Azt gondolnánk, hogy minél fegyelmezettebbek vagyunk, annál közelebb kerülünk a belső szabadsághoz. De mi történik akkor, ha a helyesnek vélt döntéseink ellenére sem találunk nyugalmat? Ha a vágyaink és félelmeink továbbra is ugyanúgy fogva tartanak bennünket? Patandzsali tanítása segíthet megérteni, miért nem elegendő mindig az akaraterő.

Amikor a helyes döntés fáj

Mi van akkor, ha éppen azzal ártunk magunknak, hogy mindenáron a helyes úton akarunk járni?

A jóga önfegyelemre, önismeretre és ragaszkodásmentességre tanít. Arra, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a vágyainknak, és ne hagyjuk, hogy az érzelmeink és ösztöneink vakon irányítsák az életünket. De vajon hol húzódik a határ az önfegyelem és az önmagunk ellen forduló erőszak között?

A gyakorlás során előbb-utóbb mindannyian szembesülünk azzal, hogy nem minden belső késztetésünk áll összhangban azzal, amit helyesnek tartunk. Vannak vágyaink, amelyeknek nehéz ellenállni, és félelmeink, amelyekkel nem könnyű szembenézni. Ilyenkor hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy elegendő uralkodnunk önmagunkon: ellenállni a vágyainknak, felülkerekedni a félelmeinken, és ezzel máris tettünk egy lépést a belső szabadság felé.

De vajon attól, hogy képesek vagyunk uralkodni magunkon, valóban szabaddá is váltunk?

Egy vágy attól még nem feltétlenül szűnik meg, hogy nem engedünk teret neki. Egy félelem sem tűnik el pusztán azért, mert megpróbáljuk legyőzni. Sőt, előfordulhat, hogy minél erősebben próbálunk elnyomni egy érzést, annál nagyobb hatalmat adunk neki önmagunk felett.

Patandzsali azonban ennél jóval mélyebbre tekint.

A Jóga-szútrák nem egyszerű viselkedési szabályok gyűjteménye. Patandzsali egy rendkívül kifinomult rendszert tár elénk, amely nem elégszik meg a cselekedeteink szabályozásával. A tudat működésének megismerésén és átalakításán keresztül a szenvedés legmélyebb okainak megszüntetéséhez vezet.

Ennek a rendszernek az egyik központi fogalma a vairágja, a ragaszkodásmentesség. De vajon mit jelent valójában ragaszkodásmentesnek lenni? Azt, hogy többé nem érzünk vágyat? Hogy megtanuljuk elnyomni mindazt, ami megzavarhatja a belső nyugalmunkat? Vagy valami sokkal mélyebbről van szó?

Mert nem minden lemondás jelent szabadságot. És nem minden önmegtartóztatás jelent ragaszkodásmentességet.

Patandzsali tanításának egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy nem elégszik meg a felszínnel. Nem csupán az számít, hogyan cselekszünk, hanem az is, hogy milyen belső folyamatok állnak a döntéseink mögött. A gyakorlás során nem elegendő pusztán ellenállni a késztetéseinknek: fel kell ismernünk azokat a ragaszkodásokat és téves azonosulásokat is, amelyek újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe sodornak bennünket.

A jóga nem önmagunk legyőzésére tanít, hanem arra, hogy felismerjük és meghaladjuk mindazt, ami megakadályoz bennünket a tisztánlátásban.

Ezért is érdemes újra és újra visszatérnünk a Jóga-szútrákhoz. Mert a valódi kérdés nem csupán az, hogy képesek vagyunk-e uralkodni a vágyainkon és legyőzni a félelmeinket, hanem az is, hogy felismerjük-e azokat a mélyen gyökerező mintázatainkat, amelyeken keresztül ezek az erők újra és újra hatnak ránk.

A vágy és a félelem fogságában – Mit tanít Patandzsali?

Patandzsali a Jóga-szútrák első fejezetében két alapvető eszközt nevez meg, amelyek segítségével a tudat működése lecsendesíthető.

Jóga-szútrák I.12

Abhyāsa-vairāgyābhyāṃ tan-nirodhaḥ

A tudat mozgásainak lecsendesítése a rendszeres gyakorlás (abhjásza) és a ragaszkodásmentesség (vairágja) által valósul meg

Érdemes megfigyelni, hogy Patandzsali nem egyetlen módszert ajánl, hanem kettőt, amelyek egymást kiegészítve működnek. Az abhjásza a kitartó, következetes gyakorlás, amellyel újra és újra a belső nyugalom felé törekszünk. A vairágja pedig a ragaszkodásaink fokozatos elengedése.

A kettő nem választható el egymástól. A rendszeres gyakorlás során fokozatosan finomodik a figyelmünk, érzékenyebbé válunk mind a belső folyamatainkra, mind a körülöttünk zajló történésekre. Ez a kifelé és befelé irányuló érzékenység segít abban, hogy egyre pontosabban megismerjük tudatunk működését, és mélyebben megértsük érzelmeinket, cselekedeteinket, valamint az azok mögött meghúzódó indítékokat. Ragaszkodásmentesség nélkül azonban könnyen előfordulhat, hogy éppen a gyakorlásunk válik egy újabb kapaszkodóvá. Elkezdünk ragaszkodni az eredményeinkhez, az elképzeléseinkhez, vagy akár ahhoz a képhez, amelyet önmagunkról mint fegyelmezett gyakorlóról kialakítottunk.

De mit jelent valójában a ragaszkodásmentesség?

Jóga-szútrák I.15

Dṛṣṭānuśravika-viṣaya-vitṛṣṇasya vaśīkāra-saṃjñā vairāgyam

A ragaszkodásmentesség annak az állapota, aki megszabadult a földi élvezetek és a szent tanításokban ígért mennyei örömök iránti sóvárgástól, és uralmat szerzett vágyai felett

Patandzsali itt egy lényeges különbségre mutat rá. Nem ugyanaz ellenállni egy vágynak, mint megszabadulni a hozzá fűződő sóvárgástól.

Elhatározhatjuk például, hogy lemondunk valamiről, amit nagyon szeretnénk. Meghozzuk a döntést, következetesen kitartunk mellette, és kívülről nézve úgy tűnhet, sikerült felülemelkednünk a vágyunkon. De mi történik belül? Ha a gondolataink továbbra is ugyanazon dolog körül forognak, ha újra és újra visszatérünk hozzá, és folyamatos erőfeszítésünkbe kerül távol tartani magunktól, akkor vajon valóban ragaszkodásmentességről beszélhetünk?

Az önmegtartóztatás fontos eszköze lehet a gyakorlásnak, de önmagában még nem jelenti a vairágja megvalósulását. A valódi ragaszkodásmentesség túlmutat a cselekedeteink feletti uralmon: olyan belső átalakulást jelent, amelynek során maga a sóvárgás veszít az erejéből.

A vágy azonban csak az egyik oldala a történetnek.

Patandzsali a második fejezetben öt klésát, vagyis a szenvedésünket fenntartó alapvető tényezőt nevez meg. Ezek közül kettő különösen szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Jóga-szútrák II.7

Sukhānuśayī rāgaḥ

A ragaszkodás a kellemes élmények nyomában ébred

Amikor gondolataink újra és újra a megtapasztalt örömök és gyönyörök körül forognak, és szeretnénk azokat ismét átélni, a ragaszkodás egyik megnyilvánulásával találkozunk. Nem pusztán az emlékezés köt meg bennünket, hanem az a sóvárgás, amely a kellemes élmény megismétlésére irányul.

Jóga-szútrák II.8

Duḥkhānuśayī dveṣaḥ

Az ellenszenv a kellemetlen élmények nyomában ébred

Amikor gondolataink újra és újra a megtapasztalt fájdalomhoz vagy szenvedéshez térnek vissza, és mindenáron szeretnénk elkerülni annak megismétlődését, az ellenszenv egyik megnyilvánulásával találkozunk. Nem maga az emlékezés jelent ellenszenvet, hanem az az elutasítás, amely a kellemetlen élményhez kapcsolódik.

A rága és a dvésa ugyanannak a működésnek két ellentétes iránya. Ragaszkodunk ahhoz, ami örömet okoz, szeretnénk megszerezni vagy megtartani, miközben igyekszünk elkerülni mindazt, ami fájdalommal vagy szenvedéssel járhat.

Nemcsak az köthet meg bennünket, amit mindenáron meg akarunk szerezni, hanem az is, amit mindenáron el akarunk kerülni.

Itt válik különösen fontossá a félelem kérdése. A félelem nem azonos a dvésával, de gyakran ugyanabba az irányba mozdít bennünket: elkerülni valamit, aminek a bekövetkezésétől tartunk. Patandzsali az élethez való görcsös ragaszkodást és a haláltól való félelmet külön klésaként, abhinivésaként is tárgyalja a II.9-es szútrában.

A vágy és a félelem így egyaránt képes meghatározni a döntéseinket. Az egyik valami felé húz, a másik valamitől távol tart. És bár látszólag ellentétes erők, mindkettő megfoszthat bennünket attól a szabadságtól, amelyre a gyakorlás során törekszünk.

Ráadásul a félelmeinkkel szemben ugyanabba a csapdába eshetünk, mint a vágyainkkal. Megpróbálhatjuk legyőzni őket puszta akaraterővel, elnyomhatjuk a kellemetlen érzéseket, vagy úgy tehetünk, mintha nem is léteznének. Ettől azonban a félelem gyökere még érintetlen maradhat.

És itt visszaérkezünk az önfegyelem kérdéséhez.

A jóga nem azt tanítja, hogy minden vágyunkat kövessük, vagy hogy a félelmeink miatt lemondjunk a nehéz döntésekről. Éppen ellenkezőleg: a kitartó gyakorlás, a tudatos erőfeszítés és az önuralom nélkülözhetetlen részei az útnak.

De az önfegyelem eszköz, nem végcél.

Ha kizárólag arra törekszünk, hogy legyőzzük a vágyainkat és a félelmeinket, könnyen előfordulhat, hogy ahelyett, hogy megszabadulnánk tőlük, egyre nagyobb belső küzdelmet teremtünk. Kívülről fegyelmezettnek tűnhetünk, miközben belül továbbra is ugyanazok az erők tartanak fogva bennünket.

A kérdés tehát nem az, hogy szükségünk van-e önfegyelemre. Patandzsali erre egyértelmű választ ad.

A kérdés inkább az, hogyan gyakorolhatjuk az önfegyelmet úgy, hogy az valóban a szabadságunkat szolgálja, és ne váljon az önmagunkkal folytatott küzdelem újabb eszközévé.

Az elfojtás paradoxona

Miért fordulhat elő, hogy minél erősebben próbálunk megszabadulni egy érzéstől, annál nehezebben tudjuk elengedni?

A legtöbben megtapasztaltuk már, milyen az, amikor egy gondolat újra és újra visszatér, pedig mindent megteszünk azért, hogy ne foglalkozzunk vele. Elhatározzuk, hogy nem gondolunk valamire, nem idézünk fel egy emléket, nem engedünk teret egy érzésnek. Egy ideig talán sikerül is. Aztán egy váratlan pillanatban ugyanott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk.

Mintha a tudatunk nem mindig engedelmeskedne az akaratunknak.

A modern pszichológia évtizedek óta vizsgálja ezt a jelenséget. Daniel Wegner amerikai szociálpszichológus és munkatársai egy 1987-ben publikált kísérletsorozatban arra kérték a résztvevőket, hogy próbáljanak meg nem gondolni egy fehér medvére. A kutatás egyik érdekes eredménye az volt, hogy a gondolat tudatos elnyomását követően a résztvevők gyakrabban gondoltak a fehér medvére, mint azok, akiknek kezdettől fogva szabad volt rá gondolniuk. [1]

Wegner később a mentális kontroll ironikus folyamataival magyarázta ezt a jelenséget. Amikor megpróbálunk kizárni egy gondolatot, elménknek valamilyen módon ellenőriznie kell, hogy valóban sikerült-e távol tartanunk. Ez az ellenőrzés azonban éppen azt a gondolatot teheti könnyebben hozzáférhetővé, amelytől szabadulni szeretnénk.

A gondolatelnyomás tehát bizonyos körülmények között éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit el szeretnénk érni.

Fontos azonban különbséget tenni a gondolatok elnyomása, az érzelmek elfojtására irányuló törekvés és a tudatos érzelemszabályozás között. Ezek nem azonos folyamatok, és nem is feltétlenül ugyanúgy hatnak ránk.

James Gross amerikai pszichológus és munkatársa, Robert Levenson az érzelmek szabályozását vizsgálták. Kutatásaik többek között arra mutattak rá, hogy az érzelmek külső kifejezésének visszafogása nem feltétlenül csökkenti magát a belső érzelmi élményt. [2]

Attól, hogy nem mutatjuk ki a haragunkat, még lehetünk dühösek. Attól, hogy nem beszélünk a félelmünkről, még ugyanúgy félhetünk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden érzésünket ki kell fejeznünk. Az önmegtartóztatásnak és a tudatos érzelemszabályozásnak fontos szerepe van az életünkben. Vannak helyzetek, amikor éppen az a helyes döntés, ha nem engedünk egy belső késztetésnek. A pszichológiai kutatások sem azt mutatják, hogy az érzelmek visszafogása minden körülmények között káros lenne. Sokkal inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a tartósan és mereven alkalmazott szabályozási stratégiák kedvezőtlen következményekkel járhatnak. [3, 4]

A különbség abban rejlik, hogy mit kezdünk magával az érzéssel.

Megpróbáljuk mindenáron eltüntetni, mert úgy gondoljuk, nem lenne szabad éreznünk? Vagy képesek vagyunk felismerni és tudomásul venni a jelenlétét anélkül, hogy automatikusan követnénk?

Mert elfogadni egy érzést nem ugyanaz, mint engedelmeskedni neki.

Érezhetünk haragot anélkül, hogy bántanánk valakit. Félhetünk egy helyzettől, mégis dönthetünk úgy, hogy a félelmünk ellenére szembenézünk vele. Vágyhatunk valamire, miközben tudatosan lemondunk róla.

Ezekben a helyzetekben nem feltétlenül az érzéseink ellen küzdünk. Felismerjük, hogy jelen vannak, és tudatosan választjuk meg, hogyan cselekszünk.

A modern pszichológia több megközelítése, köztük az elfogadás- és elköteleződés-terápia (ACT), éppen ezt a képességet igyekszik fejleszteni. Az ACT egyik központi fogalma a pszichológiai rugalmasság: annak képessége, hogy a kellemetlen gondolatok és érzések jelenlétében is tudatosan, a számunkra fontos értékeknek megfelelően cselekedjünk. [5]

Ez a szemlélet érdekes párhuzamot mutat Patandzsali tanításával, bár a kettőt nem szabad teljesen azonosítanunk.

A pszichológiai elfogadás elsősorban a belső tapasztalatainkhoz való viszonyunk megváltoztatását célozza. A vairágja ennél tovább mutat: a ragaszkodás és a sóvárgás fokozatos meghaladására irányul. Patandzsali rendszerében a gyakorlás nem pusztán abban segít, hogy jobban együtt tudjunk élni az érzéseinkkel, hanem abban is, hogy felismerjük és végül meghaladjuk a tudatot megkötő folyamatokat.

A két megközelítés között mégis találhatunk egy fontos kapcsolódási pontot: a belső szabadság felé vezető úton nem feltétlenül az a legfontosabb első lépés, hogy megszűnjenek a kellemetlen érzéseink.

Hanem az, hogy megváltozzon a hozzájuk fűződő viszonyunk.

Ez azonban nem mindig könnyű. Különösen akkor nem, amikor egy érzés szembekerül azzal, amit helyesnek tartunk. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy a fegyelmet összetévesztjük az önmagunkkal szembeni szigorral, és a tudatos önmegtartóztatás lassan belső küzdelemmé válik.

De vajon honnan tudhatjuk, hogy az önfegyelmünk valóban a fejlődésünket szolgálja, vagy már inkább ártunk vele önmagunknak?

Patandzsali tanításában két alapvető elv segíthet közelebb kerülni a válaszhoz: a tapasz, vagyis az önfegyelem, és az ahimszá, a nem ártás elve.

A jama és nijama látszólagos ellentmondása

Mi történik akkor, amikor két, önmagában helyesnek tartott döntés közül kell választanunk, de egyik sem mentes a szenvedéstől?

Patandzsali a Jóga-szútrák második fejezetében a nyolcfokú jóga első két tagjaként mutatja be a jamákat és a nijamákat. Ezek olyan erkölcsi és személyes fegyelmi alapelvek, amelyek meghatározzák, hogyan viszonyulunk másokhoz és önmagunkhoz. A gyakorlás alapját képezik, de alkalmazásuk korántsem mindig olyan egyszerű, mint első pillantásra gondolnánk.

Jóga-szútrák II.30

Ahimsā-satyāsteya-brahmacaryāparigrahā yamāḥ

A jamák: nem ártás, igazmondás, nem lopás, önmegtartóztatás és birtoklásvágytól való mentesség

Az öt jama közül most kettőt érdemes közelebbről megvizsgálnunk: az ahimszát, vagyis a nem ártás elvét, és a brahmacsarját, amelyet önmegtartóztatásként fordítottunk, de a klasszikus jógahagyományban elsősorban szexuális önmegtartóztatást jelent.

Ahimszá – Kinek a szenvedése számít többet?

Az ahimszá, a nem ártás elve első pillantásra egyértelműnek tűnhet. Ne okozzunk szenvedést másoknak, és ne forduljunk erőszakkal önmagunk ellen sem.

De mi történik akkor, amikor egy döntésünkkel másokat szeretnénk megóvni a szenvedéstől, miközben ezzel önmagunknak okozunk fájdalmat? Vagy amikor saját jóllétünk megőrzése jár mások számára nehéz következményekkel?

Kinek a szenvedése számít többet? És ki jogosult ezt eldönteni?

Patandzsali nem ad olyan mércét, amelynek segítségével az önmagunknak és a másoknak okozott ártalmat egyszerűen összemérhetnénk. Ráadásul nem mindig könnyű eldönteni azt sem, hogy mi számít valódi ártalomnak. A fájdalom ugyanis nem feltétlenül azonos az ártással: egy helyes döntés is okozhat szenvedést, ahogyan egy pillanatnyilag kellemes döntésnek is lehetnek káros következményei.

Gondoljunk például arra, amikor valaki lemond valamiről, amire igazán vágyik, mert nem szeretné a döntésével megbántani egy másik embert, vagy csalódást okozni neki. A döntés kívülről önzetlennek tűnhet. De vajon mennyiben vezeti valóban a nem ártás szándéka, és mennyiben a konfliktustól, az elutasítástól vagy akár a másik elvesztésétől való félelem?

És ha mégis a saját útját választja, valóban árt a másiknak, vagy csupán olyan fájdalmat okoz, amelyet nem tud teljesen elkerülni?

Ezekre a kérdésekre nem mindig találunk egyértelmű választ. Minden élethelyzet egyedi. Mások a körülmények, mások az érintettek, és gyakran a saját indítékaink sem teljesen világosak számunkra.

Ezért az ahimszá gyakorlása nem merülhet ki abban, hogy mindenáron elkerüljük a fájdalom okozását. Meg kell próbálnunk felismerni, hogy valójában mivel ártunk, kinek és milyen mértékben, miközben saját ragaszkodásainkat és félelmeinket sem téveszthetjük szem elől.

Mert a valódi erkölcsi dilemma sokszor nem a helyes és a helytelen közötti választás, hanem két, önmagában is jogosnak tűnő szempont összeütközése.

Brahmacsarja – Önmegtartóztatás vagy elfojtás?

A brahmacsarja kérdése különösen érdekes az önfegyelem és a ragaszkodásmentesség kapcsolatának vizsgálatakor.

A fogalmat napjainkban gyakran általános önmérsékletként, a belső energiáink tudatos felhasználásaként vagy a vágyaink feletti uralomként értelmezik. A klasszikus jógakommentárok azonban ennél konkrétabb és szigorúbb jelentést tulajdonítanak neki. Vjásza a Jóga-szútrákhoz írt kommentárjában a brahmacsarját elsősorban a szexuális önmegtartóztatás értelmében magyarázza.

Ezt a hagyományos jelentést nem érdemes figyelmen kívül hagynunk, még akkor sem, ha a mai gyakorlók élethelyzete és életformája jelentősen különbözhet a régi aszkétákétól.

A brahmacsarja ugyanakkor visszavezet bennünket ahhoz a kérdéshez, amelyet a vairágja kapcsán már megvizsgáltunk: vajon az önmegtartóztatás önmagában elegendő-e a ragaszkodás megszüntetéséhez?

Valaki képes lehet hosszú időn keresztül ellenállni egy vágyának, miközben gondolatai továbbra is ugyanazon dolog körül forognak. Kívülről következetesnek és fegyelmezettnek tűnhet, belül azonban változatlanul erős sóvárgást élhet át.

Erről van egy személyes tapasztalatom is.

Volt szerencsém egyszer fél évet a Himalájában tölteni, ahol egy szerzetes mellett, a hagyományos gurukula rendszerben éltem és tanultam. Erre az időszakra önként brahmacsarja-fogadalmat tettem. Úgy gondoltam, hogy a szexuális önmegtartóztatás majd segíti a jógagyakorlásomat és a belső fejlődésemet.

A tapasztalat azonban egészen másként alakult, mint vártam.

Nagyjából a harmadik naptól kezdve szinte semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szexre. És még hátravolt 182 nap.

Minél inkább igyekeztem távol tartani magamtól ezeket a gondolatokat, annál gyakrabban tértek vissza. A külső körülmények adottak voltak a gyakorláshoz – elvonultan éltünk a Himalájában –, én pedig egyre inkább a saját vágyaimmal voltam elfoglalva.

Visszaemlékezve, a gurum már az első napok után mintha másképp mosolygott volna rám. Néha az az érzésem, hogy pontosan tudta, min megyek keresztül. Nem kaptam külön mantrát, sem valamilyen módszert, amellyel megszabadulhattam volna a gondolataimtól. Egyszerűen tovább kellett gyakorolnom, és megtapasztalnom mindazt, ami bennem zajlott. Ma már úgy gondolom, hogy ez a fajta belső küzdelem is része volt a tanulásnak. Nem az volt a feladat, hogy mindenáron megszabaduljak a vágytól, hanem hogy felismerjem, milyen erősen képes uralni a tudatomat.

Jóga-szútrák I.2

Yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ

A jóga a tudat működéseinek lecsendesítése

Nos, ettől akkoriban meglehetősen messze jártam.

Ez a fél év mégis fontos tapasztalattá vált számomra. Megértettem, hogy attól, hogy tudatosan lemondunk valamiről, a hozzá kapcsolódó vágy még nem feltétlenül veszít az erejéből. Sőt, olykor éppen ellenkezőleg: még erősebbé válhat. A külső önmegtartóztatás és a belső ragaszkodásmentesség nem ugyanaz.

Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg a brahmacsarja vagy általában az önmegtartóztatás értékét. A jóga hagyományában a tudatosan vállalt korlátozások fontos szerepet töltenek be: lehetőséget teremtenek arra, hogy közelebbről megfigyeljük saját késztetéseinket, és felismerjük, milyen erősen befolyásolják a gondolatainkat és a cselekedeteinket.

A fegyelmi gyakorlatot azonban nem szabad összetévesztenünk annak végső céljával. Az önmegtartóztatás segítheti a ragaszkodásmentesség kialakulását, de önmagában még nem jelenti annak megvalósulását.

Az is lényeges, hogy felismerjük, milyen indíték áll a döntésünk mögött.

Lehet, hogy belátásból mondunk le valamiről, mert felismertük annak kedvezőtlen következményeit. De az is előfordulhat, hogy félelemből, bűntudatból, a saját érzéseinkkel való szembenézés elkerülése érdekében, vagy egyszerűen azért választjuk az önmegtartóztatást, mert még nem értjük eléggé saját vágyaink természetét.

A külső cselekedet ugyanaz lehet, miközben a mögötte zajló belső folyamat egészen más.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a helyes önmegtartóztatásnak mindig könnyűnek vagy belső konfliktusoktól mentesnek kell lennie. A gyakorlás során gyakran éppen azokkal a késztetéseinkkel kell szembenéznünk, amelyeknek a legnehezebb ellenállni. A nehézség önmagában nem bizonyítja, hogy rossz úton járunk.

A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk ezekkel a belső konfliktusokkal. Képesek vagyunk-e a fegyelem segítségével mélyebben megérteni a vágyaink természetét, vagy minden erőnkkel csupán arra törekszünk, hogy elnyomjuk őket?

Mert a brahmacsarja gyakorlásának értéke nem kizárólag abban mérhető, hogy minek tudunk ellenállni, hanem abban is, hogy a gyakorlás során közelebb kerülünk-e a ragaszkodásaink felismeréséhez és végső meghaladásához.

Tapasz – A nehézség nem feltétlenül ártalom

Patandzsali a nijamák között nevezi meg a tapaszt.

Jóga-szútrák II.32

Śauca-santoṣa-tapaḥ-svādhyāyeśvara-praṇidhānāni niyamāḥ

A nijamák: tisztaság, megelégedettség, aszketikus önfegyelem, a szent szövegek tanulmányozása és az Isten iránti odaadás

A tapasz hagyományos jelentése túlmutat a hétköznapi értelemben vett önfegyelmen. Magában foglalja a tudatosan vállalt nehézségeket, az aszketikus erőfeszítést és a megtisztulást szolgáló fegyelmet is.

Ez különösen fontos az ahimszá értelmezésekor.

Ha ugyanis minden kellemetlenséget ártalomnak tekintenénk, akkor a tapasz gyakorlása könnyen ellentmondásba kerülne a nem ártás elvével. A jóga azonban nem azt tanítja, hogy minden nehézséget el kell kerülnünk. A kitartó gyakorlás, a lemondás és a tudatosan vállalt erőfeszítés olykor kényelmetlenséggel, belső konfliktusokkal, sőt szenvedéssel is járhat.

Az astanga jóga rendszeres ászanagyakorlása jó példa lehet erre. A heti hat alkalommal, kora reggel végzett gyakorlás komoly elköteleződést kíván. Sokszor le kell mondanunk a kényelmes reggelekről, a késő esti programokról, vagy egyszerűen arról, hogy akkor keljünk fel, amikor kedvünk tartja. Vannak napok, amikor könnyedén indulunk el a matrac felé, máskor minden porcikánk maradna még az ágyban. Mégis gyakorolunk. Nem azért, mert mindenáron le akarjuk győzni önmagunkat, hanem mert felismertük a rendszeres gyakorlás értékét. Ebben az értelemben a mindennapi astangagyakorlás maga is a tapasz egyik megnyilvánulása lehet.

A nehézség önmagában tehát nem bizonyítja, hogy ártunk magunknak.

De ebből az sem következik, hogy minden szenvedés, amelyet a gyakorlás nevében vállalunk, szükségszerűen hasznos vagy indokolt.

A tapasz gyakorlása nem jelentheti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk saját testi és lelki határainkat. A fegyelem értékét nem egyszerűen az mutatja meg, hogy mennyi nehézséget vagyunk képesek elviselni, hanem az is, hogy az erőfeszítés milyen célt szolgál, és milyen következményekkel jár.

Az *ahimszá* nem a nehézségek elkerülését, a *tapasz* nem az önmagunkkal szembeni könyörtelenséget, a *brahmacsarja* pedig nem pusztán a vágyaink elnyomását jelenti.

Amikor a szabályok önmagukban nem adnak választ

Jóga-szútrák II.31

Jāti-deśa-kāla-samayānavacchinnāḥ sārvabhaumā mahāvratam

A születéstől, helytől, időtől és körülményektől függetlenül érvényesülő fogadalmak egyetemes nagy fogadalmat alkotnak

Patandzsali tehát nem esetleges, tetszés szerint alkalmazható tanácsokat fogalmaz meg. A jamák egyetemes erkölcsi alapelvek, amelyekhez a gyakorlónak következetesen igazodnia kell.

Az egyetemes érvény azonban nem jelenti azt, hogy minden élethelyzet egyszerű lenne.

Különösen akkor válik nehézzé a döntés, amikor ugyanannak az elvnek különböző emberekre gyakorolt következményeit kell mérlegelnünk. Az ahimszá nem tartalmaz olyan számszerű mércét, amely megmondaná, hogy önmagunk vagy mások szenvedését kell-e nagyobb súllyal figyelembe vennünk.

Nem feltétlenül tudjuk pusztán logikai úton eldönteni, melyik választás jár a legkevesebb valódi ártalommal. Hiszen nemcsak a következmények bizonytalanok, hanem gyakran az is, hogy mennyire látjuk tisztán saját indítékainkat.

Ez azonban nem teszi érvénytelenné a szabályokat. Inkább arra mutat rá, hogy az erkölcsi alapelvek ismerete önmagában még nem azonos a bölcs alkalmazásukkal.

Nem elegendő tudnunk, hogy mit tartunk helyesnek. Fel kell ismernünk azt is, hogy milyen ragaszkodások, félelmek és téves azonosulások befolyásolják az ítélőképességünket.

A jamák és nijamák tehát nem veszítik el jelentőségüket attól, hogy az élethelyzetek összetettek. Éppen ellenkezőleg: olyan szilárd alapot adnak, amelyhez újra és újra visszatérhetünk, miközben a gyakorlás segítségével egyre pontosabban felismerjük saját belső működésünket.

A szabályok megmutathatják az irányt, de nem helyettesíthetik a tisztánlátást.

A harmadik út – A tudatos választás szabadsága

Ha sem a vágyaink feltétel nélküli követése, sem azok puszta elnyomása nem vezet valódi szabadsághoz, akkor milyen lehetőségünk marad?

Patandzsali tanításaiban a válasz nem egy újabb szabály, amely minden élethelyzetben megmondja, hogyan kell cselekednünk. Sokkal inkább egy olyan belső átalakulás lehetősége, amelynek során fokozatosan felismerjük, mi mozgatja a gondolatainkat és a döntéseinket.

Ehhez érdemes visszatérnünk az abhjásza és a vairágja kapcsolatára.

A rendszeres gyakorlás segít abban, hogy egyre pontosabban megfigyeljük tudatunk működését. Felismerhetjük, mikor cselekszünk valódi belátásból, és mikor vezet bennünket a vágy, a félelem vagy valamely mélyen gyökerező ragaszkodás. A vairágja pedig abban segít, hogy ezek a késztetések fokozatosan elveszítsék felettünk a hatalmukat.

A gyakorlás során nem az a cél, hogy minden felmerülő érzésünket kövessük, de az sem, hogy pusztán a jelenlétük miatt küzdjünk ellenük. A lényeg az, hogy egyre kevésbé legyünk kiszolgáltatva nekik, és képesek legyünk tudatosan megválasztani a cselekedeteinket.

Patandzsali a zavaró gondolatokkal való tudatos munkához is ad egy fontos útmutatást.

Jóga-szútrák II.33

Vitarka-bādhane pratipakṣa-bhāvanam

Amikor zavaró gondolatok akadályoznak bennünket, az azokkal ellentétes szemléletet kell tudatosan kialakítanunk

A pratipaksa-bhávana nem egyszerűen pozitív gondolkodást jelent, és nem is azt, hogy minden kellemetlen érzésünket egy kellemesebbre kellene cserélnünk.

A szútra közvetlenül a jamák és nijamák felsorolása után következik. Ebben az összefüggésben a zavaró gondolatok elsősorban azok a késztetések és megfontolások, amelyek eltéríthetnek bennünket a jóga erkölcsi elveitől.

A következő szútrában Patandzsali tovább pontosítja ezt a tanítást: arra irányítja figyelmünket, hogy felismerjük az ártó gondolatok és cselekedetek következményeit, valamint a mögöttük meghúzódó indítékokat, például a kapzsiságot, a haragot és a téves felismerést.

A hangsúly tehát nem pusztán egy gondolat elutasításán van, hanem azon is, hogy megértsük annak természetét és következményeit, majd tudatosan egy másik szemléletet erősítsünk meg.

Ez lényeges különbség az elfojtáshoz képest.

Amikor elfojtunk valamit, elsősorban attól szeretnénk megszabadulni, amit nem akarunk érezni vagy gondolni. A tudatos szemléletformálás során viszont azt vizsgáljuk, milyen irányba vezetnek a késztetéseink, és milyen hozzáállás segítheti a tisztább felismerést.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a pratipaksa-bhávana önmagában minden belső konfliktusunkat feloldja. A klasszikus tanítás elsősorban az erkölcsi gyakorlást akadályozó gondolatokra vonatkozik, nem pedig valamennyi személyes dilemmánk megoldására.

Mégis fontos felismeréshez vezethet: nem vagyunk kötelesek minden gondolatunkkal azonosulni, és nem kell minden késztetésünket cselekvéssé alakítanunk.

De honnan tudhatjuk, hogy mikor vezet bennünket valódi belátás, és mikor csupán egy régi félelem vagy ragaszkodás ölt magára meggyőzőbb formát?

Itt válik fontossá a megkülönböztető felismerés, a vivéka-khjáti.

Jóga-szútrák II.26

Viveka-khyātir aviplavā hānopāyaḥ

A megszakítás nélküli megkülönböztető felismerés a megszüntetés eszköze

Patandzsali itt a nem-tudás meghaladásáról beszél. A vivéka-khjáti a klasszikus jógafilozófiában végső soron a látó és a látott, a tiszta tudatosság és a természet megkülönböztetésének felismerése. Nem egyszerűen józan mérlegelést vagy helyes döntéshozatalt jelent.

Mégis van ennek a tanításnak egy olyan vonatkozása, amely a mindennapi gyakorlásunk számára is fontos lehet.

Minél pontosabban felismerjük tudatunk működését, annál kevésbé kell automatikusan azonosulnunk minden felmerülő gondolattal, érzéssel és késztetéssel. Könnyebben észrevehetjük, amikor a ragaszkodásunkat kötelességtudatnak, a félelmünket együttérzésnek, vagy éppen a makacsságunkat önfegyelemnek nevezzük.

Ez nem jelenti azt, hogy minden helyzetben képesek leszünk egyértelműen felismerni a helyes döntést. Az emberi indítékok gyakran összetettek, és ugyanabban a választásban egyszerre lehet jelen szeretet, félelem, felelősség és ragaszkodás.

A gyakorlás azonban segíthet abban, hogy ezeket egyre világosabban lássuk.

Így az önfegyelem fokozatosan túlmutathat azon, hogy képesek vagyunk-e ellenállni egy vágyunknak, vagy elviselni egy nehézséget. Lehetőséget teremthet arra, hogy felismerjük és meghaladjuk azokat a belső mintázatokat, amelyek újra és újra ugyanazokba a konfliktusokba vezetnek bennünket.

A valódi szabadság nem abban áll, hogy minden vágyunk teljesül, de nem is abban, hogy többé semmit sem engedünk meg magunknak. Hanem abban, hogy a vágyaink és félelmeink fokozatosan elveszítik azt a hatalmukat, amellyel korábban meghatározták a döntéseinket.

Amikor az önfegyelem szabadsággá válik

Visszatérve a kiinduló kérdésünkhöz: lehetséges-e, hogy éppen akkor ártunk magunknak, amikor minden erőnkkel a helyesnek tartott utat próbáljuk követni?

Igen, lehetséges. De ebből nem az következik, hogy a fegyelem, a lemondás vagy a jóga erkölcsi elvei hibásak lennének. Sokkal inkább az, hogy a helyesnek tartott cselekedet önmagában még nem feltétlenül jelent tisztánlátást.

Lehetünk rendkívül fegyelmezettek, miközben belül továbbra is a vágyaink körül forog minden gondolatunk. Képesek lehetünk nagy áldozatokat hozni másokért, miközben észre sem vesszük saját ragaszkodásainkat. És követhetjük a gyakorlás szabályait úgy is, hogy közben egyre távolabb kerülünk annak valódi céljától.

Patandzsali tanítása azonban nem pusztán a viselkedésünk szabályozásáról szól. A jóga célja ennél jóval mélyebb: a tudat működéseinek lecsendesítése, a nem-tudás meghaladása és végső soron a felszabadulás.

Az önfegyelem kérdésére nincs egyszerű válasz. Nem minden lemondás jelent szabadságot, és nem minden nehézség jelent ártalmat. Ahogyan nem minden vágy követése jelent ragaszkodást, és nem minden önmegtartóztatás jelent elfojtást. Az önfegyelem legmélyebb értelme nem az, hogy egyre szigorúbban uralkodunk önmagunk felett, hanem az, hogy a gyakorlás révén egyre kevesebb dolog tart bennünket fogva.

Végső soron nem pusztán az számít, hogy képesek vagyunk-e ellenállni a vágyainknak, vagy következetesen kitartani a helyesnek vélt döntéseink mellett. Legalább ilyen fontos felismernünk, miért választjuk éppen azt az utat, amelyen járunk. Valódi belátásból cselekszünk, vagy a félelmeink és ragaszkodásaink irányítanak bennünket, akár a fegyelem és a lemondás álarca mögül is?

A döntő kérdés az, hogy a gyakorlásunk közelebb visz-e bennünket a tisztánlátáshoz, segít-e felismerni és fokozatosan meghaladni azokat a belső mintázatokat, amelyek újra és újra fogva tartanak bennünket, vagy csupán újabb formát ad azoknak a ragaszkodásoknak, amelyektől szabadulni szeretnénk. Mert a valódi szabadság nem abban áll, hogy mindenáron uralkodni tudunk önmagunkon, hanem abban, hogy egyre kevésbé van szükségünk erre a küzdelemre.

Hivatkozások

1. Wegner, D. M., Schneider, D. J., Carter, S. R., & White, T. L. (1987). Paradoxical effects of thought suppression. Journal of Personality and Social Psychology, 53(1), 5–13. https://doi.org/10.1037/0022-3514.53.1.5

2. Gross, J. J., & Levenson, R. W. (1993). Emotional suppression: Physiology, self-report, and expressive behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 64(6), 970–986. https://doi.org/10.1037/0022-3514.64.6.970

3. Aldao, A., Nolen-Hoeksema, S., & Schweizer, S. (2010). Emotion-regulation strategies across psychopathology: A meta-analytic review. Clinical Psychology Review, 30(2), 217–237. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2009.11.004

4. Webb, T. L., Miles, E., & Sheeran, P. (2012). Dealing with feeling: A meta-analysis of the effectiveness of strategies derived from the process model of emotion regulation. Psychological Bulletin, 138(4), 775–808. https://doi.org/10.1037/a0027600

5. Macri, J. A., & Rogge, R. D. (2024). Examining domains of psychological flexibility and inflexibility as treatment mechanisms in acceptance and commitment therapy: A systematic review and meta-analysis. Clinical Psychology Review, 110, 102432. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2024.102432