sa tu dīrgha-kāla-nairantarya-satkārāsevito dṛḍha-bhūmiḥ
A gyakorlás akkor nyugszik biztos alapon, ha azt hosszú időn át, megszakítás nélkül és odaadással műveljük.
Jóga Szútra I.14

A napi szintű ászana gyakorlásom első kihívása, hogy hogyan leszek képes arra, hogy minden reggel közel azonos minőségben tudjak gyakorolni, aztán megfelelően működni a nap hátralevő részében. Az ember egy összetett rendszer. A rendszer üzemelésének legelső és legalapvetőbb feltétele, hogy energia álljon a rendelkezésére. Energia nélkül nem tud mozgásba lendülni, erőt kifejteni vagy bármiféle munkát, feladatot elvégezni, de még csak a külső ingereket sem feldolgozni, befogadni. Ahhoz, hogy az élet bármilyen területén funkcionálni tudjak, biztosítanom kell a megfelelő energiaellátást. Ezzel a kihívással szembesülök először. Ha folytatni szeretném a módszert, akkor meg kell változtatni az étkezési és töltődési-pihenési szokásaimat.

Viszont nem lesz olyan étrend vagy napirend, amit egy az egyben tudok majd önmagamra alkalmazni. Minden ember egyedi sajátosságokkal és igényekkel rendelkezik. Ami működik valakinél, az zavart okozhat másoknál. Itt kezdődik majd önmagam megismerése, ami teljesen egyedi projekt. Szerencsés, akit megszólít ez a módszer, aki jógát gyakorolhat, mert emberek hosszú éveket, akár egy egész életet töltenek el anélkül, hogy fel tudnák ismerni, rá tudnának jönni, hogy valamilyen kellemetlen állapotuk mely szokásukkal lehet összefüggésben.

A legtöbbeknél az első sorozat megköveteli, hogy kialakuljon egyfajta intelligencia, ami képes monitorozni, hogy az egyén szokásai milyen hatással vannak az életére. Egyfajta párbeszéd az elmém és a testem között, hogy amit eszek, ahogyan pihenek, az milyen hatással van a gyakorlásomra, a közérzetemre, a cselekvéseim minőségére, a gondolataim természetére. Még ha kezdetben halványan is, de elkezdenek felsejleni az ok-okozati láncok, ahogyan a gyakorlás által folyamatos, nagy felbontású visszacsatolást kapok az állapotomról

A hónapok múlásával ki kell alakulnia egy rutinnak, amivel jól tudunk működni. Szinte minden élőnek szüksége van egy nagyrészt kiszámítható, ciklusszerű rendre. Ha 80–90%-ban stabil, megszokott keretben zajlik az élet, úgy sokkal könnyebb felismerni, ha egy új elem belső zavart okoz. Ha minden nap spontán döntök arról, hogy mit eszek ebédre vagy, hogy mikor fekszem le este, úgy egyszerűen túl sok a változó ahhoz, hogy tisztán lássam a képet.

Az elme azonnal képes kijelölni egy új irányt, de a testnek időre van szüksége az alkalmazkodáshoz. Egy szobanövényt átrakni egyik sarokból a másikba kb. pár másodperc. A levelek pár napon belül elkezdenek a nap felé fordulni. Egy héten belül a szárak is elkezdenek az új irányba dőlni. Majd egy hónap után teljesen reorientálódik. A stabil keretre támaszkodva, a maradék 10–20%-ban viszont fontos folyamatosan újratesztelni a meglévőt, kipróbálni új dolgokat, megpróbálni fokozni a hatékonyságot. Az élet legsikeresebb algoritmusa, az evolúció is a kismértékű véletlenszerű mutálódások elvén működik. Az embert az alkalmazkodóképessége helyezte a csúcsra. Ha mi ebbe tudatosságot viszünk, az már szinte egy tudományos módszertan, amivel szépen lassan a saját testünk kertészévé válunk.

Egy dolog elolvasni, hogy tudományos kutatások milyen eredményekre jutottak az emberi működés kapcsán, legyen az psziché, az ideális táplálkozás, vagy a mozgásra és alvásra vonatkozó iránymutatások. Ez egy fontos kiinduló alap, de csak egy általános, absztrakt tudás. Viszont mi mindannyian konkrét egyedek vagyunk, akiknek empirikus, érzékelés által szerzett tapasztalatokra van szükségünk ahhoz, hogy a tudást beépíthessük a működésünkbe. Amíg a tudásom egy dologról absztrakt, addig csak a fejemben létezik egy gondolat, egy szintetikus kategorizálás, hogy az előnyös vagy káros nekem. Csak szilárd fegyelemmel, akarattal fenntartott szigorral tudom a viselkedésmintát közel hozni, vagy távol tartani magamtól. A testem nem akarja elfogadni ösztönös szinten. Idegen ötlet, amit ki akar vetni.

A dolog nehézsége, hogy a test ritkán tervez az idővel. A pillanatnyi optimumra törekszik. Most akar jól lenni, nem holnap reggel. Az elme ezzel szemben érti az absztrakt időt. Ha elég érett, akkor fenn tudja tartani az egyensúlyt, hogy mit enged a jelen pillanatnak, és mennyi energiát fektet az elkövetkezőkbe.

A kávéval például szinte mindenkinek van egy kialakult kapcsolata, valamilyen fogyasztási szokása vagy teljes távolsága. A hatásairól sokat lehet olvasni tudományos forrásokból is. És Pattabhi Jois szerint: “No coffee, no prana” Egy dolog ezeket elhinni és követni, de egy másik szint, ha a konvencionális tudásból inspirálódva, saját magamon, mélyreható érzékenységgel végeznék analízist. Az én szervezetemnek a reggeli kávé olyan, mintha kapnék egy stimulust, ami aztán belülről ingerel. Nagyobbra nyílnak a szemeim, reaktívabb leszek, megnő a belső nyomás. Készen állok arra, hogy valami történjen. Éber vagyok. Az anyagcserémet is ingerli, fokozott működésre készteti. Ha éhgyomorra iszom, egy idő után elviselhetetlen lesz az éhség. A mennyiségtől függően nehezebb lesz irányítani, hogy mire figyeljek, de ugyanakkor könnyebben észreveszek dolgokat. Mint egy vitorlát, úgy feszíti ki az idegrendszeremet.

Aztán egy következő kérdés, hogy nekem szükségem van-e erre a stimulusra, vagy talán pont az ellenkezőjére. Egy olyan ébredés utáni rutinra, ami gyengéden, finoman kelt. Ami kipárnázza az idegvégződéseimet, befelé fordítja a figyelmemet. Lazít, elenged, olvaszt. Valakit a kávé, valakit egy forró zuhany és egy lágy dallam fog egyensúlyba hozni.

A gyakorlás arra ösztönöz, hogy idővel egyre több és több dolgot vizsgáljak meg, amikkel a megelőző évek alatt valamilyen felületes vagy tudattalan mód alakítottam ki kapcsolatot. Mintha csak sodródtunk volna az árral. “Only dead fish go with the flow”. De az önreflexió nem korlátozódhat csupán önmagunk szűk spektrumára. Nem biztos, hogy ilyen kontextusban hangzott el, de ismét Pattabhi Jois szerint: “Family life is the Seventh Series.” A hetedik sorozat a család. Régen a jógik a társadalomtól elvonulva aszkéta életet éltek, minél több ingertől távol tartva magukat, így megteremtve az ideális feltételeket, hogy megismerjenek, megtaláljanak valamit önmagukon túl. Véleményem szerint a mai kor másfajta helytállásra hívja a gyakorlókat. Jelenleg egy olyan széles körű társadalmi válságban élünk, ahol az emberek elvesztették az általános bizalmukat egymásban. Mindenki önmaga akar boldogulni, mindentől és mindenkitől független boldogságot találni. A családban is az a jellemzőbb, hogy a nagyszülők és testvérek csak időnként látogatják egymást, de funkcionálisan és érzelmileg nagyon távoliak, alig tudunk egymásról. Az ember mindig közösségben élt, és a funkcióinak egy jelentős része (beszéd, nemiség-szexualitás, érzelmi kifejezés, külső megjelenés stb.) is társas, közösségi funkció. Sok ember él egymáshoz közel, kis helyen, de mégis elfelejtettük, hogy hogyan kell egy közösséget alkotni és életben tartani. Hogyan kell a döntéseimmel a közösséget szolgálni, és fordítva: hogyan fog az majd engem szükség esetén támogatni, megtartani. Mint egy akkumulátor, ahova töltök, amikor tudok, és ahonnan töltődhetek, ha kell.

Egy széles körben ismert kutatás szerint az ember boldogsága nagyon szorosan összefügg az emberi kapcsolatainak minőségével. Gondoljunk csak bele, hogy hogyan tudja áthatni az életünket egy nehéz emberi kapcsolat vagy egy kapcsolatnak a hiánya. Újszülöttként, miután elszakadtunk az anyaméhtől, az első érzés, ami megtart a világban, az a tartozni valahova érzése. A közeli emberek jelentik az új otthonomat. Nagyon sokunknak felnőtt korára szinte semmi nem jut ebből az érzésből. Egy inkubátorban érezzük magunkat elidegenedve a környezetünktől, mintha nem is lenne helyünk ebben a világban. Járványszerű az elmagányosodás, elszeparálódás.

Így a jóga modern formája nemcsak az egyén önismereti, spirituális kiteljesedésének az útja, hanem az emberi kapcsolatokban rejlő erő és mítosz újrafelfedezése. Az ütköző akaratok kioltják egymást, de az egy irányba tartóak összeadódnak. Egymástól, egymás szemüvegén keresztül tudunk a legtöbbet tanulni. Az önreflexiót az egyéni szokásaimhoz hasonlóan kell gyakorolnom a társas kapcsolataimban is. Felismerni, hogy mi miért történik. Hogyan tudok tenni érte, és hogyan tudok befogadni a környezetemből. A shala nem túl nagy, és mégis milyen sokan elférünk. A részének lenni és megtapasztalni az itteni közösséget sokunknak visszaadja az ember eredendő jóságába vetett hitet. Rátalálhatunk egy nyitott, bátor, kíváncsi, kísérletező szellemre. Újra felfedezhetjük az emberi kapcsolódás örömét, ami arra ösztönöz, hogy aztán hasonló minőséget keressünk vagy teremtsünk a shalán túli köreinkben is. Talán minden eddigi időnél fontosabb most, hogy megértő, szeretni és alkalmazkodni képes, mentális jólétben élő emberek legyenek jelen a társadalomban.

Viszonylag sokan kipróbálják, viszonylag sokan érzik, hogy egy téren jó hatással van rájuk a jóga, de van ezen belül is egy réteg, akit mágnesként vonz a módszer. Minden racionális érv másodlagos, mert van egy fő érzés, hogy ezt “én csinálni akarom, csinálni fogom”. Kívülről érthetetlen ez a motiváció, és sokszor saját magunknak is csak annyi magyarázatot tudunk adni, hogy “Jobb így. Jobb mint valaha”. Ezt erőltetni nem lehet, rávenni magunkat nem lehet, viszonylag hamar belefárad az akarat. Őszinte motivációra van szükség. Talán tudat alatt szeretné magát az ember jobban megismerni, rájönni, hogy mivel tölthetné be azt a definiálhatatlan űrt magában, amit mindig is érzett. Ha meghallod a jóga hívását, akkor válaszolj. Teremtsd meg a gyakorlás feltételeit, légy a matracodon minden reggel. A többi majd mind magától történik.

Practice, practice, practice and all is coming.