswathipuramban laktak, és azon a környéken egy nagy majomcsapat élt. Ha reggel nyitva felejtették valamelyik ablakot, könnyen arra

értek haza, hogy a lakást birtokba vették a majmok; a bejáratnál tucatnyi jól megtermett hím bámult vissza rájuk, közönyösen vakargatva a heréjüket közben. Ilyenkor az ember nem kiabál, nem káromkodik, hanem udvariasan megvárja, amíg majom uraságék megunják a mulatságot és kegyeskednek elhúzni a rákba.

Délután jógaoktatói workshop a Mandalában Iannal. Robusztus, igen alapos kanadai fickó, egyike azon keveseknek az itteni nyugati jógik közül, akik eredeti és saját gondolatokat forgatnak a fejükben. Jelen vannak még: Jennifer, egy Sara nevű angol lány, George Ausztriából és Rob szintén Kanadából. Ian nagyon érti a dolgát; mint dicséretemre vigyorogva megjegyzi, azért, mert mindenféle sérülése volt már, úgyhogy saját tapasztalatból tudja, hol szorít a cipő. Hozzá teljes bizalommal be mernék menni órára. Ezt sajnos a többiekről nem lehet elmondani. Különösen George ijesztően lelkes: állandóan produkálni akarja magát, „és most mutathatok egy módszert arra, hogyan lehet felmenni innen kézállásba?”. A végén reményteljesen megjegyzi: „és a második sorozatot mikor vesszük?”. Rob hasonló, Sara nem rossz, de láthatólag tornász- vagy táncosmúltja van és nemigen merül fel benne a felismerés, hogy a hétköznapi emberek – és különösen a kezdők – messze nem olyan hajlékonyak, mint ő.

Este a maharadzsa palotájának fényeit fotózom. Minden vasárnap este héttől nyolcig van kivilágítva; a naplemente fél hét körül van, de mire kigyúlnak a fények és felállítom az állványt, az ég már teljesen sötét. Itt igazán szép esti felvételek készítésére legfeljebb tíz perc van. A palota kertje tele néppel, indiai családok heverésznek a füvön, katonák vagy cserkészek sétálgatnak mindenfelé. Egy férfi igen udvariasan megkérdi, belenézhet-e a kamerámba. Megengedem neki, és ez hibának bizonyul: mire elveszi a szemét a nézőkétől, már hosszú sor áll mögötte. A tülekedésben majdnem felrúgják az állványt is. Egy szurtos koldusgyerek feltartja a karjában tartott kishúgát, hogy ha már ő maga nem éri fel, legalább az belenézhessen; aztán – vége az ingyenszórakozásnak, vissza a munkába – tartja a markát. Ezt már megsokallom és a látványosságot berekesztem.

2003. március 3, hétfő

Nagy álmosság, fáradtság és kedvetlenség után úgy állok neki a gyakorlatnak, hogy minden mindegy, csak legyünk túl rajta. Meglepő módon elejétől fogva lassú, nyugodt, elmélyült gyakorlat sikeredik.

Ebédre fűszeres lencsés rizst főzök; jól sikerül, bár kissé túlfőzöm és tehettem volna bele citromlevet. Jarkko, mai vendégünk, mindenesetre elégedett vele.

Tangó újra, de abszolút nincs hozzá hangulatom. Allisonnal teljes az inkompatibilitás ma, a tánc közepén nekiáll oktatni engem és ez aztán végképp elveszi a kedvem; lelépek. Így legalább van időm megszervezni a holnapi utamat Bangalore-ba.

2003. március 4, kedd

Gyönge kezdés után jó befejezés. Bevásárlás Bangalore-ban.

Reggel még a tegnapinál is szörnyebb kedvetlenség, semmi energia, katasztrofális kezdés – aztán szép lassan belelendülök, és végül is egy nagyon laza, „szarok bele” stílusú, gyors és mindennel együtt jó gyakorlat lesz belőle.

Utazom Bangalore-ba, filmet előhívatni és bevásárolni. Az első benyomások lehangolóak. Büdös, koszos, zsúfolt nagyváros, a vasútállomás előtt rögtön megrohannak az agresszív riksavezetők és szégyentelen árakat ajánlanak. A Berry’s hotel, ahol megszállok, egyetlen pozitívuma, hogy van szabad szobája. Lepukkant, de legalább tiszta szobák, drágán, mint minden hotel itt. A Brigade

Roadon áldozatul esem a Pizza Hut és Wimpy’s innen nézve már-már hazainak tűnő csábításának. Hosszasan és végül eredménytelenül keresem a profi labort, amit mások javasoltak; a Brigade Road hosszú, házszámok természetesen csak elvétve láthatóak és eltart fél óráig, mire ráeszmélek, hogy a számozás az utca egyik oldalán folytonosan növekszik, aztán visszafordul a másik oldalra ellenkező irányba. A házszámot végül megtalálom, egy félig kész épület áll ott, labornak emléke sincs és senki sem tud hasznos információt adni. Szerencsére a másik ajánlott labort (GG Welling) az MG Roadon könnyen megtalálom és a személyzet nagyon kedves, úgyhogy habozva ugyan, de rájuk merem bízni becses tekercseimet. A Gangaram könyvesboltban szintén nagyon kedvesek és segítőkészek, és minden könyvnek tudják a helyét. S meg is találnak meglepően sokat azok közül, amiket keresek. Ezeken felül gyönyörű képeskönyvek hevernek szakmányban, néhányba bele is szerelmesedek fülig. Lesz mit hazacipelnem.

2003. március 5, szerda

Egy helyi szociális munkás délelőttje. Testközeli ismerkedés az Indiai Államvasutakkal.

Elég korán kelek, hogy legyen időm végére járni a dolgaimnak; mint kiderül, feleslegesen, mert nyolckor még egy lélek sincs az utcán, még reggelizni sincs hol. Az Indian Coffee House az MG Roadon fél kilenckor nyit; reggeli közben leül az asztalomhoz egy helybéli. William azelőtt szakács volt, de most, saját meghatározása szerint, szociális munkás. „Segítem a rászorulókat, és Isten gondoskodik rólam. Te idegen vagy itt, és nem ismered a helyeket, de én segítek rajtad, mert olyan vagy, mintha a testvérem lennél.” Elég gyanúsan hangzik, de végül is ki tudja, hátha tud nekem találni bidri ötvösmunkát; ezeket az ezüstberakásos fekete edényeket csakis Bidarban, Észak- Karnatakában kovácsolják, és errefelé nemigen ismerik őket, de én amióta láttam néhányat Mysore- ban, keresem őket. Láthatólag William sem hallott róluk, de talán megvannak a kapcsolatai. Így hát reggeli után felkerekedünk. Én a Cauvery Art Emporiumba szeretnék menni először, mert az a legvalószínűbb bidri-lelőhely, de William erősködik, hogy menjünk a Commercial Streetre. Legyen hát. A következő két órában meglátogatunk egy sor boltot, ahol nemcsak hogy nincs bidri a raktáron, de legtöbbjük nem is igen tudja, mi az – persze megpróbálnak rám sózni mindenféle mást a lehető legcsillagászatibb árakon. Végül eljutunk a Cauvery-be, ahol tényleg találunk bidrit, mégpedig sokkal nagyobb bőségben, mint Mysore-ban. William ott áll mellettem, amíg én ráérősen fürkészem a kínálatot, időnként segítőkészen rámutat egy-egy darabra: „elefánt!”, vagy büszkén felolvassa nekem a táblát, amely 20% árengedményt hirdet a bidri-árukra. „Látod”, mondja a hangsúlya, „ezt személyesen nekem köszönheted!” Eddigre már teljesen világos, hogy semmi hasznát nem veszem, de nem hagyja magát udvariasan lerázni. Mivel említettem neki, hogy esetleg egy tabla is érdekelne, elcipel még abba a közeli hangszerboltba, amelyet tegnap a turistainformációnál is ajánlottak. Utána megéhezem, beülünk egy vendéglőbe egy gyors thalira, illetve részéről egy teára. Evés közben elmeséli, hogy mivel ma van a lánya születésnapja, nagy családi vacsorát készítenek, de nincs otthon élelem. „Bármely más napon nem kérnélek ilyesmire, mert olyan vagy nekem, mint a testvérem, és puszta jószándékból segítek neked, de ma szükségem van rizsre, csirkére és zöldségekre négyünknek… adj annyit, amennyit gondolsz, és este – sőt még holnap is, amikor a maradékot esszük – imáinkba foglaljuk a neved.” Aha, kibújt a szög a zsákból. Némi megfontolás után ötven rúpiát megfelelő összegnek érzek arra, hogy végre megszabaduljak tőle. Ő viszont kevesli. „Nem tudnál inkább százat adni? Ez csak a rizsre elég.” „Szerintem ötven rúpia megfelelő összeg.” „De hát a lányom születésnapja van ma, és nincs otthon élelem!” Ezt már megelégelem. „Szóval ma van a lányod születésnapja, és te fél napot a városban császkálsz egy idegennel, miközben a családodnak nincs ennivalója otthon?!” „Oké, oké, köszi.” vonul vissza rögtön, hogy megelőzze a komolyabb fejmosást, vagy esetleg hogy visszakérjem a pénzt (ami nincs szándékomban; örülök, hogy megszabadulok tőle). A vendéglő előtt mosolyogva elköszön és megy a dolgára. Ha belegondolok, ebből akár egész jól meg is élhet. Végül is nem hazudott: segíti a rászorulókat (elsősorban saját magát) és Isten gondoskodik róla (azzal, hogy hülye nyugati

turistákat küld az útjába). Engem nem zavar, ha hülyének néznek, és az epizód végtére is elég szórakoztató volt.

Délután végre kezembe kapom az előhívott filmeket, és nagy-nagy megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy jó munkát végeztek a laborban, ráadásul, amennyire egy gyors pillantással megállapítható, a képek szépek! A lényeg tehát megvolna. Ezek után sajnos ebédkor túlságosan elengedem magam, úgyhogy rohannom kell vissza a könyvesboltba, hogy felvegyem a tegnap lefoglalt könyveket. Persze számíthattam volna rá, hogy egy ilyen ügylet Indiában nem megy olyan simán, mint egy nyugati üzletben; mire kilépek a könyvesboltból, már vészesen késésben vagyok. A kegyelemdöfést a hírhedt bangalore-i csúcsforgalom adja meg: jócskán lekésem az expresszvonatot. A következő vonat Mysore-ba fél óra múlva indul, de ez személy, minden állomáson megáll és négy óra alatt ér célba. Ráadásul zsúfolásig tele ingázókkal. Ennél kényelmesebben is utaztam már, az biztos. Szerencsére félúton az ingázók leszállnak, onnantól végigfekhetem az ülésen szundítani egy kicsit. Fél tizenegy felé érünk Mysore-ba; a pályaudvaron még lejátszom a szokásos meccset a pofátlan riksással, aki dupla árat követel a fuvarért, a taxamétert „ilyenkor nem használják” stb. Lerázom, aztán egy másik végül elhoz a szokásos 30 rúpiáért. Tanulságként az látszik kikerekedni, hogy nem érdemes azzal a vezetővel menni, aki elsőnek, rögtön a kijáratnál megszólít.

2003. március 6, csütörtök

Vége a jógának.

Reggel teljesen zúzott vagyok, nem tudom magam rávenni a jógára. A napot jobbára csendes regenerálódással és fényképek rendezgetésével töltöm. Valamint tervezgetéssel és hátralévő napjaim számbavételével. Ami során eldöntöm, hogy mostantól nem jógázom többet, hanem igyekszem az utazás és fényképezés végére járni. A hátrelévő egy hét nem oszt, nem szoroz, viszont a gyakorlat és a vele szükségszerűen együttjáró pihenés és evés elveszi az egész délelőttöt; azután meg a délutáni hőségben már nem sok mindent lehet csinálni.

2003. március 7, péntek

Orgia a Devaraja piacon. Különböző szent állatok. Az Agyatlan Astangi Konferencia Kérdések Legagyatlanabbja.

Reggel a Devaraja Market felé veszem utamat és három órányi csendes orgazmust élek meg fényképezés közben. Lenyűgöző, színes, szagos, élettől hemzsegő hely, a világ legjobb helye fényképezésre. Virágfüzérek, zöldséghalmok, a szivárvány színeiben pompázó, kúpokba halmozott kunkum por (a rangooli-készítéshez), kések, poharak, műanyagedények, kókuszdióhegyek, gyümölcsgúlák, barna cukor tornyokba halmozott kockái, illatszerek, olajok, füstölőpálcikák – és legfőképpen arcok mindenfelé. Valahol olvastam, hogy India rossz hely tájakat fényképezni, de portrékhoz tökéletes; az illető tudta, mit beszél. Persze türelem kell hozzá; a délelőtt folyamán a piac összes mozgó furulya- és érmeárusa megpróbálkozik velem, a végén már csak röhögni tudok, bár ugyanakkor tiszteletreméltó a kitartásuk (nemkülönben a nyitó áraik). A koldusgyerekek, két- három számmal kisebb testvérükkel a karjukon, az angol nyelvtan komplikációinak gordiuszi csomóját keresztülvágva a lehető legegyszerűbb és lényegretörőbb üzenettel közelítenek meg: „Hello money baby!”.

Délután meglátogatom a Nandi bikát a Chamundi hegyen; hagytam neki helyet a mai harmadik filmtekercsem végén. A délutáni nap jó szögben áll, ahogy számítottam. Ahogy teszek-veszek, egyszerre majmok jelennek meg. Sajnos túl lassú vagyok ahhoz, hogy igazán jó képet készítsek

róluk, amint a párkányon rohangálnak a bika előtt (vagy talán csak túl spórolós vagyok a filmmel?), de azért sikerül elkapnom egy anyamajmot a lépcsőn üldögélve.

Stefan beszámolója szerint a mai konferencián elhangzott az Agyatlan Astangi Konferencia Kérdések Legagyatlanabbja, amely kétségtelenül méltó arra, hogy ehelyt megörökítsem az utókor számára: „Guruji, minden reggel elvégezzük a jógagyakorlatunkat, utána pedig olvassuk a Bhagavad Gítát. De mit csináljunk a maradék időnkben?” „Egyél! Aludjál!” vágja oda Guruji. Aztán egy percnyi töprengés után hozzáteszi: „Esetleg elkezdhetsz szanszkritot tanulni…”

2003. március 8, szombat

A nagy szárivásárlás. A maharadzsa palotája. Utazás Hampiba. Egy régivágású vendéglő.

Ha a KR Circle közepén állva az ember eldob egy követ, legalább 50% valószínűséggel egy selyemüzlet kirakatát fogja vele betörni. És mindegyik üzlet – legyen kicsi vagy nagy, díszes vagy kopott, fényes vagy homályos, legyenek eladói mosolygósak vagy mogorvák -, tömve van áruval. Általában persze inkabb kicsik, kopottasak, homályosak, és az eladók nem feltétlenül bizalomgerjesztőek; itt a külcsín és belbecs viszonya másféle, mint odahaza. De ha betérsz bármelyikbe, néhány tétován elmormolt szavad is elég, hogy megnyisson egy láthatatlan zsilipet, amely mögül egyszerre hűvös, simogató, színpompás, arannyal szegett áradat ömlik ki eléd a pultra; és ha nem szeded össze minden józanságodat és mértéktartásodat, bizony magával is sodor, mielőtt észrevennéd. Kapaszkodj, ahogy csak bírsz, hogy ne nyeljen el az Ezeregyéjszaka örvénye! Fogódzkodj a pult szélébe, az eladó szürkülő bajuszába, a térről belibbenő dudaszóba – de leginkább a pénztárcádba. Szabadulni innen sokba fog kerülni. De ha sikerült, és hónod alatt a vaskos, de mégis könnyű, zizegő papírzacskóba burkolt csomaggal újra kilépsz az utca hőségébe és benzinbűzébe, ne nézz vissza, amíg látótávolban vagy! Bérelt szobádban megpihenhetsz, poggyászodban ott lapul néhány tapintható mese.

Reggelinél a Mandalában összefutok Jenniferrel, és elhatározzuk, hogy ma végre megejtjük régóta esedékes látogatásunkat a maharadzsa palotájában. A bejáratnál fémdetektorok csipognak, úgyhogy a kameráinkat nem tudjuk becsempészni semmiképp; a tárolásuk plusz tíz rúpia a belépőjegy árán (15) felül. Sok kicsi sokra megy. Az előcsarnokban vitrinek, kordonnal elkerítve legalább öt méter távolságban, úgyhogy nemigen lehet szemügyre venni a kiállított tárgyakat. Legalább távcsöveket adnának! Beljebb rengeteg katona, színes egyenruhában, freskókon körben a falakon. Lovasbandériumok, gyalogosok, elefántok. Középen a kupolán gyönyörű festett üvegmennyezet – szégyen, hogy erről nem árulnak jó képeket odakinn, ha már fényképezni tilos! Festett portrék a királyi család tagjairól. Egy oszlopokkal teli teremben istenek és istennők képei a falakon; a kezek száma kettő és tizenhat, a fejek száma egy és öt között változik. A palota másik szárnyában megnézhetjük a maharadzsák gyermekkori játékautóit és -szekereit. A falon körben vallási témájú festmények, minimális és elég rejtélyes magyarázatokkal, de láthatólag a hindu legendakörből mutatnak be jeleneteket: mosolygó fél- vagy egész istenek metélik lefelé haragos vagy ijedt démonok fejét (vagy fejeit), különböző összeállításokban. Néhány jelenet több képen is szerepel; összehasonlítva megdöbbentő, hogy a láthatólag különböző kezektől származó képek nüanszoktól, színárnyalatoktól eltekintve szinte teljesen azonosak. Most ébredek rá, hogy a hindu vallásos művészet milyen fokon kanonizált. Ehhez képest a bizánci ikonfestészet a szabadosság bacchanáliája. Később kollekciók következnek ezüst evőeszközökből, hajkefékből, gramofonokból és ósdi hangtechnikai berendezésekből, sőt néhány ócska ventillátort is megcsodálhatunk. Átsétálunk néhány korhű bútorokkal berendezett szobán; az egyik sarokban egy kis mosdó, rajta tábla: „A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos”.

Este elindulok Hampi felé egy távolsági buszon. Az „expressz busz” közönséges ócska csotrogánynak bizonyul, ami ha nem is minden sarkon, de minden harmadikon megáll. Az első

ülésre foglalok helyet, ez jó választásnak bizonyul, mert a lábamat ki tudom nyújtóztatni a motorház tetején. Szomszédaim két fiatal srác, Ravi és Raju; az utóbbi nemigen beszél angolul, de Ravi, a fiatalabb, lelkesen kérdezősködik mindenféléről. Szóba kerül természetesen a krikett is; Ravi szerint „India nyerni fog, de Ausztrália is jó”. Kérdésemre, mi lesz belőlük ha felnőnek, Ravi azt feleli: üzletember, Raju pedig „számítógépmérnök” (computer engineer). Ravi később megkérdi, melyik istenhez imádkozom. Némi gondolkodás után azt felelem, számomra minden isten egy, a nevek és formák nem számítanak. Ő válaszul közli az ő istenük nevét; hosszú és megjegyezhetetlen, sosem hallottam róla.

Az utak többnyire rémes állapotban vannak, tele teherautókkal. A buszsofőrünk meglepően visszafogott, egyszer még meg is előznek bennünket, de az út így is elég rázós. Éjjel kettő táján megállunk a semmi közepén, egy régivágású vendéglőben; ilyet még sosem láttam eddig, de ötven- száz éve minden indiai vendéglő ilyen lehetett. A pálmalevél barakk közepe táján, jobb oldalon hatalmas agyagkemence, legalább öt méter hosszú és asztalnyi magas; a tetején jut hely a tányéroknak, poharaknak és a zöldségek halmainak csakúgy, mint a szakácsnak a csapatik gyúrására. A kemence tetején két-három kerek nyílásból az egyik felett remeg a levegő, szikrák pattognak kifelé; úgy tűnik, ezt most melegítik be, és a másikat, amit már felfűtöttek és kikotortak, használják sütésre. Rendes székek és asztalok is vannak, de a vendégek egy része kötélből font kereveteken ül törökülésben, amelyeken keresztben egy szál deszka az asztal. Bárcsak lenne valami fény, és idő, hogy ezt lefényképezhessem!

2003. március 9, vasárnap

Sziklák, szentélyek és szarkupacok.

Hajnalban megérkezünk Hospetbe, az átszállóhelyre Hampi felé. Ez itt a vidék. Félórás buszút visz Hampiba; a láthatáron feltűnnek az első sziklakupacok és romok. Hampiban a buszállomáson megrohannak a szállodaügynökök; megnézek néhány rettenetes, sötét, koszos és minimális méretű szobát, aztán elérkezem egy nagyobb hotelhez; itt a szobák épp csak egy picivel nagyobbbak, és fürdőszoba is van. Az útikönyv szerint ez a legszínvonalasabb hotel Hampiban. Úgy látszik, igencsak el lettem kényeztetve Mysore-i luxuslakásunkban; hát ez itt most az indiai rögvalóság. Viszont legalább olcsó; 100 rúpia naponta.

Mindenfelé nyüzsögnek a turisták, a fiúk kivétel nélkül sortban, sokan félmeztelenül, a lányok ujjatlan trikóban. Az éttermekben mindenféle nemzetközi ételt kínálnak, de általában nagyon szar. Miért kell a turistáknak minden helyet elrontaniuk, ahol csak megjelennek? Láthatólag sok izraeli jár ide, mert a legtöbb étlapon külön fejezet van az izraeli ételek számára. A templomok lepukkantak – persze féléves muzulmán dúlás után érthető. Viszont rengeteg van belőlük, ami számomra még csak tovább csökkenti a vonzerejüket. A Hemakuta hegyen a sziklák között minden eldugott zugban jócskán lelni összeaszott emberi ürüléket. A Matanga hegy mellett két rendőr figyelmeztet, hogy ne bóklásszak errefelé egyedül, különösen sötétben, mert rablók járnak errefelé.

Nagyjából minden, amit ember itt maga után hagyott, érdektelen, undorító vagy ijesztő. A vidék maga viszont tényleg lenyűgöző. A hatalmas kőtömböket körös-körül a legenda szerint Hanumán és népe halmozta egymásra erejük fitogtatására. Meg tudom érteni, miért volt a hinduk számára szent hely már a Vijayanagar birodalom előtt is; de azt fel nem tudom fogni, miféle eszement akarna itt élni, nem beszélve arról, hogy ide építse a a birodalma fővárosát.

2003. március 10, hétfő

Hajnali sziklamászás. Romok a szántóföldön. Példa a rugalmas árképzésre.

Éjjel néhányszor felébredek arra, hogy áramszünet van és a ventillátor leállt; a forró, olajos csöndben csak a szúnyogok elszánt zümmögése hallatszik – szerencsére mind a szúnyoghálón kívülről – és egy csótány neszezése a padlón. Utálom ezt a helyet, egy perccel sem maradok tovább, mint amennyit muszáj. Pirkadatkor kelek, a hajnal a Hemakuta hegyen talál. A sziklák között botladozva kilátóhelyet keresek. Egyszercsak rábukkanok egy eldugott járatra a sziklák alatt, ami egy lépcsőhöz vezet – felfedeztem a hegy csúcsán álló ásram bejáratát! Néhány fiatal fiú üdvözöl bent. Az ásramban magában nincs sok érdekes, fehér házak és egy kupolás szentély. De Damur, az egyik fiú integet: nem akarok-e felmászni a szikla tetejére? Igencsak meredek, de a szikla oldalába durva lépcsőfokokat vájtak, úgyhogy nem tűnik lehetetlennek. Nem gondoltam volna, hogy a napot sziklamászással kezdem! De az biztos, hogy ezt nem nekem találták ki. Nagy nehezen felérek a csúcsra, de a legkevésbé sem érzem magam kényelmesen. A szikla, amelynek lejtős tetején leülünk, legalább tíz méter magas, közvetlenül alattam látom az ásram udvarát és a fehér kupolát. A kilátás tényleg jó, ez itt a hegy csúcsa. De fényképezni nem igazán alkalmas. Lefelé Damur egy másik utat javasol, ami még ijesztőbb és izzasztóbb számomra. De végül is lent vagyok egészben. Ennyi fáradozás és kényelmetlenség megér húsz rúpiányi baksist, ami láthatóan több, mint amit Damur általában kapni szokott.

A Virupaksha templom belülről nem sokkal szebb, mint kívülről; buzgó idegenvezetők és papok kalauzolnának fel s alá, ha hagynám. Az oszlopcsarnokban az elmaradhatatlan majmok heverésznek, vagy vonulnak csoportokban, mintha római filozófusok.

Délután mindenki krikettet néz (India – Sri Lanka); most még a Matanga hegy is biztonságos hely lehet, mert tuti, hogy a rablók is a tévé előtt ülnek valahol. Kamalpurába akarok menni, megnézni az archeológiai múzeumot és az ottani romokat; busznak nincs jele, így hosszas alkudozás következik egy pofátlan riksavezetővel. Mindenáron teljes körútra akar vinni a romok közé, 150 rúpiáért; miután megértetem vele, hogy csak és kizárólag a múzeumba kívánok menni, 30 rúpiáért, és visszaúton nem tartok igényt becses szolgálataira, végre elindulunk. Útközben azért elkezd újra magyarázni, hogy mi micsoda; még a múzeum előtt sem adja fel a reményt, amikor bemegyek, odébbgurul hogy megvárjon. A múzeum tele ütött-kopott szobortöredékekkel, az igazán érdekes dolog a középen álló makett, ami igen jó fogalmat ad a valahavolt Vijayanagar jelen állapotáról. Miután távozom, és végleg elhajtom a még mindig reménykedő riksást, elindulok gyalog a romok felé. Hamarosan rájövök, hogy az útelágazásnál rossz felé kanyarodtam, így keresek egy ösvényt, hogy átvágjak a mezőkön a romok felé. A tövissövényekkel kerített szántóföldek közepén itt is, ott is romok bukkannak elő. Néhol egy szentély maradványai látszanak a gabonaföld közepén, nemrégiben elhelyezett virágokkal és füstölőkkel az oltáron. Megdöbbentő a hajdani város mérete: a romok sok kilométer hosszan húzódnak. Csak a belső fal hossza 32 kilométer volt. A földútról olykor teheneket hajtó, tűzifát cipelő parasztok figyelnek csodálkozva; habár csak pár száz méterre vagyunk a valahavolt királyi palotától, errefelé nyilván nemigen látnak turistákat. A dombok mögül néhány magasabb épület tűnik elő; arra kanyarodom és végül megérkezem a királynő hajdani lakrészéhez. Miközben egy templom lapos tetejéről állványos fényképeket készítek, két milicista bukkan fel. Van-e engedélyem állvánnyal fényképezni, firtatják. Az sajnos nincsen. Az baj, mondják, mert akkor vennem kell egy jegyet, 15 rúpiáért. Hiszi a piszi; ezek baksist akarnak, de akar a fene velük vitatkozni. Megvárnak, amíg lekecmergek a tetőről, aztán kérik a pénzt. A fene essen bele, hogy pont ilyenkor nincs nálam apró! Egy ötvenest adok nekik, és mintegy másfél másodperc alatt nyilvánvalóvá válik számomra, hogy visszajárót hiába várok, mert a jegy ára hirtelen felemelkedett éppen ötven rúpiára. Visszafelé Hampiba sokáig várok a buszra Kamalpura buszmegállójában, de az csak nem akar jönni, így végül újból riksát fogok.

2003. március 11, kedd

Biciklin a romvárosban. Tehenek az ablakom alatt. Szabadulás Hampiból.

Reggel biciklit bérelek; a Rough Guide állításával szemben ez kiváló eszköznek bizonyul bejárni a nagy területen elszórt királyi romokat. Útközben ráadásul a Nővérköveket is megnézhetem s fényképezhetem; ez két hatalmas, egymásnak dőlő vörös szikla az út mellett. A Lotus Mahal kapujánál kiderül, hogy az őrök tegnap csak félig blöfföltek: tényleg tilos állvánnyal fényképezni a romváros egész területén, még fizetség ellenében is. Látván a hátamon lógó állványt, erre a jegyárus nyomatékosan felhívja a figyelmem. Persze, persze, bólogatok legártatlanabb mosolyommal, a fejemben forgó gondolatokat szemérmesen megtartván magamnak. A Lotus Mahal fallal körülvett területén és a szomszédos elefántistállók környékén egyébként nemigen akad igazán érdekes fényképeznivaló, kivéve az őrtornyokból; mindegyikbe fel lehet mászni, és a tetőről fényes kilátás nyílik a hegyekre, illetve a szomszédos mezőkre. Nem beszélve arról, hogy fent senki sem látja, amint a szabályokat szégyentelenül áthágva felállítom az állványomat…

Az elefántistálló mellett az árnyékban a kókuszdiós embertől hármat is veszek és elfogyasztom mindet levestül-belestül. Mellettem egy német turistacsoport nyugdíjasai figyelik gyanakvó vagy álmélkodó szemmel azt a néhány vakmerőt közülük, aki próbát tesz az egzotikus itallal; kamerák zizegnek, mint a legyek. A romok hátralevő részéből csak a Hazara Rama templom érdekes a falakon körbevonuló Ramajana-faragványokkal és a szentély fekete (obszidián?) oszlopaival, valamint egy vízmedence, a lépcsők geometrikus mintázatával. De addigra már délután van, gatyaaszaló hőség; igyekszem vissza a hotelbe sziesztázni. Délutáni álmomból, csakúgy mint tegnap, a tehenek ébresztenek földszinti ablakom alatt, akik zajosan borogatják felfelé a vizescsöbröket és keresgélnek ennivaló után. Tegnap a ház előtt parkoló vadonatúj autóriksáról is lerágták a reflektor villanydrótjait, amíg a tulaj feltehetően az India-Sri Lanka krikettmeccsel volt elfoglalva.

Délután utolsó körutamat teszem, a folyópart mentén. Kelet felé a Mango Tree kávézó kiváló hely, közvetlenül a parton, árnyas fák alatt, elsőrangú kilátással; de nem időzhetek sokáig. Nyugaton a Vitara templom meglepően jó állapotban maradt meg, és még úgy is szépnek találom, hogy harom nap után tele van már a hócipőm a hindu templomokkal. Állítólag kétezer van belőlük a környéken; számomra ez volt az utolsó. Ha valaki e percben felajánlaná, hogy mutat nekem még egy hindu templomot, borzadállyal eltelve menekülnék az ellenkező irányba.

Menekülni ugyan nincs okom, de így is sietős a dolgom, ha el akarom érni a Hospetból hétkor induló éjszakai buszt. A busz persze végül is csak nyolc után indul. Ugyanolyan, mint amelyikkel jöttem, viszont dugig ingázókkal. Ebben a helyzetben az első ülés belső széle nem a legjobb hely, mert az állók félig az ölemben vannak, könyökük jó néhányszor megtalálja a fülemet vagy a tarkómat, miközben odafent átrendeződnek az erőviszonyok le- vagy felszálláskor. Ráadásul a szomszédaim meglett férfiak, imígyen az ülésen is kevesebb hely jut nekem. Szerencsére tíz óra felé kezd ritkulni a tömeg, tizenegyre már viszonylag kényelmesen elférünk. Éjjel nem állunk meg sehol komolyabb étkezésre, csak rövid kávé- és pisiszünetekre, így csalódásomra nem látom viszont a régi vendéglőt, ahol idefele megálltunk.

2003. március 12, szerda

Hajnalban újra fogvacogtató hűvösben érünk Mysore-ba, különösen hogy a vezető s kalauz láthatóan a nyitottság híve, mert a busz első ajtaját nem csukják be egy percre sem. Zuhany és reggeli után alvás és lassú feltöltődés jellemzi a napot.

2003. március 13, csütörtök

Szórakozás az utcasarkon.

Reggel megcsinálom, amit már régen terveztem: kiállok az utcasarokra fényképezni ami és aki jön. Isteni szórakozás, és fantasztikus képek! Ezzel kellett volna kezdenem, ahelyett, hogy arcom verítékével mindenféle eldugott helyekre utazgatok. No, majd legközelebb. Ebédnél a Mandalában szóba kerül Hampi, mire valaki elmeséli, hogy az elmúlt hónapokban egy sorozatgyilkos tevékenykedik arrafelé; négy hónap alatt hat nyugati turistának vágta el a torkát. Hoppá. Állítása szerint egy barátja éppen ott volt, amikor a legutóbbi eset történt, úgyhogy lehet, hogy ez tényleg több mint egyszerű rémhír, még akkor is, ha az újságokban nem olvastam róla. Akárhogy is, jó hogy ezt nem egy héttel korábban hallottam.

Délután a csomagfeladás praktikus tudnivalóiról érdeklődöm a postán; szokásos taktikám, amivel mindent az utolsó pillanatra hagyok, ezúttal nem jön be, mert holnap vallási ünnepnap lesz, így a posták zárva lesznek. Úgy néz ki, kénytelen leszek Stefant megkérni arra, hogy feladja a csomagomat.

2003. március 14, péntek

Irány haza!

Utolsó ebédemet főzöm Indiában. Zöldségcurry, nagyon kiváló és kiegyensúlyozott; a római kömény íze nagyszerűen átjön. Stefannak is ízlik. Megpróbáltunk vendégeket hívni, erre számítva hatalmas adagot főzök, de végül is kettesben ebédelünk.

A csomagfeladást végül is Raghura bízom, 250 rúpiáért méltányos áron. A pakolás végül is teljesen kitölti a rendelkezésre álló időt, de meglepetésemre az összes holmim befér a bőröndbe. Igaz viszont, hogy a reptéren 34 kilósnak bizonyul; jó lett volna egy nagyobb doboz a csomagomnak. A check-in pultnál a reptéri alkalmazott szigorúan közli, hogy bírságot kell fizetnem a túlsúly miatt, de a végén meglepetésemre egy szó nélkül elbocsát.

A gép indulásáig még órák vannak hátra; várakozás közben figyelem és papírra vetem az érzéseimet. Milyen érzés elhagyni Indiát? Elsősorban megkönnyebülés. Három és fél hónap – szép volt, jó volt, de elég volt. Jó lesz újra olyan helyen lenni, ahol nem vagyok letörölhetetlenül, megmásíthatatlanul: idegen – legyen az a helybéliek számára nevezetesség, furcsaság, pénzforrás, vagy mind egyszerre -, még mielőtt megszólalnék. Jó lesz újra olyan helyen lakni, ahol nem kell az esti sötétben tehénlepényeket és alvó teheneket kerülgetni azz utcán; ahol nincsenek áramszünetek naponta, sem egyszer, sem többször; ahol nem kell lefekvés előtt külön lábat mosnom; ahol nem kell amiatt aggódnom, hogy van-e gyomirtó a tisztított, palackozott ivóvizemben; ahol nem kell a konyhaablakot zárva tartani.

India elfárasztott, kimerített. Telítette az érzékeimet. Itt mindenből annyira sok van. Emberekből, elsősorban. Nehéz szeretni az indiaiakat, mert olyan rettenetes sokan vannak.

Ugyanakkor azért sajnálom is, hogy elmegyek. Még annyi helyen nem jártam, annyi fényképeznivalót hagyok magam mögött, hogy arra egy élet is kevés lenne (ez másfelől meg is nyugtat: nem számít igazán, mennyivel többet tehettem volna, elég, hogy megtettem, ami itt és most tőlem telt). Jó volt megtapasztalni egy teljesebb, ősibb, levegősebb, földközelibb életet, annak minden veszélyével, bűzével, koszával együtt. Megtapasztalni egy kicsit abból, ami hiányzik nekünk Nyugaton (a legtöbbünknek anélkül, hogy tudnánk róla); mi az, amit évtizedek, évszázadok megszállott biztonságkeresésésvel közel teljesen sikerült kirekesztenünk a környezetünkből és magunkból: az Élet maga, a maga szabálytalan, ösztönös, megjósolhatatlan és szabályozhatatlan, őrült és elbűvölő, folyton változó természetével.