Rolf Naujokat az egyik legkedvesebb barátom volt a Lakshmi Puramban töltött gyakorlásom időszakából. Ugyanakkor csatlakoztunk a shalához, de Rolf egy haladó gyakorló volt, aki már néhány évtizede Indiában élt. Sokat voltunk együtt azokban az időkben, sok boldog órát töltöttünk együtt gyakorlással, főzéssel, közös étkezéssel.

Egy igazán csodálatos lélek, tele odaadással és nagylelkűséggel – ha vannak szentek az astanga jóga hagyományában, Rolf biztosan az egyik közülük. Megosztom ezt az interjút, amelyet Rolffal készítettem Goában 2007-ben. Itt a hanganyag, alább pedig az átirat.

Rolf, el tudnád mesélni, hogyan kerültél Indiába?

Óhh, Indiába… 1973-ban vagy 1974-ben történt, és valójában egy hippi utazáson keresztül jöttem – Isztambul, Afganisztán, majd Pakisztán, India útvonalon -, nem sokat tudva a jógáról, de annál inkább a hippi utazásra koncentrálva. Indiában először Haidarábádba érkeztem, ami megváltoztatta az életemhez való hozzáállásomat. Kapcsolatba kerültem a jógával, egyre mélyebben. Így találkoztam az első gurummal, ez a Babaji vezetett el a jóga útjára. Ott kezdődött minden számomra. 1973-ban, 1974-ben, majd 1975-ben már kialakítottam egy napi gyakorlást, nem astanga, hanem hatha jógát, hagyományos módon, pránájámával, sok krijával és ülőgyakorlattal. Szóval volt egy kis szádhanám, böjtnapokkal és különféle jógatevékenységekkel, és ez a mai napig velem maradt.

A stílus az évek során változott. Aztán volt egy időszak, amikor hét évig gyakoroltam Iyengar jógát, utána áttértem az astangára. Az 1980 és 1983 közötti időszakban találkoztam az astangával, amikor Danny Paradise-szal és Cliff Barberrel éltem, akik astanga jógát gyakoroltak, én pedig akkoriban Iyengart. Ők ráirányítottak az astangára, az első négy sorozatra. Szóval gyakoroltam…, de nem rendszeresen. Továbbra is Iyengar jógáztam és azt tanítottam. Ez egy régi stílusú Iyengar volt; kevesebb kellékkel, és még sok ugrással. Nagyon kellemes volt.

Az astanga lassan egyre jobban elhatalmasodott az életemben, de én továbbra is a másik irányzatot gyakoroltam és tanítottam, ami rendben volt, mert a jógát egységnek tekintem, és nem látok annyi különbséget a különböző rendszerek között. Az inkább az emberek természetéről szól, és arról, hogy hogyan illik hozzájuk. Aztán végül a 90-es évek elején eljutottam Gurujihoz. És amikor találkoztam Gurujival, minden nagyon világos lett. Nem volt kérdés - csak megláttam, és azt mondtam: „igen, ő a tanárom”! Így folytatódott; ő lett a Guru shakti. A shakti megnyilvánul ebben az emberben. Aztán maradtam nála, és minden évben legalább egyszer eljöttem, többnyire három–hat hónapra. Néha kétszer is eljöttem egy évben; attól függően, hogy milyen volt az anyagi helyzetem. Könnyű volt, mert Goában éltem, és csak tizenöt órás buszútra voltam Mysore-tól.

Ezért elég sok időt tudtam ott tölteni, főleg a kis shalában (Lakshmi Puramban). Az első időszakban, amikor idejöttem, talán nyolc ember gyakorolt a shalában (egyszerre). Aztán a következő évben tizenketten, majd még kettő tizenkét fős „műszak” következett, és ez sokáig így működött. Majd egyre többen jöttek. Ez az időszak a kis shalában nagyon fontos volt számomra. Guruji figyelme teljes volt. Mindig ott volt velünk. Nem volt olyan pillanat, amikor ne lett volna velünk, tudtuk, hogy mindig igazít valakit közülünk. És Sharath is elkezdett tanítani, így ketten voltak. Gyakran próbáltunk kitérni az igazítások elől, de mindig ott voltak a gyakorlásunknál. Ismerték a mozdulatainkat, érzéseinket, és ez egy olyan kapcsolat volt, ami nem annyira szavakon és a beszéden alapult, hanem inkább a test érzékelésén - azon, hogyan érint meg minket Guruji az egyik nap, majd a következőn: látod, hogy minden egyes megnyílást másképp ér el, és úgy igazít minket, hogy egy másik szintre emeljen, attól függően, hogy milyen ászanában voltunk, hol tartottunk a gyakorlásban. Sharath egyszerűen Guruji kegyelmében nőtt fel, hogy tanító legyen. És az évek során hihetetlenül fejlődött, míg most átveszi az egészet. De ezek az idők voltak számomra a becses idők. A nagy shala csodálatos, de egyszerűen más. Úgy érzem, hogy a legtöbb áldást ott kaptam a kis shalában. Olyan kis családias hangulat volt, Guruji és Amma kávét főztek, és minden tanítvány ismerte egymást. Délután együtt főztünk. Nagyon-nagyon kedves és különleges időtöltés volt. Guruji egyszerűen a guru shakti csatornájává vált, szóval, rajta keresztül nyilvánult meg. És minél inkább készen álltam a befogadásra, annál többet kaptam. Röviden, én így érkeztem meg Mysore-ba.

Mesélnél valamit Gurujiról, a személyiségéről, a tanítási módszereiről, az energiájáról és így tovább, hogyan bánt veled személyesen?

Úgy bánt velem, hogy úgy éreztem, szükségem van rá, főleg, hogy… volt egy kis, illetve egészen nagy egóm, amikor odamentem. Valahogy letörte. Gyakorlás közben mindig rám kiabált, mindig kijavított. De nem gonoszul tette, hanem azért, hogy kiküszöbölje azt, ami nem volt szükséges. És utána nagyon barátságos, szerető és befogadó volt. Találkoztunk a piacon, ő gyümölcsöt vagy zöldséget vett, és nagyon kedves volt. De a tanítás során nagyon határozott és egyenes volt, nem éreztünk benne semmi bizonytalanságot. Úgy tapasztaltam, a tanítása akkoriban eléggé személyes volt. Amikor láttam, hogyan igazított vagy tanított egy pózt vagy a sorozat valamely részét az egyik diáknak és hogyan tanította másoknak, még akkor is, ha ugyanarról az ászanáról és ugyanarról a sorozatról volt szó, ő úgy tanította, hogy az illető mindenképpen meg tudta érteni és tanulni. Szóval úgy éreztem, hogy nagyon személyes volt a tanítás azokban az időkben, még akkor is, ha nyolc vagy tizenkét ember volt a teremben. És egyszerűen úgy érezted, hogy Sharath és Guruji is ismeri a gyakorlásodat, és tudja, hol kell segíteni, hol kell igazítani, és hol nem. Ami igazán tetszett az elején, az az volt, hogy csak nyolcan voltunk, és én az első csoportban voltam. Később, amikor több csoport volt, megengedték, hogy a következő két csoportnál ott üljek, és lássam, hogyan igazítanak, ő és Sharath. És ez egy hatalmas tanulási folyamat volt számomra, sok mindent, amit ott tanultam, most is használok, amikor tanítok, amikor tanítványaim vannak. Igen, ez egy nagy tanulási folyamat volt.

Le tudnád írni egy kicsit, hogy mit tanít konkrétan Guruji?

Az ászana aspektusából: ez egy olyan rendszer, amit még ma is többé-kevésbé ugyanúgy gyakorolnak. De számít, hogyan adják át egyénileg az embereknek. Ez elvezet egy olyan pontra, ahol szembesülünk a blokkokkal, illetve a bennünk lakozó kellemetlenségekkel, vagy amit nagyon egyszerűen „egónak” nevezhetnénk. És egy olyan pontra is eljutunk, ahol már nem tudunk elengedni harag vagy ragaszkodás nélkül, amíg az egónk nem gyengül; ez nem egy retorzió, hanem csak az ego letörése. Guruji így tanított, és azt hiszem, más-más tanítványok nagyon másképp élik meg ezt.

Nagyon-nagyon közel éreztem őt a bennem zajló folyamathoz, amit „felébredésnek” vagy valami hasonlónak nevezek. És valahogy akkor is, amikor visszagondolok arra a pillanatra ott a (jóga)matracon, és különösen amikor újra és újra a légzésemre összpontosítottam, mennyire koncentrálttá tette az elmémet. Olyan volt, mintha visszahozott volna a jelenbe ott a matracon, abban az izzadságos pillanatban, abban a pillanatban, amikor igazított a kezeivel, és éreztem egyfajta szeretetet vagy bárminek is nevezzük, ami árad belőle. Nagyon finom érzések, tapasztalások voltak ezek, nehéz szavakba önteni, hogy valósághűen vissza tudjam adni.

Egyénenként nagyon speciális volt. És gyakran éreztem úgy, hogy ami rajta keresztül jön, az egyfajta shakti, a testét és az elméjét használva. Sri Pattabhi Jois egy eszköz volt, annyira érett és kész volt, hogy hagyta, hogy a shaktija áthaladjon rajta, és átadja másoknak, elvezesse őket a saját gyakorlásukhoz. Azt hiszem, Guruji a tanításával azt akarja elérni, hogy elvezessen minket a saját gyakorlásunkhoz, hogy ne csak egy bizonyos iskolától vagy tanártól függjünk. Ez az én ötletem, így tapasztaltam. Ezért mentem oda három-hat hónapra gyakorolni, aztán visszajöttem ide Goába, tanítottam egy kicsit, és folytattam a gyakorlásomat. Amikor készen álltam a következő évben, visszamentem. Szóval ebben az esetben úgy érzem, ezt adja, bevezet téged a saját gyakorlásodba, és erről szól az egész.

A jóga arról szól, hogy emlékezzünk arra, hogy már eggyé váltunk az istenséggel, és hogy soha nem hagytuk el azt. Csak az elme illúziója tesz minket mássá, von be minket a dualizmus ezen aspektusába. Úgy érzem, minden tanár, akit tanított engem, ezt tanította nekem, és amikor Gurujihoz jöttem, ő a guru shakti folytatása volt, amely ezen a módon megnyilvánult rajta keresztül. Szeretek így fogalmazni, mert nem ismerek más szavakat a magyarázatára. És a lényeg az, hogy egy bizonyos pillanatban, ha öregszünk is, úgy érezzük, hogy ez sokkal finomabb: nem csak arról van szó, hogy a lábainkat a fejünk mögé tesszük, vagy a bokáinkat megfogjuk, ami a rendszer gyakorlásával történik, ez egy kicsit túlmutat az ászana aspektusán.

Guruji mindig az astanga jóga kiindulópontjaként beszél az ászanagyakorlásról, az astanga jóga harmadik ágáról. Szerinted miért van ez így?

Szerintem nagyon egyszerű a válasz, az ászanák végzésével és a sok izzadással rengeteg méreganyag és blokk távozik a testből, és így ez a „jármű”, ez a fizikai test-elme rendszer jól érzi magát, a prána, az energia szabadon áramolhat. Az elme hullámzásai is elcsendesednek, és egy bizonyos pillanatban van egyfajta nyugalmi pont benned, ami nem olyan, mint egy statikus nyugalmi állapot, hanem egy mozgó nyugalom, amit talán néha érzel, amitől lélegzetet veszel. Ebbe az irányba halad, és te megtapasztalod. Tehát bizonyos szempontból az ászana az első lépés, és egyetértek vele, ez jó. Van, akinek ez tovább tart, van, akinek rövidebb ideig, és van, akinek nagyon sokáig.

Mennyire fontos Guruji számára a családfenntartó életmód?

Talán csak annyiban, hogy megmutassa, lehetséges jógikus életet élni családfenntartóként is. Talán nincs is mögötte annyi érv, csak megmutatni, hogy lehetséges. Hogy ez nem egy lépés a szélsőségesen aszketikus élet felé.

Látsz nagy különbséget? Sok időt töltöttél Észak-Indiában, ahol inkább a szádhu kultúra uralkodott, Dél-Indiában pedig ezt a bráhminikusabb és advaita megközelítést tapasztaltad. Látsz sok különbséget a kettő között a jógagyakorlás tekintetében?

Azt hiszem, először is, a szádhuk, különösen a Siva szádhuk, teljesen advaita megközelítést alkalmaznak. Teljesen advaita, vagy nem dualista megközelítést. Sokan közülük bráhminok voltak, vagy magas kasztban születtek, és ezt egyszerűen eldobják. A rendszerben kasztba tartoznak, és aztán azt elhagyják. Sokan közülük ászanákat és pránájámákat gyakorolnak, talán nem nyolcágú jógarendszert, de astanga jógát, ahogyan azt Patandzsali leírja. Szóval nem látok nagy különbséget. Szerintem Krisnamacharya származása rendben van, többnyire családfenntartók, de ez csak egy része, tudod. Ismétlem, hogy meg kell mutatni, lehetséges jógikus életet élni egyfajta önmegvalósításként, családfenntartóként vagy aszkétaként is, végül is mindegy. Amikor ez a megvalósítási pont megtörténik, akkor az a keret, hogy családfenntartó rendszerről van szó vagy Babáról a dzsungelben, mindegy. Ahogy a felismerés megtörtént, az egyszerűen megtörtént, akkor már nincs különbség; nincs többé dualizmus.

Szerinted nagyobb kihívás családfenntartónak lenni?

Talán a te szamszkárád szerint van ez így. Vannak, akiknek egyszerűen a családfenntartás a létformájuk. Így van ez. Egyáltalán nem rosszabb, mint aki egyedül ül a folyóparton, vagy egy ásramban él. Ezek csak külső körülmények. Amikor például a szőnyegen egymás mellett állnak, mindegy, hogy egy New York-i családfenntartóról vagy egy angol hippiről van szó; a szőnyegen ugyanúgy izzadnak, és ugyanazon a folyamaton mennek keresztül, és ugyanaz történik belül is. Lehet, hogy másnak tűnik, de a végén rá kell jönni, hogy az igazság egységében ugyanaz. Én így érzek ezzel kapcsolatban, nem feltétlenül kell igaznak lennie. Ez csak az én megközelítésem. Szóval nem szeretek különbséget látni, és azt mondani, hogy az egyik út nehezebb, mint a másik. A mi szamszkáráink szerint ez a dolgunk.

Hogyan látod a kapcsolatot Guruji tanításai és az általa astanga jógának, Patandzsali jógájának és a Jóga Szútráknak nevezett tanítások között?

Azt hiszem, a Guruji által tanított rendszerben az emberek gyakran elfelejtik a többi részt, és csak a pózokra (az ászanákra) gondolnak. Gyakran elfelejtik, hogy valójában az ahimsza ezen aspektusát a saját gyakorlásukban is alkalmazni kellene: egy kis tiszteletet adni, hogy ma nem kell elérnem egy pózt, csak időt adni a testemnek, hogy fejlődjön („belenőjön”), és szeretettel, gyengédséggel közelíteni magunkhoz. Ez gyakran elfelejtődik, a gyakorlók megsérülnek, és azt mondják: „Ó, ez astanga jóga”; nem arra gondolnak, hogy többnyire ők hozzák fel a mindennapi életükből származó összes terhet a jógaszőnyegre, és ugyanúgy akarják csinálni a dolgokat (az ászanákat), mint a mindennapi életüket a munkájukban, hogy megközelítsék…, elérjék…, célorientáltak legyenek. Szerintem amit Guruji az astangáról tanít, az nem különbözik attól, amit Patandzsali tanít. Szerintem nincs különbség. Ez csak az, amit az emberek csinálnak belőle; egy nagy félreértés, és ezt mindannyian látjuk.

Szerinted hogy követhetünk el ennyi hibát?

Ezek a múltbeli, mindennapi életünkből fakadó dolgok. És gyakran látod, hogy néhány év után az emberek megváltoznak, megváltoztatják a hozzáállásukat. Talán fájdalmat kell okozniuk maguknak ebben a folyamatban, ez néha vagy gyakran megtörténik! De nem szükséges, mert Guruji megpróbálta megállítani őket, vagy egy kicsit játékossá tenni a gyakorlást, hogy oldja a komolyságot. A játékosság nem azt jelenti, hogy bután és lustán gyakoroljanak, nem. Inkább azt jelenti, hogy van benne egy kis öröm, tudod, és ezt megpróbálja kihozni, emlékszem, pl. a nevetéssel. És a nevetés miatt talán az emberek kiesnek a pózból, és nem veszik annyira komolyan. De másrészt, amikor az emberek felmennek a szőnyegre (gyakorolni), sokszor már dühösek, és ha a szomszéd véletlenül a szőnyegükre teszi a lábát, tudod…

Szóval azt hiszem, ezek azok az emberek, akik a puttonyukat magukkal hozzák, és ezzel kellett Gurujinak is megküzdenie. És így nagyon jól rávilágított erre, különösen, amikor ismerte már a gyakorlókat (akik évről évre visszatértek). Emlékszem, amikor visszajöttünk, és újra és újra találkoztunk, ugyanazok az emberek; olyanok voltunk, mint egy csapat, és mindig megkérdezte: „Mi újság?” Talán néha összekeverte a neveket vagy rosszul ejtette ki őket, de tudta, ki kicsoda, és ez egy nagyon különleges dolog volt. Ismétlem, személyesen kell dolgozni az emberekkel egy olyan astanga rendszerben, ahol mindenki többé-kevésbé ugyanazt csinálja: első, második vagy haladó sorozatot gyakorol. Tehát az egész gyakorlási rendszer egy kicsit olyan, mint egy eszköz az átalakuláshoz, a felébredéshez; a lehetőség adott.

És mi a másik lehetőség, ha nem „ébredsz fel”?

Ohh, hogy előbb vagy utóbb abbahagyod.

Hogyan látod, hogy Guruji behozza Sankarácsárja és az Advaita tanításokat? Általánosságban elmondható, hogy Patandzsali jógáját egy dualista megközelítésnek tartjuk.

Valóban dualista megközelítésről van szó, vagy csak a dualista illúzió meglátásáról és elengedéséről? Arról, hogy felismerjük és illúzióként lássuk a dualizmust, hogy felkészítsen minket Isten vagy az istenség nem-dualista aspektusának meglátására. De talán az is lehet, hogy az emberek különböző felismerésekhez jutnak, vagy különböző emberek eltérő módon fogadják Guruji tanítását. Én csak annyit ehetek, amennyit meg tudok emészteni. Amikor megpróbálok többet enni, rosszul leszek, vagy hányok. Tehát, ha keveset eszem, és meg tudom emészteni, többet kapok, mint amikor megpróbálok mindent megemészteni. Az üzenet talán elég nagy, és talán időbe telik a megértése, és talán ezért szereti Guruji, ha az emberek hosszabb ideig és rendszeresebben jönnek, hogy láthassa a folyamatot. Láthatjuk, hogy az emberek változnak, és a jógához való hozzáállásuk is változik, de ahogy korábban mondtam, talán ez a helyes út: Patanjali és a Sankarácsárja tanításokat, a nem-dualista aspektust a gyakorláson keresztül kell megélni.

Guruji mindig azt mondja, hogy 99% gyakorlat, 1% elmélet. Mit gondolsz, mit ért az elmélet alatt?

Szerintem 99% gyakorlás és 1% elmélet; ez így tökéletes. Nem csak (ászana)gyakorlásban 99 %, hanem mindenben. Mert elmélet, annyi elmélet kering a világban. Annyi elmélet van az élet számos aspektusáról, és sokkal kevesebb gyakorlás. Szóval szerintem egy kicsit több gyakorlás sokkal jobb, mint az összes elmélet. Szerintem valaki, aki minden nap talán fél órát ül csendben, vagy fél-fél órát végez dzsapa kriját a szőnyegén (ászanákat gyakorol), az ez alatt a fél-egy óra alatt így jógikus életet él. Jobb, mint több száz könyvet olvasni, és fejben ennyi elméleti tudással rendelkezni, amiből semmi sem nyilvánul meg. Ismerek olyan embereket, akik sok szentírást ismernek. Ismernek sok szlogent, beszélnek róluk, de a mindennapi életükben ez nem igazán nyilvánul meg. Nem akarom megítélni őket, csak ezt látom. Szóval azt hiszem, hogy az élet számos területén a 99% gyakorlás nagyon hasznos. És egy kis elmélet, hogy ezt legyen lehetőség szavakba önteni.

Szóval szerinted ez inkább egy javaslat arra vonatkozóan, hogyan kellene gondolkodni a gyakorlásról, mintsem arra, hogyan mérlegeljük az egyik rész fontosságát a másikkal szemben?

Emlékszem, Guruji egyszer azt mondta egy konferencián: „Ujjayi légzés, ezt huszonnégy órán át tartsd.” És ez az ujjayi légzés, bizonyos értelemben visszavezet téged erre a pontra, amikor tudatában vagy a légzésednek, akkor visszahoz téged erre a pontra. Szerintem ez a legrövidebb út ahhoz a benned lévő esszenciához, ami lélegzésre késztet, ami növekedésre készteti a növényeket, ami a meditációt teszi lehetővé. Szerintem a legrövidebb út hozzá, vagy az egyik legrövidebb út, vagy ahogyan megengedem magamnak, hogy ezt megtapasztaljam, a légzésen keresztül történik. Tehát amikor azt mondod: „Ó, ujjayi légzés - huszonnégy órán át”, az azt jelenti, hogy 99%-ban gyakorolj, és nem csak ezt a két órát a szőnyegeden. Lehetsz a lélegzeteddel a kerti munkád során, még tánc közben is, még akkor is lehetsz a lélegzeteddel a mozgásban, vagy akár akkor is, amikor buszon ülsz vagy utazol - van erre lehetőség. Ez azt jelenti, hogy nem csak két órán át gyakorolsz, hanem a jógát gyakorolhatjuk a mindennapi életünkben, a különböző helyzetekhez való hozzáállásunkban és mindenben, amit megtapasztalunk. Lehet, hogy félreértem, de én így értem.

Miért gondolod, hogy a légzés olyan fontos a jógában?

Ez az első és egyben az utolsó dolog, amit teszünk. Megszületsz, és ha nem lélegzel, nem maradsz életben, és amikor elmész, az az utolsó dolog, amit teszel.

Hogyan válik a szádhana részévé, hogyan válik a gyakorlás részévé? Miért olyan hasznos eszköz a gyakorlásban?

Ez a legközelebbi dolog a halálhoz, a fizikai test halálához. Étel nélkül egy hónapig is túlélhetsz. Víz nélkül is talán sokáig. De légzés nélkül nagyon rövid ideig… viszont találkoztam olyan jógikkal, akik sokáig kibírják légzés nélkül. És amit én tapasztalok, amikor a légzésemre figyelve gyakorlok (talán sok más módszer is van), hogy talán ez az egyik legközelebbi módja, hogy minél mélyebbre merülj önmagadban, és a meditáció megvalósításának - a légzésen keresztül. Nagyon egyszerű földelési aspektusként érzed. Amikor a légzésed egyenletes, például csak az első sorozat gyakorlása során, ahogy végigmész (a sorozaton), van ez a mozgás a csendben benned, és egyfajta boldogság áraszt el… nem tagadhatod, ez egyszerűen megtörténik. De van, amikor nem, az “Ohh, Maricsjászanában kulcsolnom kell a kezem!” (ambíció), nem, akkor erre még csak nem is gondolsz! Csak belemész (a pózba) a légzéssel majd bontod. De a gyakorlásban idő kell (hogy ezt megtapasztald).

Guruji mindig az odaadásról, a bhaktiról és az Istenhez való imádkozásról beszél, de azt hiszem, a legtöbb nyugati embernek ez elég nehéz. Szerinted miért olyan fontos?

Szerintem a jóga nem létezhet odaadás nélkül, bhakti nélkül nem lehetséges. Az emberek azt mondják: „Ó, annyi különböző jóga létezik – bármelyik fajtát érzed hozzád közelállónak, az illik hozzád.” Ha nincs odaadásod (vagy bhaktid), akkor nem történik meg, egyszerűen nem történik meg. Minden zenész akkor hallja ezt, amikor egy bizonyos állapotban van az odaadása és a zenéje iránti szeretetét illetően, ettől jön létre a zene. Különben nem jön létre a zene. És ez mindennel így van, különösen a jógával. Amikor nincs benne odaadás, az olyan, mint egy olaj nélküli lámpás.

És szerinted mi a legfontosabb, hogy odaadó legyél?

Indiában az emberek egy bizonyos istenségnek szentelik magukat, és imádják ezt az istenséget, például Krisnát, és a megnyilvánulását egy szobor formájában látják, és ez a forma egy bizonyos pillanatban eloszlik, így ez csak az istenség megnyilvánulatlan aspektusa iránti odaadás. És a gyakorlatban, amit mi végzünk, például az astanga jógában, az odaadás, azt hiszem, ugyanerre a pontra vezethet minket. Bizonyos értelemben így működik.

És mi a helyzet a Guru iránti odaadással?

Tudod, mikor Krisna bhaktája, odaadásából és szeretetéből Krisnának a banán gyümölcse helyett a héját adta, mert annyira belemerült a Krisna iránti szeretet tanulmányozásába, ezért véletlenül odaadta neki a héjat, és Krisna csak megette a banán héját. Aztán a többi bhakta felkiáltott: „Most etted meg a héját!” „Nem” – mondta –, „én csak a bhakta bhaktiját ettem meg”. Szóval azt hiszem, ebbe az irányba halad.

Szerinted Guruji egy meghatározott jógarendszert tanít, vagy minden egyes embert máshogy tanít?

Szerintem abban a régi rendszerben egyedileg tanította az embereket. Ezt mondtam már a legelején, ahogy a kis shalában is láttam; láttam, hogyan igazította a különböző embereket ugyanabban a pózban másképp; hogyan tanította őket különböző módokon, és ez ugyanaz a strukturált rendszer volt. Szóval azt hiszem, sok egyéni és személyes megközelítés rejlik a tanításában.

Mi az értéke annak, ha éveken át minden nap gyakorolunk? Hogyan változtatja meg ez a belső élményt?

A rendszeres gyakorlás egyfajta tapasz, amit Indiában tapaszjának hívnak. Vannak jógik, akik tizenkét évig egy lábon állnak, és vannak, akik tizenkét évig csak falharit esznek. Tehát különböző dolgok vannak, és az ászanagyakorlás is része, tizenkét évig gyakorolnak rendszeresen, és vannak, akik még hosszú ideig folytatják. Ismerek néhány idős embert a 80-as éveik végén, illetőleg a 90-es éveikben, akik még mindig erős ászanagyakorlással rendelkeznek. Tehát ez egy tapaszja. És a tapaszja megtisztító hatású, nemcsak az elmét és a testet tisztítja meg, hanem – nevezzük így – a fejlődő guru bhaktit is, (ami valójában az istenségnek, Istennek vagy bárminek való bhakti, ami egy bizonyos pillanatban eggyé tesz minket), és növeli azt. És az is a lényege, hogy sok akadozást elégessen, igen, így mondják, elégessen, de én inkább úgy érzem, hogy elhalványítja azokat. És a napi gyakorlás ebben segít. És ez egyfajta fegyelem, ez az, egy bizonyos fajta fegyelem, sokan azt mondják: „Óhh, ez keretek közé szorít és merevvé tesz”. Egy bizonyos módon, oké, ez így van, de egy bizonyos pillanatban a fegyelem megnyílik a spontaneitás előtt. Így érzem. Termékeny talajt teremt a spontaneitáshoz, és azt hiszem, ez egy kicsit ebbe az irányba halad. Amikor ezen a szinten látod, van egy napi gyakorlásod, a nádik valahogy mindig elég tiszták maradnak, és a test a különböző kósáiban is elég tiszta, de ez megint csak termékeny talajt ad az Atmannak, vagy bárminek is nevezzük, hogy megvalósítsa az egyesülését a para atmannal, vagy a saját egyesülésedet Istennel. És van egy másik dolog is, néhány év után ez a napi gyakorlás nem olyan, hogy „Ó, rá kell állnom a szőnyegemre”. Nem. Ez inkább olyan, hogy „Igen, ráállok a szőnyegemre”.

Mennyire fontos, hogy legyen egy tanárod, egy jógatanárod?

Szerintem, ha zenét akarsz tanulni és gitározni, jó, ha van egy tanárod, aki ismeri a skálákat, a hangszer koncepcióját, és a jóga ebbe az irányba mehet. Nevezzük ezt annak a szintnek, hogy megtanuljuk az ászanákat, hogy egy bizonyos módon fejlesszük a testünket, és ez könnyen megtörténjen. Szerintem ezen a szinten egy tanár nagyon fontos. De a tanárnak, azt hiszem, mindig bátorítania kell a tanítványt vagy a barátot, vagy bárki mást arra, hogy önállóan gyakoroljon, tudod, viszont továbbra is útmutatást és talán javaslatokat kell adnia arra vonatkozóan, hogyan kell haladni a gyakorlásban, milyen megközelítéssel. Ez egyszerűen hasznos. És amikor ez a tanár történetesen guruvá válik, akkor megint megtörténik a „történet”: és ez olyan, mint a guru bhakti növénye, amely kinőhet… gyakran, itt az astanga esetében van Guruji, és aztán vannak idősebb diákok, akik a fiatalabb diákokat tanítják. Amikor tanítok, sokszor úgy érzem, hogy valójában mindannyian ugyanolyanok vagyunk, tudod. Talán egy kicsit tovább és többet gyakoroltam, mint ő, de nincs olyan…

Néhányszor említetted a zenével való összehasonlítást. Úgy látod, hogy van kapcsolat a jóga és a művészet között?

Igen, a jóga művészet. Szerintem művészet, teljes mértékben. A harcművészeteket is művészetnek hívják, és volt, hogy végül utcai harcokban végződtek. A jóga kétségtelenül művészet. Ebben nincs kérdőjel számomra.

Mi a helyzet a gyakorlás finomabb aspektusaival? Úgy érzed, hogy ezek valahogy integrálódnak az ászanagyakorlásba? Természetes módon fejlődsz a prátjáhára, dhárana, dhjána és a szamádhi felé - pusztán az ászanagyakorláson keresztül, vagy szükséged van valami másra is?

Hát, szerintem ez csak ebből nő ki. A legtöbb ember, miután egy ideig ászanákat gyakorol, előbb-utóbb le akar ülni meditálni, tudod. Vannak, akiknél ez hamarabb történik, előfordul, hogy le akarnak ülni. Aztán a pránájáma gyakorlásának a következő lépése, az egy gyönyörű dolog, egyfajta utolsó simítás. Amikor képes vagy fájdalom nélkül ülni, és csak irányítani a légzésedet, anélkül, hogy akár csak próbálkoznál, hogy ne kontrolláld a gondolataidat, nem, csak ismét szeretettel irányítsd a légzésedet egy bizonyos módon. Ez az ászanagyakorlás kiterjesztése. Nem olyan, hogy egy fejezet, majd a következő fejezet, nem, az egész egy, és összeolvad a következővel: pratjáhára, dhárana, dhjána, és a végén talán még a szamádhi is megtörténik. Ez egy folyamat, ahogy fejlődsz. Nem olyan, hogy „Ó, most ezt az aspektust csinálom, most azt csinálom.” Nem, az egész egy folyamat. Nálam így működik.

Szerinted mi a végső cél Guruji szerint? Hová vezet minket ez a gyakorlás?

Hmm, a végső cél… Szerintem felejtsük el a cél fogalmát. Amíg létezik a cél és a céltudatosság fogalma, szerintem túl sok az egó erőfeszítése. Akkor azt mondhatod: „Ne aggódj, csak gyakorolj, és minden jönni fog.” Mi az, ami jön? A „Minden jön” talán az a pillanat, amikor rájövök: már ott vagyok; hogy már sehova sem kell mennem. Nincs hová mennem; soha nem is volt hová mennem. Hogy mindig is ott voltam, hogy mindig benne vagyok. Ezt az istenséget örököltem ezen a test/elme organizmuson keresztül. Szóval a cél és a céltudatosság… nem annyira szeretem ezeket a szavakat. Használjuk őket, de sok félreértéshez vezethetnek.

Ha tanár vagy, és van egy diákod, akivel szeretnél valamit „kezdeni”, talán csak azért, hogy segíts neki abban, amit szeretne, kell lennie valaminek… kell, hogy legyen valami célod, valami, ahová segíted eljutni.

Például megmutathatod nekik, hogyan kell kivitelezni a pózt úgy, hogy egyedül is tudják csinálni, és ebben irányíthatod őket, de nem kell célt tűzni eléjük. Már van elég céljuk és elképzelésük. Maricsjászana D-vel jönnek hozzád, és máris a Kapótászanára gondolnak; miért kellene ezt támogatnom? Szóval csak vidd vissza őket az adott pillanatba, és hagyd, hogy az átnőjön a következőbe, ami gyakran nem olyan könnyű, de nem szeretek túl sok célt és feladatot beletenni.

Nem azt javasoltam, hogy a diák fejébe ültesd, de a tanár fejében kell lennie valami tervnek, valaminek, de oké…

Igen, nálam ez nem igazán működött. Szerintem ez nagyon egyéni tanáronként: hogyan tanítanak, és amikor egy ideje ismerik a tanítvány gyakorlását, akkor tudják, hol segítsenek, hol állítsák meg, vagy hol jobb ebbe az irányba haladni, vagy abba az irányba haladni. Néha megtörténhet, hogy a tanítvány, ő maga, megmutatja, hol szükséges fejlődnie. Szerintem ilyen esetben történhet meg.

Tehát a tanár követi a diákot, és nem fordítva. Ez egy érdekes ötlet.

Vagy talán haladtok együtt, és csak megfogod a kezét a nehéz helyzetekben. Gyakran éreztem, hogy Guruji pontosan ezt teszi, fogja a kezem, amikor áthaladok a sorozatnak egy nehezebb részén. Szóval megpróbálom ezt egy kicsit így átvinni. De ez megint csak nagyon egyéni, az egyes emberek természetétől függ. Talán vannak tanárok, akik nagyon katonásan adják át, és valahogy működik, mert végül is mindegy, hogy mitől működik, „felébredni”, az rendben van.

Hogyan építed be Guruji filozófiáját vagy tanítását a tanítási módszereidbe?

Ez nálam többé-kevésbé azt jelenti, hogy ugyanazt az életmódot, gyakorlást követem, még akkor is, ha az övé talán egy kicsit összetettebb. Egy guru arra akar vezetni, hogy ezen az úton haladj, és amikor te is megéled már, akkor azt át tudod adni. És ott van a hasonlóság. Amikor tanított, korán kelt, elvégezte a gyakorlását, majd tanított, van egy szádhanája, mielőtt tanítana. Ez a mindennapi életének része. És valahogy, a tanítványok útmutatása vagy tanítása már nem különül el a saját gyakorlásodtól, hanem átterjed, és eggyé válik. Azt hiszem, így érzem én is. Szóval látom benne a hasonlóságot. Emlékszem, egyszer elvitt, hogy megmutassa a szobáját és a szarvasbőrét, ahol imádkozik és pránájámázik. Nagyon jó volt látni, annyi hasonlóságot felfedeztem, miközben én is ezt teszem reggelente a kis helyemen, azon a szinten, ahol vagyok. Szóval láttam a hasonlóságot.

Szerinted mi a kapcsolat a gyakorlás és a tanítás között?

Gyakorlás nélkül nem sok tanítás történik, csak visszafejlődsz, ha nem gyakorlod azt, amit tanítasz. Vagy legalábbis, Guruji hatvan, hetven évig gyakorolt, és egy bizonyos korban csak ülő gyakorlása volt, pránájáma, de a jóga annyit megnyilvánult az életében, hogy már csak folyamatosan átjön. Tehát a gyakorlás minden tanítás alapja. Ha ez nem történik meg, nem hinnék a tanításban.

Guruji már nem gyakorol, nem gyakorol ászanákat, vagy már jó ideje nem gyakorolt.

De előtte ötven évig gyakorolt. Ötven év! Én most talán harminc éve gyakorlok, és úgy érzem, már van egy elég jó alapom, tudod. És van egy elég nagy kút, ahonnan a víz folyik, a talajvíz elért egy bizonyos szintet, és áramlik szét. Guruji néha megmutatta nekem ott fent a szobájában, hogy mit csinál: sírsászanát és így tovább, de főleg pránájámát és ülőgyakorlatokat végzett, és azt hiszem, egy bizonyos pillanatban ez válik a lényeggé. Sok ászana csak arra irányul, hogy képesek legyünk ülni, tudod, hogy kényelmesen tudjunk ülni.

Ha ászanákon keresztül tanítasz, jó, ha van húsz, harminc vagy több évnyi háttér, alapismeret, ami felkészíthet. Szerintem ez jó. Ha látom Guruji egyik régi tanítványát, Cliffet, ő hetvenöt éves, és még mindig gyakorol, talán módosítja, de még mindig gyakorol, úgy értem, ez valami! Tudod, ez valami csodálatos. De főleg az ülés aspektusára is kitér, teljesen megtisztult, szóval tud ülni, és ez megtörténik.

Tetszik az a hasonlat, amit mondtál, miszerint megtalálod a forrásodat, és az túlcsordul.

Igen, igen, igen!

Ez csodálatos.

Igen, a talajvízhez érsz.

Akkor ezt megoszthatod!

Szükség van egy kis időre, hogy beleásd magad.

Szerinted a gyakorlás szempontjából mennyire fontos az elfogyasztott étel?

Nagyon fontos. Mindenki, aki akár csak néhány hete is gyakorol, tudja, hogy ez így van, ez nagyon világos. Mint a robogó vagy a motor esetében, amit beletankolsz, úgy megy. Ha kerozint tankolsz bele, sehova sem mész, és az étellel ugyanaz a helyzet. Ha túl sokat tankolsz bele, még ha jó benzin is, az kifolyik, és nem megy, és a testtel is ugyanaz a helyzet. Kiegyensúlyozott étrend, nem túl sok, nem túl kevés, jó és tiszta minőségben, ez szerintem nagyon fontos. Szerintem a vegetáriánus életmód jó ötlet. Jó ötlet. De nem szabad ráerőltetni az emberekre. Meg kell kapniuk az információkat és a lehetőséget, hogy kipróbálják. Azoknál az embereknél, akik korábban sok állati terméket ettek, azt tapasztaltam, amikor elkezdtek gyakorolni, hogy egy-két év után az állati termékek fogyasztása csökkent, és egy bizonyos pillanatban el is tűnt, pusztán a napi ászanagyakorlással. Lehet, hogy ez a folyamat sokáig tart, de megtörténik. És egy bizonyos pillanatban ezek az emberek, még anélkül is, hogy szólnának nekik, odajönnek hozzád és megkérdeznek, így tudod, hogy akkor készen állnak. És akkor adhatsz információt az ételről. Szerintem az étel, nevezzük így vegetáriánus étel, jógikus értelemben véve nagyon jó. És még ha megnézzük a kínai Shaolin népet, a hagyományos szerzeteseket, akik a Shaolin harcművészetet gyakorolják, ők mind vegetáriánusok voltak. Tehát köze van az étrendhez, ahhoz, hogy mit eszel, hogyan eszel és mikor eszel, az emberek manapság rengeteg információhoz juthatnak erről. Jó, ha a lehető legtöbbet (információt) begyűjtöd, és utánanézel, mi passzol hozzád, a testedhez/lelkedhez, az állapotodhoz/alkatodhoz, hogy csak nyerset eszel-e, vagy inkább főtt ételt, vagy kevesebbet a napnak ebben a szakaszában… Hogy mindenkinek legyen lehetősége egyénileg felfedezni, és ez valami gyönyörű. Még ha nem is gyakorlod a jógát, az egész emberiség jobban járna, ha vegetáriánusabb lenne. Vannak, akik olyanok, mint az eszkimók, ők mások; ott születnek, tehát ez az ő karmájuk és az ő történetük. De más körülmények között a vegetáriánus étkezés elég nagy lépés a jóga útján.

Mondanál valamit arról, hogy szerinted milyen negatív hatással vannak a nem megfelelő ételek a gyakorlásra?

Igen, emésztési zavarok, puffadás és sok zavar az elmében, még akkor is, ha nem gondolod, de ha a gyomor és a belek tele vannak és nem tiszták és nem ürülnek ki, akkor az elme elhomályosul, és ez mindent egy kicsit nehezebbé tesz. Ez olyan, mint a kút: ha elkezded ásni a kutat, és kiásol két lapátnyit, aztán visszateszel egyet, akkor hosszabb folyamat, mire mindent kilapátolsz. Szóval az étel elég fontos. Erről bárki olvashat sok jó könyvben és az interneten, szóval valójában mindenkinek tudnia kell.

Szerinted mire a legfontosabb odafigyelni egy egészséges, élethosszig tartó gyakorláshoz?

Egészséges, élethosszig tartó gyakorlás? Talán úgy, hogy megteremted a körülményeket ehhez; keresel egy kellemes helyet, ahol élsz. Van egy kis hely, ahová leteszed a szőnyegedet, és ahol végezheted a napi gyakorlásodat úgy, hogy az természetessé váljon. Akkor majd gondoskodik magáról. Amikor ez egy bizonyos módon megnyilvánul, gondoskodni fog magáról. Akkor még utazás közben is mindig megtörténik, lesz esély vagy lehetőség a gyakorlásra. És néha, azt gondolom, hogy még akkor is, amikor utazol, ha van egy kis szobád, például hotelszobád, az is a gyakorlás része. Ott gyakorolsz, és egyszerűen hálás vagy, hogy megtörténik. Tudod, talán néha el kell utaznod innen oda, de (ezzel foglalkozni) ez is a gyakorlás része.

És változtatnál a gyakorláson, ahogy idősebb leszel?

Most, hogy két hónap múlva leszek 55 éves, már megváltozott a gyakorlásom. Ahogy korábban is mondtam, egy kicsit jobban be kell melegednem bizonyos pózok elvégzéséhez. Vannak még pózok, amelyeket így is fel tudok venni és kijönni belőlük, de a hátrahajlításoknál nagyon szeretek jól bemelegedve lenni, és több levegőt venni, hogy felvehessem a pózt. Ez az öregedés része, és a gyakorláshoz is hálával kell hozzáállni, kedves módon hálásnak lenni az öregedésnek ezért a módjáért, és rájössz, hogy már nem vagy huszonöt, de ez rendben van. És ha van napi gyakorlásod, ez a gyakorlás valahogy gondoskodik a változásról – egy bizonyos tudatosság keletkezik, ami működik. És akkor nem kell túl sokról lemondanod vagy túl sokat változtatnod, egyszerűen csak ott van. Lehet, hogy egy kicsit lassabb vagy, de még mindig ott van, és nagyon hálás maradsz érte. És végül, bármit is tarthatsz meg, bármi is marad, az egyszerűen tökéletes úgy, ahogy van.

Szerinted az indiaiaknak és a nyugatiaknak másképp kellene gyakorolniuk?

Szerintem az egyének mindenképpen másképp gyakorolnak. És még ha te is ugyanazt teszed, az más, mint az én gyakorlásom, és ez így van jól. Nos, indiaiként, azt vettem észre, hogy az indiaiak könnyedebben közelítik meg a gyakorlást, különösen most, hogy egyre több indiai jön Mysore-ba gyakorolni Gurujival. Én is sokáig voltam a templomban, gyakran gyakoroltam ott, és láttam indiaiakat, némelyikük csak társasági összejövetelnek tekintette, mások, amikor komolyan gyakorolnak, könnyedebbek. A külföldiek között is látni olyan férfiakat, akik sok „puttonyt” cipelnek magukkal, és nem veszik túl komolyan a gyakorlást, tudod. De végső soron azt hiszem, ez nagyon egyéni.

Szóval ezt talán pozitív dolognak látod, hogy valójában nem kell olyan drasztikusan csinálniuk; valahogy szabadabbak. És jó dolog, ha könnyedebben csinálják…

Ahogy mondtam, a gyakorlás úgyis megoldja. Ha ma nem éred el …, talán jövő héten megtörténik, és ez rendben van. De ma megtetted, amit meg kellett tenned, amit képes vagy megtenni, és ez csodálatos. Akár csak tedd le a szőnyegedet, és végezz néhány Napüdvözletet, és máris ott vagy, néhány Napüdvözlet békével és örömmel – gyönyörű. És egy idő után a néhány Napüdvözlet haladó A vagy B sorozat szintjére emelkedik… ugyanez a hozzáállás belül is. Szerintem ebbe az irányba kellene haladni. Ismétlem, amit az elején beszéltünk, az ahimsza – légy gyengéd és szerető önmagaddal, és ilyen légy a felebarátoddal is.

A legtöbb tanuló nem lesz képes haladó ászanákat végezni. Szerinted kevesebb lehetőségük lesz a spirituális fejlődésre?

Nem, szó sincs róla.

Tudnál mondani valamit az ászanákban való fejlődésről és annak jelentéséről?

Guruji egyszer azt mondta: „Ha az emberek az első, illetőleg a második sorozatot gyakorolják, ez nagyon jól tart, és alapot ad az üléshez.” Tudod, a haladó sorozatok gyönyörűek, és én imádom őket, és még mindig hálás vagyok azért, amit meg tudok belőlük csinálni. De néha látni olyan embereket, különösen fiatalokat és néhány idősebb embert, akik csak félig gyakorolják az első sorozatot, és mégis annyira tudatosak és jelen vannak a pillanatban, és annyira gyönyörű, ahogy teljes összhangban vannak a légzésükkel. És vannak, akik csak sietnek a haladó sorozatokban, és úgy néznek ki, mint amikor egy ló rohan a répa után, tudod? És azt gondolom, hogy „óhh!”, de ez egy idő után, különösen a fiataloknál, le fog esni, illetve néha jó, ha irányítjuk őket. Szóval azt hiszem, az önvalód megtalálása megtörténhet ászanával vagy ászana nélkül is, mert az már ott van. Az a nő, aki egész idő alatt a konyhában dolgozik, abban a pillanatban, amikor ezt teljes odaadással és szeretettel teszi, megtalálhatja önvalóját abban. Vagy az az ember, aki a kertben dolgozik, vagy mások, akik a jóga útját választják, abban a pillanatban, amikor odaadás van Isten iránt, tudod, egyetlen lépés Isten felé végül egyenesen oda visz, és csak úgy megtörténik. Számunkra valahogy talán a szamszkáráink, vagyis az, ami történetesen az ösvény számunkra, a jóga, ez rendben van, ez nagyszerű, szóval csináljuk. De ne gondoljunk különbséget magunk és más lények között, mert valahogy félreértések történhetnek, és ismét megjelenik ez a dualista aspektus, és ítélkezünk, és ez, véleményem szerint, nem igazán helyes. A jóga hasznos eszköz, és szeretettel kell csinálni, tisztán, és szépen, ez egy olyan eszköz, amely eltávolítja a belső lényünk porfátylát, és ez az egyik út. Shiva azt mondja az egyik régi szentírásban, amikor Párvatival beszélt: annyiféleképpen léteznek teremtmények ezen a földön.

Tudnál mondani valamit Amma szerepéről Guruji életében, és arról, hogyan hatott rá a halála?

Szerintem Amma olyan volt, mintha nemcsak Gurujinak, hanem az összes tanítványnak is az anyja lett volna, amikor a kis shalában voltunk. Olyan volt a lénye, mint a shalában történtek örömteli visszatükröződése. Jelenléte sok stabilitást adott mindennek, ami ott történt, és különösen Gurujinak. Amikor meghalt, amikor elhagyta a fizikai testét, az egy nagyon-nagyon szomorú pillanat volt, és soha nem láttam még Gurujit így, soha, még most sem, amikor néha betegeskedik. Abban a pillanatban, amikor Amma elment, ő is készen állt a távozásra, nem azért, mert fizikailag beteg volt, csak egyszerűen úgy érezte, hogy kész eltávozni. Így éreztem. Aztán amikor felépült ebből, újra egészséges lett, de az a pillanat rettenetesen szomorú volt.

Szerinted mi segített neki felépülni?

Szerintem a tanítás és a szeretet megosztása sok tanítványával és hívével, és talán az az érzés, hogy Amma azt akarta, hogy folytassa. Valami ilyesmi; talán más dolgok is, de én ezeket éreztem.

Ha csak egy dolgot mondhatnál, amiért hálás lennél, amiért megtaláltad ezt a gyakorlást és találkoztál Gurujival, az astanga jógával, mi lenne az?

Hát, ez az egész, az egész csomag. Nem csak egy dolog a sok közül; ez az egész számomra. A Gurujival való találkozás, a tanítás befogadása, az idő, amit az ő jelenlétében tölthettem, illetve tölthetek. És nem is tudok mit kifogásolni, ez egy egészen különleges dolog. Azt hiszem, leginkább az az egyik legnagyobb dolog, amiért hálás vagyok, amiről úgy érzem, hogy még a gyakorlást is továbbviszi, hogy ez az egész úgy nyilvánul meg az életemben, hogy megoszthatom és taníthatok. Szerintem ez egy hatalmas dolog. Igen, ilyen módon a hála érzése azért is van bennem, mert megélhetek abból, amit én szeretek csinálni, és ez valójában, ne felejtsd el, valami nagyon különleges dolog. Igen, ez a te utad, az, ahogyan a kenyeredet sütöd, az az életmódod része, és ez valami hihetetlen. Nem olyasmit teszel, amit utálsz, amikor kenyeret sütsz. Azzal teszel valamit, amiben élsz, és megkapod a napi szükségleteidet. És ez Guruji tanításának módja, a gyakorlatról is gondoskodik.

Köszönöm szépen, Rolf.

Az írás szerzője: Guy Donahaye
Az írás eredeti címe: Rolf – Rest in Peace!
Fordította és szerkesztette: Dr. Kővári Zsuzsa