A jóga útján elengedhetetlen egy kísérő, egy Guru, aki a sötétségből a világosság felé vezet. A hagyomány szerint, amikor a tanítvány valóban készen áll, a guru megjelenik. Nem korábban, nem később – pontosan akkor, amikor a lélek megérik a vezetésre.

A Guru megjelenése

Nyolc év gyakorlás után úgy tűnik, én is készen álltam. A sors úgy rendezte, hogy találkozhassak a gurummal, Sharath Ji-vel, az astanga jóga paramagurujával. Attól a pillanattól kezdve a gyakorlásom többé már nem csupán test- és légzőgyakorlatok sora volt, hanem kapcsolódás egy élő hagyományhoz, amelyet ő őrzött és adott tovább, egyszerűséggel, fegyelemmel, mély hittel.

A Mysore-évek

Az első év, 2013, még visszafogottan telt. Egy hónapot gyakoroltam vele Mysore-ban, az old shalában, amely akkoriban még a KPJAYI nevet viselte.

Ebben az esztendőben csupán egyszer jött oda hozzám, és mindössze két mondatot mondott személyesen. De abban a két mondatban benne volt minden: olyan erejű volt, hogy a következő évem vezérfonalává vált. Eleinte csalódott voltam. Egy hónap alatt ennyi, két mondat? – kérdeztem magamban. Később megértettem, hogy az első időszak nála a csendes megfigyelés ideje volt. Figyelte, ki hogyan viselkedik a matracon és azon túl, a közösségi eseményeken; ki tér vissza, és ki az, aki valóban tanulni jön, nem pedig feltűnősködni vagy oktatói jogosultságért.

Teltek-múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy Mysore lett az első számú otthonom.
A kint tartózkodásom hosszát csupán az indiai vízumszabályok és a shala rendje korlátozta, meg volt határozva, hogy egy tanítvány legfeljebb hány hónapot gyakorolhat Sharath Ji-vel, a hatalmas túljelentkezés miatt.

Az egész magyarországi életem lassan arról szólt, hogy készültem a következő Mysore-idényre. A napjaimat a gyakorlás, a tanítás és a visszatérésre való felkészülés ritmusa határozta meg.

Időközben családot alapítottam, és ez a folyamat természetesen belesimult a gyakorlásba. A nagyobbik kisfiam két idényt, a kisebbik egyet töltött velünk Mysore-ban, ebben a különleges keleti világban. Emlékszem, amikor a nagyobbik fiam először találkozott Sharath Ji-vel egy konferencián, akkor állt fel életében először.

Az astanga hagyományban tréfásan mondják, hogy a hetedik sorozat a családos élet. Most már tudom, mennyire igaz ez. Ahogy a családom nőtt, a kapcsolatom Sharath Ji-vel is mélyült. Azt hiszem, látta rajtam, hogy az elköteleződés az életem szerves részévé vált, nemcsak a gyakorlásban, hanem minden másban is.


Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire hiányozni fog ez a világ.

A hír

2025 november 12-én hajnalban, 3:34-kor, nem sokkal azután, hogy felkeltem, értesültem róla, hogy Sharath Ji meghalt, azaz elhagyta a fizikai testét. A halálhíre teljesen váratlanul ért. Azt éreztem, hogy álmodom, ez nem lehet igaz.
Amikor meggyőződtem róla, hogy ébren vagyok, az járt a fejemben, hogy ez csak valami rossz vicc lehet. Ez nem történhet meg velem. Sem az astangás közösségünkkel, a rengeteg tanítvánnyal, akik bálványként imádták és tisztelték. Köztük én is. Terveztük, hogy hamarosan Budapestre is ellátogat; életében először tanított volna itt.

Miután értesültem a halálhíréről, egy pillanatra az jutott eszembe, hogy talán el kellene maradnia az aznapi, hajnali 5:30-kor kezdődő Mysore-gyakorlásnak. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez lenne az, amit ő a legkevésbé szeretne. Az életét ennek a gyakorlásnak szentelte, biztos voltam benne, hogy nem akarná, hogy egyetlen óra is elmaradjon miatta.

Az első napokban nem is tudtam rendesen gyakorolni. Csak egy rövid ászanagyakorlást végeztem, inkább megszokásból, mint tudatos jelenléttel. Sírni sem tudtam. Mintha minden érzelem egyszerre fagyott volna belém.

Amikor kezdett lassan tudatosulni bennem, hogy ez nem álom, és nem is valami rossz vicc, akkor jött a düh.


Nem erről volt szó. A jógik hosszú életet élnek, legalábbis így tanultuk. Pattabhi Jois, Sharath Ji nagyapja, 93 éves koráig élt, Krishnamacharya, az ő mestere pedig több mint száz évet. Azt hittem, Sharath Ji is követi majd ezt a sort. Legalább száz évig velünk lesz. Jó néhány évtizedre számítottam még, annyi mindent szerettem volna még tanulni és kérdezni tőle. Dühös voltam. Nagyon dühös. Nem értettem az egészet.

A csend tanítása

Ahogy teltek a napok, ez a düh lassan ürességgé oldódott. A gyakorlásom közben sokáig úgy éreztem, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem.

Sharath Ji szavai, a jelenléte, a mozdulatai mind ott éltek bennem. Ahogy belehelyezkedtem az ászanákba, ahogy belélegeztem és ahogy ki, és ahogy tartottam a bandhákat, hallottam a hangját.

Rájöttem, hogy minden pillanat, amit mellette töltöttem, nem múlt el, beépült a testembe, a légzésembe, a tudatomba. Az elfogadás nem egyik napról a másikra történt.

Először csak a gyakorlás tartott meg, az, hogy ugyanabban az időben, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazzal az odaadással lépek a matracra, mint amikor még ő állt elöl a teremben.

És ez a csend ugyanaz, amit mindig is tanított: hogy a jóga végső soron a belső kapcsolat helyreállítása.

Hűség és hála

Soha nem volt bennem kétség: tudtam, hogy nem akarok másik gurut.
Nem is tudnék. A jóga útján, ha valaki olyan mestert kap, mint Sharath Ji, azzal egy életre szóló kapcsolat születik, nem pusztán tanár és tanítvány között, hanem lélek és lélek között.
 Nem érzem hiányát új tanításoknak, sem új vezetésnek. Azt érzem, hogy amit tőle kaptam, az elég, és az a feladatom, hogy méltón vigyem tovább.

A hűség számomra nem ragaszkodás, hanem emlékezés a lényegre.
 Arra, amit újra és újra tanított: practice, practice, practice – and all is coming.

Nem keresek új hangot, mert az ő hangja ott maradt bennem. Minden reggeli gyakorlás, minden légzés egy halk tisztelgés előtte. Nem akarom elfelejteni, és nem akarom helyettesíteni sem.

A jelenléte nem múlt el, csak formát váltott. 
Ott van minden mozdulatban, minden csendben, minden pillanatban, amikor újra a matracra lépek.

Hálát érzek. Legfőképp azért vagyok hálás, hogy a tanítványa lehettem. És azért is, mert megmentette az életemet.

A jóga előtti életem önpusztító volt, folyamatos bizonyítási kényszer, megállás nélküli munka és a tárgyi javak hajszolása jellemezte. Olyan tempóban éltem, ami konkrétan megbetegített, egy, a nyugati orvosok szerint gyógyíthatatlan betegségbe.

Nem sokan tapasztalhatják meg, milyen egy ilyen mély, személyes kapcsolat egy Guruval. Én megkaptam ezt az ajándékot, és tudom, hogy ez a kapcsolat nem ér véget a halállal. Csak formát vált. A Guru fénye tovább világít a tanítvány szívében, ott, ahol a gyakorlás és a csend egybeolvad.