Életünk egy komoly részét azzal töltjük, hogy felépítsük azt, akinek gondoljuk magunkat. De mi történik, amikor a jóga egyszer csak felteszi a kérdést: kik vagyunk mindezek nélkül?

Az utóbbi időben egyre több fiatal felnőtt érkezik hozzánk, akik láthatóan komoly szándékkal fordulnak az astanga jóga felé. Nem állnak meg az alkalmi délutáni óráknál: bekapcsolódnak a kora reggeli astanga Mysore-programunkba, és a rendszeres, napi szintű gyakorlást választják.

Ez önmagában talán nem lenne különösebben érdekes. Ami számomra tanárként mégis figyelemre méltó, az az elköteleződésük. A rendszeres reggeli gyakorlásnak ugyanis ára van. Ha valaki hajnalban szeretne a matracon állni, előző este időben le kell feküdnie. Ez pedig sokszor azt jelenti, hogy lemond egy buliról, egy késő esti találkozásról vagy más olyan társasági programról, amely ebben az életkorban teljesen természetes része lehetne az életének.

Mit keres egy fiatal ennyire komolyan a jógában? És vajon ugyanazt keressük a jógában az életünk későbbi szakaszaiban is: harminc-, negyven- vagy ötvenévesen?

Sok év tanítás után egyre inkább az az érzésem, hogy nem feltétlenül. Ugyanaz a gyakorlás életünk különböző szakaszaiban egészen más szerepet tölthet be. Lehet, hogy egy ideig éppen abban segít, hogy felépítsük önmagunkat, később pedig abban, hogy elkezdjük megkérdőjelezni mindazt, amit addig önmagunkról hittünk.

Ennek a kérdésnek a körbejárásához hívom segítségül a nyugati pszichológia egyik atyjának, Carl Jungnak az elméletét személyiségfejlődésünkről, összehasonlítva Patandzsali tanításaival.

Először fel kell építenünk önmagunkat

Carl Gustav Jung az emberi életet nem tekintette egyetlen, egyenes vonalú fejlődési folyamatnak. Úgy gondolta, hogy életünk különböző szakaszaiban más és más feladatok kerülnek előtérbe. Fiatalabb korban ezek jelentős része kifelé irányul: meg kell találnunk a helyünket a világban, ki kell alakítanunk a személyiségünket, kapcsolatokat kell teremtenünk, hivatást választanunk, önállóvá válnunk.

Ehhez szükségünk van egy működőképes egóra. Meg kell tanulnunk, hogy kik vagyunk, mire vagyunk képesek, hol vannak a határaink, mit szeretnénk elérni. Felépítünk magunkról egy képet, és különböző szerepeken keresztül próbáljuk megtalálni a helyünket a világban.

Ezt a szakaszt nem érdemes hibának vagy valamiféle alacsonyabb rendű állapotnak tekinteni. Sőt, talán éppen ellenkezőleg: bátran végig kell mennünk rajta. Meg kell tapasztalnunk a sikert és a kudarcot, a szerelmet és a csalódást, az ambíciót, a versengést, a bizonytalanságot, a félelmet, a valahová tartozás és az önállóság élményét. Ezekből a tapasztalatokból épül fel az a személyiség, amellyel aztán belépünk az élet következő szakaszaiba.

Amikor már nem elég az, akinek gondoltuk magunkat

Ezt a folyamatot nem lehet, és nem is érdemes siettetni. Van, aki hamarabb, van, aki később, de eljut oda, hogy az addig felépített identitás már nem ad minden kérdésére választ. Jung számára itt kezd igazán érdekessé válni az ember belső útja: amikor már nem csupán azt kérdezzük, hogyan találhatom meg a helyemet a világban, hanem lassan egy másik kérdés is megjelenik:

Ki vagyok én valójában?

Ezt a mélyebb belső folyamatot kapcsolhatjuk Jung egyik központi fogalmához, az individuációhoz.

Jung szerint eljöhet egy pont, amikor azok a dolgok, amelyek addig értelmet és irányt adtak az életünknek, már nem működnek ugyanúgy. Lehet szuper munkánk, remek családunk, összetartó baráti körünk, biztos társadalmi helyünk, elérhetjük a kitűzött céljainkat – kívülről akár minden rendben is lehet –, mégis megjelenhet bennünk egy nehezen megfogalmazható hiányérzet, egy látszólag megmagyarázhatatlan boldogtalanság.

A közösségi média korában mindehhez egy újabb, talán katalizátorként is működő tényező társul. Folyamatosan készen kapott képekkel találkozunk arról, milyennek kellene lennünk, mire kellene vágynunk, és mitől kellene boldognak éreznünk magunkat. Az állandó összehasonlítás és a ránk zúduló életmodellek talán fel is gyorsíthatják azt a folyamatot, amelyben az általunk felépített énképek sorra megkérdőjeleződnek. Így elképzelhető, hogy már fiatalabb korban megszületik bennünk a kérdés: valóban én választottam azt az életet és azt az embert, akivé válni próbálok?

Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy eddig rossz életet építettünk magunknak, vagy hogy rossz döntéseket hoztunk. Lehet, hogy egyszerűen elérkezett az a pont, amikor az a személyiség és énkép, amelynek a felépítésére addig olyan sok energiát fordítottunk, már nem ad teljes választ arra a kérdésre, hogy kik vagyunk.

Ez nem valamiféle tökéletesebb személyiség létrehozását jelenti, és nem is azt, hogy még különlegesebb egyéniséggé kell válnunk. Inkább egy olyan belső folyamat, amelynek során fokozatosan kapcsolatba kerülünk önmagunk olyan részeivel is, amelyek korábban kívül estek a tudatos énünkön.

Ehhez pedig előbb-utóbb szembe kell néznünk mindazzal, amivel addig azonosítottuk magunkat. A munkánkkal. A társadalmi helyzetünkkel. A testünkkel. A sikereinkkel és a kudarcainkkal. Azzal a képpel, amelyet mások felé mutatunk, és azzal is, amelyet saját magunkról kialakítottunk.

Ezekre szükségünk volt, és továbbra is szükségünk lehet rájuk. A probléma nem velük van, hanem azzal, amikor azt hisszük, hogy kizárólag ezek vagyunk.

Talán éppen ezért nem lehet ezt a folyamatot egyszerűen életkorhoz kötni. Jung sokat foglalkozott az élet közepén bekövetkező lelki fordulattal, de az a pillanat, amikor valakiben valóban megszületnek ezek a kérdések, emberenként eltérő lehet. Van, akinél korábban érkezik el, másnál később – és van, aki egész életében a külső világban keresi önmagát.

Amikor az astanga még az egót építi

Astanga jóga tanárként gyakran látom ezt a fejlődési ívet a napi szintű (ászana)gyakorlásban. Az astanga gyakorlása érdekes módon eleinte egészen más szerepet is betölthet, mint amerre Patandzsali a tanításaiban mutat. Ahelyett, hogy lebontaná az énünkhöz való ragaszkodást, egy ideig kifejezetten erősítheti azt.

Csatlakozva a reggeli Mysore-programunkba, érkezik valaki, aki eleinte bizonytalan, visszahúzódó, esetleg tele van gátlásokkal. Elkezd rendszeresen gyakorolni, és néhány hónap vagy év alatt szinte kicserélődik. Erősebb és hajlékonyabb lesz a teste, megtanul koncentrálni, fegyelmet és önbizalmat szerez. Fokozatosan kinyílik, felszabadultabbá válik, és a korábban visszahúzódó emberből akár egy magabiztos, sugárzó személyiség bontakozhat ki. Olyan dolgokra válik képessé, amelyekről korábban talán el sem tudta képzelni, hogy egyszer meg tudja csinálni őket.

És ez jó. Sőt, lehet, hogy éppen erre van szüksége.

Közben észrevétlenül felépülhet egy új identitás. Már nem az vagyok, aki bizonytalan és nem bízik magában, hanem az, aki minden reggel gyakorol. Aki fegyelmezett. Aki erős. Aki egyre több ászanát gyakorol. Aki halad a sorozatban. Lassan megjelenhet egy új történet önmagunkról: „én astangás vagyok.” Itt érdemes lehet visszagondolni Jungra: lehetséges, hogy a gyakorlás ebben az életszakaszban nem elsősorban az ego meghaladását szolgálja, hanem egy stabilabb személyiség, énkép és önbizalom kialakulását.

Csakhogy ennek is lehet árnyoldala. A korábbi bizonytalanság helyét idővel átveheti a büszkeség. Elkezdhetjük magunkat a teljesítményünkhöz, a testünkhöz vagy a gyakorlásunk „szintjéhez” mérni. Az ászana, amely eredetileg az önismeret eszköze volt, könnyen az önigazolás eszközévé válhat.

Talán ezt a szakaszt sem kell feltétlenül hibának tekintenünk. Lehet, hogy ezen is keresztül kell mennünk. Ahogy az életben felépítjük azt, akinek gondoljuk magunkat, úgy a jógában is felépíthetünk egy jógikus ént.

A kérdés inkább az, hogy mi történik ezután.

Mert ha elég sokáig maradunk a gyakorlásban, egyszer talán azt is észrevesszük, hogy az az ember, akivé a jóga segítségével váltunk, még mindig nem feltétlenül az, akik valójában vagyunk.

És talán éppen itt kezdődik az astanga igazán érdekes része.

Amikor a gyakorlás iránya megváltozik

Ha valaki hosszú ideig, megszakítás nélkül fenntartja a gyakorlását, idővel valami finoman átalakulhat. A folyamatosság itt kulcsfontosságú: ugyanahhoz a gyakorláshoz visszatérve újra és újra önmagunkkal is találkozunk. Ugyanaz az astanga, amely korábban erőt, önbizalmat és egy új identitást adott, lassan egészen más dolgokra is kezdhet tanítani. Például arra, hogy nem csak az a fontos, amit a matracon csinálunk, hanem az is, ahogy ehhez viszonyulunk.

Miközben egy új ászana továbbra is kihívást és örömöt jelenthet számunkra és a fejlődés motiválhat bennünket, elképzelhető, hogy idővel elfogadóbbak leszünk egy sérüléssel szemben, vagy kevésbé éljük meg kudarcként, ha egy-egy ászanán hónapokig dolgozunk. A fejlődés finomabb rétegekben zajlik: a már gyakorolt ászanákban mélyülünk tovább, a koncentrációnk, a légzésünk vagy a bandhamunkánk is egyre kifinomultabbá válhat. Lassan talán nem az ászana veszít a jelentőségéből, hanem az válik egyre kevésbé fontossá, hogy önmagunk értékét ahhoz mérjük, mire vagyunk képesek benne. Már nem attól érezzük magunkat többnek, hogy látványos a gyakorlásunk, szépek az előre- és hátraugrásaink, vagy hogy a dropbacknél térd fölött fogjuk meg a lábunkat. És nem érezzük magunkat kevesebbnek attól sem, ha mindez nem megy.

Közben pedig a sokszor ismételt gyakorlás egyre pontosabb tükröt tart elénk. Találkozhatunk a türelmetlenségünkkel, a becsvágyunkkal, a félelmeinkkel, az összehasonlításainkkal, a siker iránti vágyunkkal – de ugyanígy az örömünkkel, a kitartásunkkal, a nyugalmunkkal és a figyelmünkkel is. Egy idő után mindez legalább olyan értékes részévé válik a gyakorlásnak, mint maga az ászana.

A gyakorlás így már nem kizárólag arról szól, hogy mit tudunk még megszerezni általa, hanem arról is, hogy mit tudunk felismerni önmagunkból közben. A matrac a fejlődés helyszíne marad, de közben egyfajta tükörré is válik.

Az astanga, amely korábban segített felépíteni egy erősebb ént, most elkezdheti megmutatni, hogyan működik ez az én. Mihez ragaszkodik. Mitől fél. Miben keresi az önigazolást. Milyen történeteket gyárt önmagáról.

A fizikai fejlődés és a belső átalakulás nagyon is haladhat egymás mellett. Talán éppen ez az astanga egyik legérdekesebb lehetősége: miközben a gyakorlásunk tovább mélyül, egyre kevésbé abból határozzuk meg önmagunkat, hogy mire vagyunk képesek a matracon.

Nem az egót kell legyőznünk vagy elpusztítanunk. Inkább egyre tisztábban kezdjük látni a működését, és egyre kevésbé tévesztjük össze azzal, akik valójában vagyunk.

De ki az, aki mindezt megfigyeli?

Eddig arról beszéltünk, hogyan épülhet fel az én, majd hogyan válhat maga ez az én is a megfigyelés tárgyává. Patandzsali azonban ezen a ponton még egy lépéssel tovább viszi a kérdést.

A Jóga-szútrák egyik alapvető fogalma az avidyā, amelyet nem-tudásként vagy téves tudásként fordíthatunk. Patandzsali szerint ez nem egyszerűen információhiány. Sokkal mélyebb tévedés: nem látjuk tisztán a valóság természetét, és önmagunkat olyasmivel azonosítjuk, ami valójában nem azonos a Látóval.

Ebből bontakozik ki az asmitā, az én-érzet problémája. Patandzsali a II.6. szútrában ezt a Látó és a látás eszközének összetévesztéseként írja le. Vagyis összetévesztjük a Látót azzal a mentális működéssel, amelyen keresztül a tapasztalás történik.

Ez elsőre nagyon elvontnak tűnhet, pedig a matracon egészen kézzelfoghatóvá válik.

Megfigyelhetem a testemet. Megfigyelhetem a légzésemet. Észrevehetem a gondolataimat, a türelmetlenségemet, a büszkeségemet vagy éppen a félelmemet. Észrevehetem azt is, hogy mennyire szeretném megcsinálni a következő ászanát, vagy milyen érzéseket vált ki belőlem, amikor valami nem sikerül.

És itt jelenik meg Patandzsali radikális kérdése:

Ha mindezt képes vagyok megfigyelni, akkor ki az, aki megfigyeli?

A klasszikus jóga válasza ezen a ponton már eltávolodik Jung pszichológiájától. Jung individuációja egy teljesebb pszichológiai önmagunk felé vezet. Patandzsali rendszerében azonban az elme és az én-érzet is a prakṛtihez, vagyis a megfigyelhető természethez tartozik. A Látó, a puruṣa, nem azonos ezekkel.

Ezért olyan fontos, hogy az astanga gyakorlása ne egyszerűen egy új, „jógikus” identitást adjon nekünk. Mert bármilyen szép, erős vagy spirituális identitást építünk is fel, Patandzsali végül ugyanazt a kérdést teszi fel vele kapcsolatban:

Ez is én vagyok – vagy ez is valami, amit képes vagyok megfigyelni?

Mikor kezdődik a „nagybetűs” jóga?

Most már visszatérhetünk ahhoz a kérdéshez, amelyből elindultunk: mikor kezd a gyakorlás abba az irányba mutatni, amelyet Patandzsali jógának nevez?

Erre valószínűleg nem lehet életkorral, gyakorlásban eltöltött évekkel vagy az elvégzett ászanákkal válaszolni.

Akkor történik valami lényeges, amikor a gyakorlás már nemcsak arra szolgál, hogy alakítsuk önmagunkat, hanem arra is, hogy megvizsgáljuk azt, akit önmagunknak gondolunk.

Ez nem jelenti azt, hogy mindaz, ami előtte történt, kevésbé lett volna fontos. Éppen ellenkezőleg. Előbb fel kell építenünk egy stabil ént, meg kell tapasztalnunk az erőnket, a képességeinket, a sikereinket és a kudarcainkat. Ezeket a szakaszokat nem érdemes átugrani vagy siettetni.

De egyszer megszülethet egy másfajta kíváncsiság. Már nemcsak az érdekel, mivé válhatok a jóga segítségével, hanem az is:

Ki az, aki mindezzé válik?

És valahol itt kezdődik az, amit ebben a cikkben „nagybetűs” jógának nevezünk.

Mert erre a kérdésre a jóga végül nem egy újabb gondolattal próbál válaszolni, hanem tapasztalattal.

Jung és Patandzsali – két út, egy kérdés?

Jung és Patandzsali természetesen nem ugyanazt tanítják. Más korban, más kulturális közegben és egészen más fogalmi rendszerben gondolkodtak az emberről.

Jung pszichológiai oldalról közelít. Segít megérteni, hogyan építjük fel a személyiségünket, hogyan találjuk meg a helyünket a világban, majd hogyan kezdhetjük el fokozatosan felismerni, hogy nem merülünk ki azokban a szerepekben és abban az énképben, amelyet életünk során kialakítottunk.

Patandzsali ennél radikálisabb irányba viszi tovább a kérdést. A jóga szempontjából végül nemcsak a szerepeink, hanem maga az elme, az én-érzet és az egész pszichológiai személyiség is megfigyelhetővé válik. És ha megfigyelhető, akkor újra felmerül a kérdés:

Ki az, aki mindezt látja?

Éppen ezért olyan izgalmas egymás mellé tenni ezt a két gondolkodásmódot. Jung segíthet megérteni, miért van szükségünk arra, hogy először felépítsük önmagunkat.

Patandzsali pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy ne álljunk meg annál, amit felépítettünk.

Az astanga jóga gyakorlása pedig különleges terepet adhat mindehhez. Ugyanaz a gyakorlás, amely életünk egyik szakaszában erőt, önbizalmat, fegyelmet és identitást ad, később segíthet egyre tisztábban meglátni ennek az identitásnak a működését is.

Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy hány évesen kezdünk el jógázni, vagy hogy hol tartunk a sorozatban. Sokkal érdekesebb, hogy éppen mit tanít nekünk a gyakorlás önmagunkról.

És az egész gondolatmenetet egyetlen kérdésben lehetne összefoglalni:

Életünk egy részét azzal töltjük, hogy felépítsük azt, akinek gondoljuk magunkat. A jóga pedig feltesz egy ennél izgalmasabb és akár kellemetlenebb kérdést: ki vagyok én mindezek nélkül?